Ma estétől látható a Miskolci Nemzeti Színházban (a Játékszínben) Georg Büchner műve, a Leonce és Léna. A későbbiekben a blogon részletesebben is olvashatnak majd róla. A címszerepekben Baranyi Emma és Bodoky Márk, a rendező Szőcs Artur. Az alábbi képek (az mnsz-blog felvételei) a tegnapi próbán készültek.

Fotó: mnsz-blog

A hőskor, az nagyon szép volt, már csak azért is, mert fiatal voltam. De azóta is nagyon gazdag életem volt, nem vagyok elégedetlen. Csinálom úgymond – nagyon idézőjelben „csinálom” – a színházat és szeretem csinálni.

* A teljes interjú az Életük a színpad rovatban olvasható!
 

Valamennyi fotó: mnsz-blog

   Komoly érdeklődés mellett nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház emeleti társalgójában Kónya Máté bemutatkozó kiállítása, Van képem hozzá címmel. Láthatóan a családtagokon, barátokon kívül is igen sok érdeklődő volt kíváncsi az ifjú fotós, a Lévay Gimnázium 11-edikes tanulója most megtekinthető képeire, amelyek két témakört ölelnek fel, természet és színház. Máté nevével a blog olvasói már két ízben is találkozhattak, először, amikor a színház nézőjeként készítettem vele interjút, ez elolvasható , másodszor pedig a bicentenáriumra a blog felkérésére készült köszöntők egyike az ő munkája volt, a videó megtekinthető .
  A fotókiállítás online változatát (és online vendégkönyvét) keressék!.
   A Lévay Kórus – Petró Balázs vezetésével – fellépése után Méder Noémi, a színház kommunikációs munkatársa köszöntötte a közönséget.

Ezután Nádasy Erika, az MNSZ művésznője mondta el Aranyosi Ervin versét, amelynek az alkotóról szóló sorai akár – az alkalom különlegességét növelve éppen a megnyitó napján 18. születésnapját ünneplő – Mátéról is születhettek volna.

A fénykép örök

Az idő múlik, elszalad,
s a tovatűnő pillanat,
akár egy röppenő madár,
úgy illan el, ha tovaszáll.

Béklyót kötni rá nem lehet,
szelni belőle szeletet,
ami kezemben itt marad,
erre nem sok módszer akad.

Ám ezt kínálja a fotó,
s a szemmel, szívvel alkotó,
megállítja, mi megy tovább,
s örökre őrzi a csodát.

Nem mindenből lesz bűvös kép,
önmagától a hűvös gép
alkotni csodát képtelen,
önmagában emléktelen.

Kell hozzá művész, képzelet,
mely látja a természetet.
Ki visszaadja, amit lát,
kit megérint a nagyvilág!

   Kónya Máté Susan Sontaggal vallja, hogy „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot - az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik. A fénykép hatalma abban rejlik, hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyébként rögtön elmosna.”
  Köszöntőjében elmondta, hogy fotós szenvedélye – amelyről beszélni nehezebb, mint művelni – akkor kezdődött, amikor a COVID járvány terjedése miatt otthoni tanulásra kényszerültek a diákok. „Hamar elfogott a szabadságvágy, mindenáron szabadulni szerettem volna a bezártságtól. Elkezdtem felfedezni környezetem apró részleteit, olyan pillanatokat, epizódokat, melyek felett az ember a hétköznapok során elsiklana vagy nem venne róluk tudomást. Elindultam otthonról, ki a szabadba, megragadott a természet csodája, sebezhetősége, értéke és változékonysága, varázslatos lüktetése.” Képeivel szeretne rávilágítani arra, hogy Földünk hanyatlása közös erővel, kellő éberséggel, tettvággyal és elszánással visszafordítható.
  Érdeklődést szeretne kelteni minden megtekintőben azért, hogy észrevegye környezete csendesen zajló történéseit is, nem csak a természetben, de mindennapjai sodrásában is.
   „Itt jön képbe a színház. A 200 éves Miskolci Nemzeti Színház, ami az egyik legremekebb hely erre. Fotósként kuriózum megörökíteni, ábrázolni a színház egyszeri és megismételhetetlen pillanatait. „A színház sorsok, életek, emberek együttes, varázslatos jelenléte.”
   Az alkotói köszöntőt követően Kónya Barnabás, Máté testvére mondott el egy témájában a természeti képekhez szorosan kapcsolódó verset.

Kányádi Sándor: Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
Reggeltől napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.

 
  A színvonalas megnyitót követő, képek előtti beszélgetések és a vendégkönyv bejegyzései egyaránt igazolják a sikert. A kiállítás április 18-ig látogatható a Nagyszínház előadásai alatt.
   Végezetül álljon itt három kép mutatóban, melyek közül az első művészi értékén túl személyes okokból is a blog szerzőjének legkedvesebbike. 






