Blog a Miskolci Nemzeti Színházról
|
A színház világával való kapcsolatom még Egerben kezdődött, 1987-ben - amióta ott újra volt önálló társulat. Minden darabot láttam, volt, amit megnéztem huszon-valahányszor is. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. És az is Egerben történt, hogy 2000 tavaszán a Piaf (a címszerepben fellépő művésznő ma már a Miskolci Nemzeti Színház tagja) egyik előadásának végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke voltam rá, s nem felejtem el máig sem, annál is inkább, hiszen ezt a címemet azóta is valamennyi direktor elismerte.
Az évtizedekkel ezelőtt megszületett egri kötődés azonban nem akadályoz abban, hogy lássam és élvezzem, milyen nagyszerű dolgok születnek ma Miskolcon.
Tisztelek mindenkit, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal e világhoz tartozónak érzem.
2010.04.05-én blogot indítottam: Színház Egerben (1884-től napjainkig)… és azon túl. Tíz éves születésnapját Lőkös Ildikó dramaturg köszöntötte - országos színházi portálon is.
2014 óta volt miskolci rovata, 2021 végén ez önállósult, a régi cikkek egy részét átemeltem ide, az újak folyamatosan születnek. Remélem, kiérdemli az Olvasó figyelmét! J.F.
| |
|
|
|
GONDOLATOK A SZÜNETBEN2021.09.10. 17:40
Azon gondolkodtam a tegnap (egyébként már többedszer) látott „SzentivánéjiÁ” szünetében, hogy milyen igazságtalanság ez is…
Mivel Miskolc egész nyáron és azóta is folyamatosan játszott, elég sokszor ültem ott előadásokon. Nem volt teltház (a Nagyszínpadon legalábbis), de szégyenkezni sem kellett, mindig tisztes ház volt, ez mindkettő tény. Amint az is, hogy a jelenlévő közönség a mai napig minden este ünnepel, álló taps mindegyik előadás végén (sőt – lásd a július 10-i Rózsaeső című bejegyzést!) és ez egyáltalán nem annak szól csak, hogy a vírus miatti bezárás után újra nyitni lehetett, hanem egyértelműen az előadások színvonalának. Igaz ez a Nagyszínházra, a Kamarára, a Játékszínre egyaránt. Az igazságtalanságot pedig éppen a produkciók - és alkotóik - szenvedik el, mert a meglévő üres helyek azért vannak, mert a járványnak nincs még vége és sokan nem mernek még most sem beülni a nézőtérre. Így nem látják annyian ezeket, amennyien normál körülmények között, pedig valamennyi megérdemelné. Remélem, sokáig műsoron maradnak!
Ami a „SzentivánéjiÁ”-t illeti („Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta: Rusznyák Gábor”) szándékomban áll írni róla részletesen.
Kezdeni valószínűleg valahogyan így fogom: „Sohasem gondoltam volna, hogy Shakespeare gyönyörű darabjából ezt is lehet csinálni” – de ne essék félreértés, ez nem elmarasztalás lesz. Addig is idemásolom Arany János klasszikus fordításának befejezését, Puck monológját, mert a miskolci előadásban sajnos csak utalás szintjén hangzik el (hogy miért, majd kiderül az írásomból), s mert nagyon szeretem. Álljon hát itt legalább:
„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavítja magát.
| |
|
|
kommentek & Napló-archívum évenként |
| |
|
A blog hangos szolgáltatása gyengénlátóknak.
Cikkek felolvasva!
|
| |
|
|