Kérdezték már nem egyszer tőlem, hogy lettem én ilyen/ennyire színházrajongó. Nem tudtam mást felelni – most sem tudok – így születtem. Szüleim kicsi koromtól mindent igyekeztek megadni, hogy művelt és a művészetekre fogékony ember válhasson belőlem, noha saját neveltetésükből ez nem feltétlenül következett, mert mindketten olyan körülmények között nőttek fel, ahol mindenre inkább kellett a pénz mint erre. Mégis fontosnak tartották, megvolt bennük az igény és késztetés, hogy ha ők nem is kaphatták meg mindezt, nekem próbálják megadni. Én pedig – és ennek nagyon örülök – kezdettől fogva fogékony voltam rá, hogy mennyire, az talán meg is lepte eleinte őket.
   Színház azonban lakóhelyünkön nem volt, s akkor még nem volt olyan egyszerű és magától értetődő dolog elutazni ezért valahova.
   Szerencsére az elsők között volt televíziónk, a legendás Munkácsy. Igen, hozzánk is jártak a szomszédok tévézni, na nem színházat nézni, de mondjuk a műkorcsolya közvetítések (több órán át!) vagy a Ki Mit Tud? alatt tele volt a szoba. A Magyar Televízió akkor és még sokáig – ez európai kuriózum és elismerés tárgya volt – sok színházi közvetítést adott. És én lenyűgözve néztem. Akkor is, ha koromnál fogva még nem érthettem igazán a darabot. Nem tudom megmagyarázni, csak éreztem - és most, amikor írok róla, ugyanazt az érzést élem át, mint akkor gyermekkoromban -, hogy valami csodát látok, valami varázslatos dolgot. Mindig figyelmesen néztem-hallgattam Dr. Váradi György előadások előtti színházi jegyzeteit is, majd később a Színházi Naplót – ez magazinműsor volt a színház világáról, bemutatókról, színészekről. Látom magam előtt az arcát és hallom a hangját. Próbáltam ehhez az íráshoz keríteni egy fényképet róla, de sajnos nem sikerült.
   Emlékszem sok előadásra. Nem is gondoltam, mennyire megragadtak bennem, olyankor derül ki a legjobban, amikor valami retro műsorban előkerül egy akkori előadás-részlet és teljesen élesen emlékszem, sőt tudom előre mi következik, merre fog lépni a színész, hogy fogja emelni a kezét, milyen hanghordozással fog beszélni – emlékszem!
   Manapság alig fordul elő színházi közvetítés (az interneten streamelt előadásokról most nem beszélek) – nincs rá pénz, meg állítólag igény sem. Utóbbit nem hiszem. Miért van például Lengyelországban, ma is hetente színházi közvetítés? De mondhatnék más példát is. Ám legyen, mondjuk, hogy nincs igény. Miért? Mert elszoktak tőle, mert már nem is tudják mi az, milyen az. Vissza kellene hozni az igényt. Igaz, nem helyettesíti az igazi színházi estét, nem olyan, mint a helyszínen, de aki oda nem tud eljutni, annak mégis tud élményt adni – s mellesleg sok tehetséges színésznek országos teret is biztosítani.