 

Jon Fosse üzenete a Színházi Világnapra

A művészet béke
 

Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.
   De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain.
   A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait. Nemcsak a mi egyedi tulajdonságainkat egyesíti, de bizonyos értelemben minden embercsoport, például minden nemzetét is.
   Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót.
   Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szembenáll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiírtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát. Terrorizmus van a világban. Háború. Mert az embernek van egy állatias oldala, amit az az ösztön táplál, hogy az idegent fenyegetésnek érzékelje ahelyett, hogy egy lenyűgöző rejtélyt látna benne.
 Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is.
   Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön.
   A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.

Magyar fordítás: Németh Nikolett

A Miskolci Nemzeti Színház
tisztelettel meghívja Önt és barátait
2024. március 26-án 17:15 órára
a Nagyszínház emeleti társalgójába

KÓNYA MÁTÉ

VAN KÉPEM HOZZÁ!
című bemutatkozó fotókiállításának
megnyitójára!

A kiállítást megnyitja Nádasy Erika,
a Miskolci Nemzeti Színház színművésze,
valamint Méder Noémi, a színház kommunikációs munkatársa.
Közreműködik a Lévay Kórus és Kónya Barnabás.

A kiállítás 2024. április 18-ig látogatható a Nagyszínház előadásai alatt.

Lásd még: !

A kiállítás a Nemzeti Tehetség Program "Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj" keretein belül valósulhat meg.
 

A fenti címmel találtam egy érdekes fejtegetést a Miskolcon megjelenő „Szinházi Lapok” egyik 100 évvel ezelőtti számában. Az írás összeveti az irodalom és a színház nagy tömegekre való hatását. Előbbire vonatkozó megállapításaival ugyan személy szerint nem mindenben azonosulok, az utóbbira vonatkozókkal viszont csaknem teljes mértékben.
 

Néha nem is annyira művészet, mint inkább élelmesség, reklám dolga. — Nem mindig az igazi művész népszerű. Ezzel a megállapítással nem akarok általánosítani. Mert például a színész művészete természeténél fogva magában hordja a népszerűség csiráját. Igazán népszerű csak színész lehet, mert az ő művészete áll legközelebb a nagy tömeg szívéhez. A legszuggesztívebb hatású művészet a színészet, a legtetszetősebb, a legkönnyebben felölelhető. Az olvasmány, a könyv, a vers egy egész külön fölkészültséget követel ahhoz, hogy az igazán értékes irodalmat a nagy tömeghez közelebb vigyük. Az alkalom lehetősége is csekélyebb az irodalom szépségeinek megismerésére, mint a színészet nagyszerű csodáinak élvezésére. Káprázatos álomvilág a színpadi játék, amelynek élvezése közben azt a tapasztalatot szűrhetjük le, hogy minden színházat látogató, abban a pillanatban, amelyben beül a nézőtérre, legalábbis lelkében, gyerekké nemesül. A színpad a maga mindinkább fejlődő külső dekoratív hatásaival elkábítja, elvonja minden egyébtől, ami életének gondokkal, szomorúságokkal terhelt részét jelenti. A néző figyeli a muzsikát, az érdekes, színesen váltakozó képeket és — ha igazán lelkével csüng az előadáson — nem marad egy pillanat ideje sem arra, hogy szürke, nyomasztó fáradtságba süllyedjen vissza. Egészen máskép áll a dolog a könyvvel, vagy a képpel. Ha az olvasó vagy a képet, szobrot néző belső hangulata nem olyan, amely zavartalan, tiszta élvezetet tesz lehetővé, úgy a legérdekesebb, a legirodalmibb könyv olvasása közben is csakhamar azon kapja magát a mű élvezője, hogy tulajdonképen egészen távol, elvontatottan él ő most attól, amit az író mesél, mert a gondolatai rabok, a kérlelhetetlen élet bilincsbe vert rabjai. A színpad lenyűgöző ereje eredményezi aztán azt, hogy a színész csakhamar belecsöppen a közönség szeretetébe, a színházba járó közönség még egy egészen epizódszerepet játszó színész nevét is megjegyzi, ha jól mulatott rajta, vagy erőteljes művészi alakítást látott tőle. Nem igy van ez az íróknál. Az írók közül csak az igazán nagyok neveit ismeri a közönség. Akárhány embert, aki sokat olvas — lehet, hogy nem eleget —, megkérdeztem, kik a kedvenc írói, bizony vajmi ritkán kaptam olyan feleletet, hogy valamelyik egészen fiatal, vagy legalábbis 10 —12 éves (* értsd: annyi ideje publikáló!) író volna az a szerencsés kiválasztott, akit szeretetébe fogadott. Az emberek kitűnő verseket vagy novellákat olvasnak és már a következő öt percben nem tudják, hogy ki volt a szép írásmű szerzője. Egy hosszabb lélegzetű írásműnél, például a regénynél még megtörténik, hogy egészen ismeretlen ember is egy csapásra kedveltté és népszerűvé tudja tenni a nevét. De egy általános, nagy, széleskörű népszerűségről csak a színészetnél lehet szó. Ezt az előnyét a színpadi művészetnek az egyéb művészetekkel szemben nem lehet teljesen a személyi hiúság javára könyvelni. Mert igaz ugyan, hogy az igazi művészet önmagában éli ki magát, éltetője nem egyedül a külső megbecsültetés, viszont a népszerűség a maga serkentő erejével — mindaddig, míg általa el nem bízza magát a művész — sokban járul hozzá a fejlődés fokozásához, a produktivitás minél tökéletesebbé öregbítésére.

