Miközben hallgattam Béres Attilának, a színház direktorának szavait arról, hogy a 150 éve elhunyt Déryné nélkül most mi sem ülhetnénk a jövőre 200 éves miskolci színház nézőterén és néztem az emlékgála műsorát, bizony eszembe jutott egy, a vándorszínészet korának nehézségei és a mai helyzet között kínálkozó párhuzam. Üzenni szeretnék most valamit Önöknek, hadd mondjam úgy: Nektek (hiszen magamat is színházi embernek tartom), kik ott vagytok estéről-estére a színpadon és akik a háttérben dolgoztok – amíg lehet, ahogyan lehet.
   De kicsit messzebbről kezdeném. Százötven éves évforduló. Úgy tűnik, olyan régen volt, hogy az szinte felfoghatatlan. De, ha kicsit belegondolok, máris közelebb kerül a dátum. Édesapám születése előtt mindössze 47 évvel még élt Déryné Széppataki Róza, a vándorszínészet korának nagyszerű művésze, az első magyar operaénekesnő, 51 évvel előtte még fel is lépett. Igaz, az volt az utolsó fellépése – és éppen Miskolcon. Ennek története, a szemtanú beszámolója a blog előző bejegyzésében olvasható, .  
    De ekkor már volt otthona a színjátszásnak!
   Az említett kínálkozó párhuzam még korábbi időkre emlékeztet, amikor azt sem tudhatták bizonyosan, hol és hogyan állhatnak majd színpadra. Sajnos valamiképpen hasonló a helyzet az elmúlt néhány évben és napjainkban is. A koronavírus járvány miatti bezárások után megkönnyebbülhettünk, s most itt az energiaválság. Több magyarországi színház hónapokra történő zárását már bejelentették. Miskolcon ilyen bejelentés nem hangzott el, adja ég, hogy ne is kerüljön rá sor, de a helyzet bizonytalan, nyilván az MNSZ is rákényszerült korlátozó intézkedésekre. Amíg ezek „csak” olyan mértékűek és olyan területeket érintenek, hogy a néző semmit sem vesz észre belőle, addig jó.
   A közönségnek.
  De az alkotók feje fölött ott a bizonytalanság, a „Mi lesz?”, ami természetesen a hűséges nézőket is foglalkoztatja azért, de nagyobb a gond a másik oldalon. Az egzisztenciális kérdést most nem is említve, gondoljunk csak arra, a lelki gazdagság mellett milyen nagyfokú érzékenység kell ahhoz, hogy hiteles legyen mindaz, amit elénk tárnak. És természetesen nem csak a színpadon látható művészekre gondolok, hanem mindenkire, aki részt vesz ebben halálosan komoly, gyönyörű játékban, a színház csodájában. A nyugodt és felelősségteljes alkotáshoz azonban nyugodt háttér is kell. Ez az, ami most inog.
   Mi hát az üzenet? Egyszerűen csak annyi: veletek vagyunk, veletek érzünk, szükségünk van rátok és szeretünk benneteket. S ha netán megint várni kellene néhány hónapot, akkor is kitartunk, ott leszünk, amint lehet.
   Színházi blogom pedig folyamatosan közli a további interjúkat, beszélgetéseket és más anyagokat, a maga eszközeivel segítve a színház és nézője kapcsolatának folyamatosságát.

Fotó: Gálos Mihály Samu

A csütörtöki gálaesten egyébként a következők léptek fel: Miksch Adrienn, Rálik Szilvia, Yolanda Covacinschi operaénekesek, Fandl Ferenc, Kincses Károly, Lajos András, Máhr Ági, Nádasy Erika, Rózsa Krisztián, Seres Ildikó, Szegedi Dezső, Varga Andrea színművészek, a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara, valamint a Miskolci Balett. Vezényelt: Philippe de Chalendar. A koreográfus Solti Csaba, a rendező: Radnai Erika volt. Az évforduló alkalmából kis kiállítás is nyílt a színházban.

Fotó: mnsz-blog