Fotó: mnsz-blog - a további képeket Felföldi László  bocsátotta rendelkezésemre.

Saját meghatározásod szerint a jelenlegi foglalkozásod nyugdíjas színházlátogató.

Szeretem a filmet, irodalmat, zenét, képzőművészetet is – de a színház dominál, s ha választanom kell, mindig azt választom.

Mielőtt részletesen beszélgetnénk erről, mondj valamit, mit tudhatnak az olvasók a „civil énedről”!

   A feleségem vegyész. Három gyermek édesapja vagyok, egy fiam és két lányom van, hála Istennek már egy gyönyörű unokám is. A lányaim a kozmetikai, illetve a vendéglátóiparban dolgoznak. A fiam a Sonynál. Annak idején lakatos szakmát tanultam, majd érettségiztem és Szép László javaslatára jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Sajnos nem vettek fel, de a színház szeretete örökre megmaradt.
   Gyermekkoromban iskolai ünnepségeken szerepeltem, anyukámmal rendszeresen jártunk színházba. A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől már bérlettel. Ennek kapcsán ismerkedtem meg Szép Laci bácsival és ő látott bennem lehetőséget. Játszottam több szerepet. Miskolcról máshová is hívtak bennünket, Egerbe, Mezőkövesdre, sok helyre… Volt, hogy az Országos Színjátszó Találkozón, Tatabányán negyedik helyezettek lettünk.

Balról a 2. Felföldi László, az asztalon László Zsolt - 1982


 

Szép László (1923-2003) a miskolci Pécsi Sándor Guruló Színház alapítója volt. Sok-sok növendéke került a pályára, színészként, de operatőrként, rendezőként, koreográfusként… is. A Színpad onnan kapta a nevét, hogy Pécsi Sándor színész jó barátja volt.
   Van, illetve még csak kezdeti stádiumában tart  vele kapcsolatban egy kezdeményezésed, amihez szeretnél segítőket találni.

Megérdemelne egy emléktáblát valahol a színház falán vagy belül akár, hiszen gyakran játszott is a Miskolci Nemzetiben, például Básti Lajos, Darvas Iván, Koncz Gábor, Latinovits Zoltán partnere lehetett a színpadon, másrészt pedig több színészt adott Miskolcnak, a hazának is. A jelenlegi miskolci társulatból ott kezdett Harsányi Attila, de onnét indult többek között Fülöp Zsigmond, László Zsolt, Makranczi Zalán is az országos hírű színművészeink közül.
   Béres Attila direktor úrral beszéltem már erről, de egyelőre nem tudom, hogyan tudnám megvalósítani, egyedül kevés vagyok, valamilyen úton-módon gyűjteni kellene rá.

A hétvégeken hódolsz más művészeti ágaknak is, de kedd és péntek között a színházat látogatod.

Ha tudom, hogy este hétkor előadás, hiába van még csak délután három, már eufórikus érzés fog el. A darab összetett világába – a prózával, zenével, tánccal – pedig beleérzem, beleképzelem magam.  Érzékeny típus vagyok. Az érzéseknek ki kell jönni, s azok nem szégyellni valók, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető. Amikor nézem a színpadon lévő szereplőket vagy még kezdés előtt a közönséget, minden úgy felemel. Ha úgy adódik, egy-egy darab esetében a könnyek is jönnek.
   Vannak ezek az évenkénti szavazások, hogy a közönség döntse el, ki a legjobb színész vagy színésznő. Számomra ilyen nincsen. A színjátszás közös, kollektív munka, ha abból egy láncszem hiányzik, nem jó, nem áll össze a kép. Tehát az is fontos, aki csak egy mondatot kap. A csapatmunka hozzátartozik! Nekem ők tanáraim is, mert élet tanulok tőlük, miközben a nézőközönséget arra az estére összekovácsolják. A színészetben rengeteg munka van. Amikor én már régen hazamegyek, lefekszem, bennük az előadás még nem ért véget…
   Azonosulok kicsit mindenkivel, aki hozzájárult az előadáshoz. Mindenkivel – például a nézőtéri dolgozókkal is, mindig megköszönöm a munkájukat, mert a maguk helyén ugyanolyan fontos szerepük van, mint a színpadon a főszereplőnek.

Emlékszem egy korábbi, közösségi oldalon megjelenő kommentedre, amelyben azt írtad, a színház neked barátokat is jelent.

Ha megtaláljuk a közös hangot nézőtársaimmal, kialakul köztünk egy olyan kontaktus, amiért érdemes beszélgetni. Ugyebár mindenki visel időnként álarcot, amit fel kell venni, mert nem mindenkire tartoznak bizonyos dolgok – bár én megpróbálom mindig a saját arcomat mutatni, s azt, ami a szívemből jön. Főleg így, amióta már korosodom. Ezekben a társaságokban az ember meg tud nyílni. Jó dolog a barátság, jó dolog maga az emberi érintkezés.
   Én akár az utcán is keresem az alkalmat arra, hogy segítsek, például egy fekvő emberhez is odamegyek és megkérdezem, mi baj van, mert emberi kötelességem.
   Régen idegenek is köszöntek egymásnak, figyeltek egymásra. Ma körbenézek, mindenkinek a kezében ott a telefon vagy a fején valamilyen zenét lejátszó kütyü. Ha vonaton utazom is ezt tapasztalom, de én olvasok. Néha megkérdik, mit. Örülnék, ha te is olvasnál – válaszolom –, verseket. Mert vonaton mindig azt olvasok. Regényt nem lehet nyugodtan, mindig valaki hozzám szól, történik valami, a verset könnyebb abbahagyni, folytatni. Nézd – mondogatom a nejemnek –, rajtunk kívül senki nem olvas, csak a számítógép vagy videójáték van mindenki kezében. Mennyire más élmény pedig, amikor kezembe kerül egy könyv, maga az illat, a lapozgatás!

Van kedvenc költőd?

József Attila, de szeretek másokat is. Az Egy óra versek közt, művészeink társaságában nagyon jó sorozata a színháznak. Barátoknak mondtam, hogy csak jöjjenek el, kifizetem a jegyet, nézzék, hallgassák meg, döntsenek utána és azt mondták, de jó volt. Örültem, nem csak a vers miatt, hanem hogy eljöttek egyáltalán a színházba, az már egy lépés nekik is.

Nehéz volna megkerülni a tényt és nem is akarom, hogy annak, aki rendszeres színházlátogató, ha nem is vagytok ismerősök, mégis könnyű elmagyarázni, kire gondoljon. Felbukkansz egy-egy előadás előtt vagy a szünetben a nézőtér több pontján és nem egyszer, még ha nem is ez a szándékod, felhívod magadra a figyelmet.

Igaz, de nem azért, hogy mutogassam magam mindenkinek. Biztosan van, aki azt gondolja: „Ki ez a bohóc?”, de annak idején nekem azt mondta az öregem, sohasem azt nézzem, mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Az ember ismer egy bizonyos kört, próbálok mindenkinek bólintani vagy köszönni, cukorkát adni (mert szeretek adni!), a közeliket megölelem – megszokott gesztusok, amit talán már várnak is – de én nem várok viszonzást és nincs semmi hátsó gondolatom. Nyilvánvaló, a nejemnek is eljutott mindez a füléhez. Ő is szereti a színházat, csak ritkán jut el, mivel több műszakban dolgozik – harminchét éve együtt vagyunk, nincs titkolni valóm előtte és ő ezt tudja.

Erről lehet rád ismerni a nézőtéren. De – mennyire tudatos ez? – te néha még a színpadra is felintegetsz, előadás közben.

Tudom, hogy helytelen, mert megzavarhatom a szereplőt, de ha megvan a szemkontaktus – mert először mindig a reakciót tőle „veszem le” –, akkor előfordul.

Milyen típusú előadásokat kedvelsz a legjobban?

A drámák felé hajlok („A szálemiek”-et például nagyon ki tudnám emelni), mert azokból sokkal többet tudok tanulni emberi érzésekről és amit tanultam, a gyakorlatba is át tudom vinni. De nyilvánvaló, hogy kell a vidámság is.

És a zenés műfajok vagy egyáltalán a zene?

Szeretem a rockzenét, a népzenét, imádom a dzsesszt. Gyermekkoromban anyukám elhozott egy operára, sose fogom elfelejteni, a Figaró házassága volt. Végigaludtam. De ma már egészen más ehhez a viszonyom. Megértettem és csodálom, amint a zenészek a zeneszerző művének tolmácsolásával ugyanúgy fontos mondanivalót fejeznek ki, mint a színészek. Magam is meglepődtem, hogy elkezdtem „ráállni” a komolyzenére.

Összegezve, alapvetően a színház tölti ki tehát az idődet.

Annak idején a színjátszás mellett párhuzamosan küzdősportot is műveltem, két évig, hétvégén pedig barlangásztam. A kirándulás, természetjárás, ami a barlangászással együtt járt, a mai napig megmaradt. Elindulok reggel kilenckor és délután két-három órakor megyek haza, addig barangolok, sétálgatok, de aközben is a színházról szoktam gondolkozni, a darabról, a színészekről a színpadon, a szerzőről, teljesen mindegy. Nekem ez az első.
   Köszönöm ma is Szép Laci bácsinak – Isten nyugosztalja! –, hogy ezt így belém nevelte, bevezetett egy olyan világba, amit addig nem ismertem.
 

Tisztelt Olvasók! Az alábbi – most némileg átdolgozott – írás eredeti változata két évvel ezelőtt jelent meg a blogon. Nem szoktam és ezután sem fogok már megjelent írásokat újra közölni, ezt a kivételes esetet az a két fotó indokolja, amelyen ritka alkalomként együtt láthatók a nézőtéri dolgozók, a második képen ráadásul ez egyszer azokon a helyeken, amelyeket máskor mi veszünk birtokunkba.

   A képeket Kónya Máté készítette kérésemre, a blog számára és ő maga így kommentálta: „Ennyien dolgoznak értünk egy-egy este”. Ennyien és nem is olyan könnyű a feladatuk, mint laikusként gondolhatná az ember – teszem már én hozzá. Mert a néző, ha úgy adódik, zsörtölődik. Előadás előtt-után, szünetekben, akaratlanul is látok és hallok mindent. Azt is, amikor valamelyik nézőnek nem tetszik valami. Hogy igaza van-e? Vegyünk négy példát!

„Miért ilyen hosszú az előadás?”

  Erről már kifejtettem részletesebben a véleményemet egy korábbi bejegyzésben, most csak annak konklúzióját idézem: „Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége.” No, de úgy látszik, nem mindenki. Egy hölgy az egyik este hosszasan, hangosan mondta a ruhatárban sorban állva a magáét, miszerint ez borzasztó, ha tudja (* a színház
honlapján meg lehet találni az egyes produkciók időtartamát), akkor ő el sem jön és nagyon meri remélni, hogy a többi előadás a bérletében nem lesz ilyen, mert akkor ő inkább… Nem szokásom, de akkor nem tudtam megállni és udvariasan elmondtam, hogy én örülök, mert nagy élményt kaptam és azt éreztem, bár tartana még, pedig nekem most még másfél órát kell majd utaznom is, amíg hazaérek. Nem válaszolt, de ahogyan rám nézett, biztosan nagyon különcnek tarthatott.

„Miért kell kikapcsolni a telefont?”

  Vannak, akiknek aztán mondhatják… nem és nem! Pedig egyértelmű tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben! Néha mulatságos esetek is születnek, írtam már néhány telefonos életképről, de az bizony igenis bosszantó, amikor észreveszi az ember – a nézőtéren is bosszantó, hát még a színpadról –, hogy előadás közben, ha csak pár másodpercre is, de rá-ránéznek a telefon képernyőjére, ami ugye, addig kivilágosodik. Nem tudom megérteni – hopp! most én is zsörtölődő néző vagyok –, miért nem lehet kibírni legalább a szünetig nélküle, s nem tudom megérteni azt a gyakori jelenséget sem, hogy a kezdés előtt már bent ülve, kezükben a ki nem kapcsolt telefon, de rá sem néznek addig, amíg a fények le nem mennek. Na, abban a pillanatban viszont azonnal nézegetni, pörgetni kezdik.  Hadd világítson, nem baj, hisz’ még úgyis „csak” a nyitány szól?

„Miért nem lehet enni-inni előadás közben?”

   Azt hihetnénk, hogy csak mozikhoz szokott, színházban még sosem volt ifjú nézők értetlenkednek ezen, de nem… látni bizony ügyesen a kézitáskába rejtett (így a nézőtérei dolgozók ugye nem láthatják, hogy bevitték) flakonokból előadás közben jót húzó, szomjas néniket is. Na és a cukorka papírosának zörgetése, az valahogy sohasem a leghangosabb jeleneteknél zajlik, hanem amikor a többiek lélegzetet visszafojtva figyelik a megható vagy nagyon drámai csöndet és akkor is lehetőleg jó hosszasan. Úgyszintén tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben!

„Miért kell várni?”

   Bár a Nagyszínházban is előfordul ilyen hang előadás előtt, de lehet tudni, olyasvalaki kérdezi, aki nem szokott színházba járni, s igazság szerint ő nem is morgásnak szánja, csak érdeklődik. Ennek párja, amikor már bent ülünk a nézőtéren, a „Nem hétkor kezdődik? Már annyi van.” De ezek nem rosszindulatú megjegyzések. Vannak viszont, akik szerint oly mértékben őértük és csakis őértük van minden és mindenki körülöttük, hogy az csak természetes, hogy bármit és bárhogyan szeretnének, annak azonnal úgy is kell lennie. Nekik nem kell tekintettel lenni másokra, ők anélkül, hogy tudnák, mi miért van, mi az oka, felháborodhatnak, ezt nagy hangon azonnal szóvá tehetik, sőt intézkedést helyezhetnek kilátásba, majd ők megmutatják… s mindezt színházban is. Várni kellett a Játékszínben. Ez az eset ugyan évekkel ezelőtti emlék, de az való igaz, hogy a Játékszínben csak az „utolsó percekben” lehet elfoglalni helyünket, s nem kellemes ott ácsorogni. Lehet belül, magunkban türelmetlenkedni, de a hölgy először is feltette jó hangosan az ajtónál állónak a kérdést,  hogy miért nem engedik már be a nézőket, ez megalázó (!), hogy neki itt kell ácsorogni és ilyen színházban ő még nem volt. A színház dolgozója próbálta udvariasan kezelni a helyzetet, de jött ám még a folytatás is, a hölgy közölte, hogy na, majd ő felhívja az igazgatót, intézkedjen, hogy ezután ne így legyen. Az előadás szünetében megkérték a nézőket, hogy arra az időre fáradjanak ki. Szünet után így újabb hangos megjegyzést „élvezhettünk”, miért kellett kimenni, amikor nem történt a kérdező szerint semmi olyan átrendezés a színpadon, ami ezt indokolta volna.

   Szóval morog néhány néző – de szerencsére ez a kisebbség. A nézőtéri dolgozók pedig, a Nagyszínházban Pusztai Rita, a Kamarában-Játékszínben pedig Tóth Gyuláné Vera nézőtéri felügyelők és munkatársaik végtelen türelemmel és kedvességgel kezelnek minden egyes problémát. Előadás előtt-után, szünetekben én ezt látom. Köszönet nekik. Ha pedig arra is kíváncsiak, mi minden tartozik a nézőtéri felügyelők munkájához, olvassák el a Pusztai Ritával készült, sok érdekességet tartalmazó interjút,  !


 

A  'Hívó" az előcsarnokban és a nézőtéren bejátszott hangfelvétel, amelyben üdvözlik a közönséget, felhívják a figyelmet színházi szabályokra (előadás alatt fényképezés tilalma, telefon kikapcsolása) figyelmeztetnek az azonnali kezdésre... Néhány hete új kezdés előtti utolsó hívó hallható a Miskolci Nemzeti Színházban (elhangzik az is, hogy 200 éves a színház - jobb lett volna, ha az évad elejétől már így történik, de most is jó hallani). Az alábbi képre kattintva meghallgathatják - a blog Youtube csatornájáról - az esténkénti legelső és utolsó (új) hívót.

   A fotóriport, amelyet figyelmükbe ajánlok, azt mutatja meg, milyen is az előadás megkezdését megelőző nagyjából másfél óra a falakon kívül, a színpadon (részletesen erről és hogy előadás alatt mi történik a színpad néző számára nem látható részén, a Takarásban című írásban olvashatnak, ), az előcsarnokban, illetve a nézőtéren.
   A képek alkotójának nevével már találkozhattak a blogon, két ízben is. Az elmúlt év tavaszán, mint a színház lelkes nézőjével készítettem interjút Kónya Mátéval (*), majd a bicentenáriumra a blog felkérésére készült köszöntők egyike (videó formájában) az ő munkája (**) volt.
   Egy fotós ösztöndíj elnyerésével vállalta azt is, hogy képeit kiállításon mutatja be. Ezt a kiállítást előreláthatólag március végétől a Miskolci Nemzeti Színház emeleti társalgójában láthatják majd, megnyitójáról be fogok számolni. Máté elsősorban természetfotózással foglalkozik, de színházszeretetének és a helyszínnek is hódolva, lesznek képek az MNSZ világról is.
   A most közzétettek kifejezetten a blog számára készültek, egy másfél hónapos intervallumban, 2023 decemberének közepétől, 2024 februárjának legelső hetéig. A 16 képből álló sorozat a Képtár menüpont (jobb oldali menüsor) Az a másfél óra... című galériájában található.

* ** *

A színház emeleti társalgója folyamatosan helyt ad kiállításoknak. Ezekhez elhelyeztek egy vendégkönyvet is, de a közönség az előadásokat, a színházat is említi, kommentálja benne a kiállítások mellett, attól kezdve, hogy „Első színházi látogatásunk. Remek az előadás.” odáig, hogy ”Változatlanul csodálatos a Miskolci Nemzeti Színház”.
   Majd egyszerre ezt olvassuk: „Budapestről jöttem, meglepődve tapasztalom, hogy az előadás nagyon színvonalas.” – örüljünk vagy szomorkodjunk? A helyes válasz nyilván az, hogy egyiket is, másikat is. Vidéki színházak sorsa a lokális ismertség – lám, még akkor is, ha az a színház éppen remek formában van, színvonalas és sikeres előadások sorát mutatja be, tehetséges, hivatásukért élő-haló társulattal és háttérdolgozókkal, estéről-estére hatalmas tapssal, gyakran álló ovációval. Akkor is, ha – mint az MNSZ – igazán gyakran jelenik meg internetes és más orgánumokban, kulturális híradásokban, kritikákban, de még kereskedelmi tévéműsorokban is.
   Mennyire más volt valamikor, amikor például még a televízió hetente sugárzott élő színházi közvetítéseket és vidéki színházakból ugyanúgy, mint a budapestiekből. (Jut eszembe, Miskolcról van olyan előadás, amit felvett ugyan a tévé – de hiába várjuk.)
   Tudom, hogy nemcsak a vidéki színházak környezetében változott – nem jó irányba – a világ. A budapesti néző valószínűleg nem is igen hibáztatható azért, mert meglepődik, hogy színvonalas előadást látott Miskolcon. Mégis szomorú dolog ez. Amint az is, hogy az akkor már jó ideje nagy sikerrel futó Producerekről (mármint magáról a darabról) pesti színházi ember írta le, hogy Magyarországon csak a Madách Színház mutatta be. Öröm volt az ürömben, hogy nem kellett sokáig várni a helyesbítő kommentekre. És az is pesti – pár nappal ezelőtti – példa, hogy egy neves és sokak által kedvelt fővárosi színészről egy közösségi oldalon megkérdezte valaki, hogy kicsoda. Nosza, meg is indult az adok-kapok kommentháború, ami végül azzal csengett le, hogy bizony Pesten is sokan csak az általuk látogatott színház művészeit ismerik.
   Mit lehet tenni hát egy vidéki színház ismertségéért? Azt gondolom, az MNSZ tényleg nagy súlyt fektet erre is és megtesz mindent, amit megtehet – azaz nemigen lehet többet, mint ami most is megtörténik. A közönség segíthet – Miskolcon és minden színházban – még azzal, ha viszi hírét az előadásoknak, hangsúlyozza színvonalasságukat, kifejezve megérdemelt szeretetét. ha pedig egy messziről jött néző meglepődik, bízzunk benne, hogy azután ő is beáll a hírvivők sorába! 

Fotó: Gálos Mihály Samu

Rutinos miskolci színházlátogatók tudhatják, a tényből, hogy a rendező Rusznyák Gábor, egyenesen következik, Arthur Miller: A salemi boszorkányok című darabját is egészen biztosan sajátos változatban láthatják.

Bővebben a Bemutatók 2023/24-es évad rovatban!

Fotók: mnsz-blog

   Tegnap operettet néztem, Budapesten. A Miskolcon most futó A csárdáskirálynő első dallamát, Szilvia belépőjét is megidézte, s volt benne egy Miska nevű orfeumi pincér is, mégis egészen más előadásról van szó, Az Orfeum mágusa szövegét Orbán János Dénes írta, a zenét Pejtsik Péter.    
   Az utolsó három magyar operett, 1976, Békeffi István - Fényes Szabolcs: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak, 1983, G. Dénes György - Bacsó Péter - Fényes Szabolcs: Szerdán tavasz lesz, 1996, Csemer Géza - Szakcsi Lakatos Béla: Dobostorta (egyes források ugyan nevezik ezeket zenés játéknak vagy musicalnek is), az 1996-os után huszonhét évet kellett várni, míg új magyar operett (sőt nagyoperett) bemutatóját tarthatta meg a Budapesti Operettszínház, amely az intézmény 100 éves jubileumára született és Somossy Károly (1827-1903) életét állítja elénk, aki megálmodta és létre is hozta azt az orfeumot, amelynek épületében ma az Operettszínház működik.
   Az előadás zenéje megidéz egy-egy dallamívvel, részlettel, szövege néha egy-egy sorral klasszikus magyar operetteket, utalva arra, micsoda sikerek születtek a 100 éves zenés teátrum életében, miközben nagyoperetthez illően gazdagon áradó, máskor meg intimebb hangulatú vagy humoros dallamokat élvezhetünk, amelyek hűek a magyar operett hagyományaihoz, mégis maiak, modernek is egyben. Siker volt, vastapssal, álló ovációval.
   Sokszor lenézik ezt a műfajt, noha a színházi kultúra szerves része (nem rossz műfajok vannak, hanem jó vagy rossz előadások). Mondják, s én egyetértek ezzel, hogy a látszattal ellentétben ez a „könnyű” műfaj nehéz csak igazán, hiszen prózai színészként, énekesként és táncosként egyként kell helytállni. Az pedig tagadhatatlan, hogy kedvelőinek sok örömet okoz. És arra sem egy példát láttam már, hogy akik lenézték, csak az ilyen véleményekre hallgatva tették, anélkül, hogy operett előadásokat egyáltalán láttak volna, majd rajongó lett belőlük.
   A magyar kultúra napján tehát szerintem igenis van helye akár az operettkultúránkról is szólni!

Szilágyi Gabriella, Kacsenyák Gábor, Tisza Lajos, Kriston Milán, Zamatóczky Florianna (Fotó: Éder Vera)

Nagyon kedves, nagyon vonzó a  Miskolci Nemzeti Színház énekkari művészeinek produkciója, amely  ismét bizonyítja, amit itt a blogon már több írásban és interjúban is megírtam, mennyire jók a szorosan vett feladatuk, az éneklés mellett másban is, színészi játékban, itt még táncban is.

* A teljes írás a Bemutatók 2023/24-es évad rovatban olvasható!

Sok néző kívánsága vált valóra, a színház már rendelkezik leolvasókkal, így az online megvásárolt jegyekért nem kell bemenni a jegyirodába, lehet otthon kinyomtatni vagy telefonon bemutatni a nézőtéri dolgozóknak.

Holnap mutatja be Bartók operáját, Szabó Máté rendezésében, a Miskolci Nemzeti Színház. Az mnsz-blog fotója - a képen Cser Krisztián és Herczenik Anna - a tegnapi próbán készült. Az előadásról bővebben: a Bemutatók 2023/24-es évad rovatban.

Fotók: képkockák a színház közösségi oldalán található videóból

  A december 31-i, szilveszter délutáni Csárdáskirálynő előadás végén a hagyományos köszöntő következett. Többek között elhangzott: Ez volt az az év, amikor sok nehézségen túl, a miskolciak és mindenki más megünnepelhette, hogy 200 éves lett a színház. Az az év, amikor tulajdonképpen minden fesztiválról a legjobb díjakat hozták el, amikor a Miskolci Nemzeti Színház az Európai Színházi Unió tagja lett.



   Szőcs Artur így folytatta: "És az az év, amikor eldöntöttük a Művészeti Tanáccsal és a színművészekkel együtt, hogy még egy periódusra pályázunk és ha lehet, akkor maradunk Önökkel. Én és a Társulat, mindenki, mindenki nagyon boldog új évet kíván!”



   Ezen a napon három előadáson állt a közönség szolgálatára a színház. Külön megköszönték a díszítőknek, hangosítóknak, világosítóknak és mindenkinek, aki a háttérben dolgozott és szép gesztussal a színpadra szólították, a közönség pedig kitörő ovációval fogadta őket.  

Boldog új évet kívánok, primadonnák, bonvivánok,
táncos görlök, vig szubrettek, boldog új esztendőt nektek,
s mindenkinek, ki ,,alakít", sőt még azoknak is, akik
odavalók bármi cimen, bár soha nincsenek színen,
akik díszleteket tolnak, „külső zajnak ", direktornak,
vasfüggönynek, szerepkönyvnek és az öltöztetőnőnek,
súgónak és kellékesnek, minden fő- és mellékesnek,
és kik a zsöllyében ülnek, az összes „nagyérdeműnek !"

(Részlet Innocent Ernő verséből - Színházi Élet 1927)

Olvasgatva a hajdan volt Színházi Élet karácsonyi körkérdéseit, régi lapok ünnepi számait, arra gondoltam, kellene egy karácsonyi írás. Békés legyen, meghitt, szóljon színházról, ajándékozásról, szeretetről, emberi kapcsolatokról!
   Igaz, a szállóigévé vált mondat: „This is the beginning of a beautiful friendship. (Ez egy gyönyörű barátság kezdete.)” más művészeti ágnak, az 1942-ben bemutatott Casablanca című filmnek köszönheti megszületését, de – rokonműfaj. Így hát nyugodtan ideidézhetjük akkor is, ha arra a pillanatra – mert van, akinél így, egy pillanat alatt történik – vagy arra a folyamatra gondolunk, aminek hatására a kezdő nézőből igazi színházrajongó válik.
   A jó színház arra törekszik, hogy minél szélesebb rétegeket és igényeket szolgáljon ki, minél több embernek adjon ajándékot. Mert egy katartikus, komoly előadás és egy felszabadult vidám bolondozás is ajándék a befogadónak és kell az is, hogy mindig más legyen, sokszínű, érdekes, változatos, a megszokott magas színvonalból nem engedő, unalmassá soha nem váló.
   De kaphat a színháztól mást is a néző – emberi kapcsolatokat, szerencsés esteben olyat, amelyben szintén elmondhatják: „This is the beginning of a beautiful friendship.” Akik korábban nem is voltak ismerősök, összehozza őket a színházlátogatás, egyre gyakrabban figyelnek fel – nini, ő is, ő is megint itt van –, nemsokára már üdvözlik egymást, beszédbe elegyednek, már arra is van példa, hogy összehangolják a következő színházlátogatás időpontját. Több ilyen kis társaságról tudok a miskolci nézőtéren, egyik-másik tagjaival alkalmilag én is beszélgetek, s művészekkel, más munkatársakkal, nézőtéri dolgozókkal is, ezek a beszélgetések fontosak, sokat adnak.
   Személy szerint én a színháznak köszönhetek egy nagyon szép,  őszinte és nagyon komoly barátságot, amely szintén a nézőtérről indult.
   A hajdan volt Színházi Élet karácsonyi körkérdései, régi lapok ünnepi számai általában egy-egy ismert személyiség készülődéséről, az ünnephez fűződő gondolatairól szóltak. Én arra gondoltam, kellene valamit itt is kívánni a karácsonyfa alá. Legyen ez annyi: békés, meghitt, nyugodt, nagyon boldog ünnepet a blog olvasóinak, a társulatnak, a színház minden dolgozójának, minden nézőjének!

Karácsonyi hangulat a Nagyszínház emeleti társalgójában ...

... és a Kamarában.