Sodródó gondolatok, mert egyrészt 2022-ből sodródtak át 2023-ba, másrészt pedig mondanivalójuk a továbbiakra is érvényes. Hosszas kifejtést nem feltétlen igénylő vagy tűrő témák, de kevésbé vagy éppen, hogy nagyon is, mind fontosak.  

  Természetesen más előadásokról, prózáról és zenésről, komolyról és vidámról szólva is elmondhatnám, de legutóbb az év végén négy nap alatt végigült két Producerek és öt Ének az esőben kapcsán fogalmazódott meg bennem, milyen érdekes dolog is, hogy mi mindenre képesek komoly, felnőtt emberek a színpadon. Igencsak furcsán néznénk, ha a színházon kívül találkoznánk egy-két dologgal, viselkedéssel, reakcióval, s mi, komoly, felnőtt emberek a nézőtéren, mégis mindezt természetesnek, sőt szükségszerűnek érezzük. Bár remélhetőleg mindenkinek egyértelmű, de inkább le is szögezem, nem elmarasztalás ez a gondolat, ellenkezőleg, a legnagyobb szeretet kifejezése a színház világa és a színművészek, a kórus, a tánckar és minden háttérdolgozó iránt. 110 évvel ezelőtt így írt a Színházi Hét című lap (a vidéki színészetről, a teljes írást lásd az előző bejegyzésben!): „…még abban a nagy bohém rendezetlenségében is olyan hivatást teljesít, amelyért kijár számára minden babér”. Ma Miskolcon rendezetlenségről nem beszélhetünk, a bohém jelzőt én vállalnám, és minden babér – az valóban ma is kijár.
   Vannak sajnos, akik úgy gondolják, ha már színházba jöttek, alkalom ez maguknak is a szereplésre. Már az előadás megkezdése előtt és a szünetekben is felhívják magukra a figyelmet feltűnő viselkedésükkel, a színpadon látottakra pedig hasonló módon reagálnak. A nevetés például hangosan, hosszasan kitartva, rázkódva történik, külön műsor, amit, ha netán látták korábban is az előadást, megkezdenek már néhány pillanattal azelőtt, hogy egyáltalán elhangzott, megtörtént volna, ami kiválthatja. A többi néző pedig csak csodálkozik, nem érti, mi történt.  
   Az is nézőtéri megfigyelés, hogy az energiaválság miatti kevésbé felfűtött színház többeket arra sarkall, hogy ha már úgyis lehet kabátban is ülni a nézőtéren (magam még egyszer sem tettem, annyira hideg azért egyáltalán nem volt, de elfogadom, hogy a hőérzet egyénenként különbözik), akkor most már egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, hogy színházba illően öltözzünk. Elképesztő, néha miben jelennek meg egyesek! Valahogyan el kellene kezdeni tudatosítani újra, hogy a megfelelő öltözék (erről lásd  az én álláspontomat, amiből az is kiderül, nem – mondjuk - estélyire és szmokingra gondolok) nem felesleges akadékoskodás és igenis nem idejét múlt illemszabály, hanem a tisztelet kifejezése a művészet és a művészek iránt. Van azért jó példa is. Jó volt látni az egyik ifjúsági bérletes előadáson, hogy szinte kivétel nélkül minden ifjú hölgy odaillő ruhát és minden fiatalember öltönyt és nyakkendőt viselt. Meg is kérdeztem: a Jezsuita bérlet előadása volt aznap.       
   De vissza a színpadra! Az Ének az esőben két egymást követő nap ment délután 3-tól és este 7-től is (a 3. napon, szilveszterkor pedig egy előadásban). Nem sok idő volt a pihenésre. Valamit segített a kettős szereposztás, csakhogy nem mindenki van lekettőzve még a főbb szereplők közül sem, az énekkar, tánckar, valamint a műszak és minden háttérdolgozó az ügyelőtől az öltöztetőkig pedig ugyanaz végig. Gondoljunk bele, alig egy óra pihenésre van lehetőség, s a lelkesedést, a színvonalat, a biztonságot illetően ugyanazt kell produkálni délután és este is!
   És ha már a kettős szereposztást említettem, a két különböző estén bemutatkozó szereplőgárda mindkettőjének az ő első estéje a premier! El is határoztam (nem titkolom, a kedves városomban, Prágában tapasztalt színházi élményeket követve, ahol ez hivatalosan is így van), hogy a blogon nem első és második szereposztás bemutatkozásáról, hanem első és második premierről fogok mindig írni.      
   Szintén nem csak az Ének az esőben produkció sajátja, hogy valami jelzés, néhány mondat utal az előadásban az MNSZ közelgő 200 éves évfordulójára. Ami leleményességet kíván, hiszen az évfordulóval egyébként semmiféle kapcsolatban nem lévő környezetbe, cselekménybe kell beilleszteni, de mindig ötletes a megoldás és a közönség mindig nagy tapssal fogadja a 2023. augusztus 24-i dátumra való utalást. A blog is készül az évfordulóra, de hogy mivel, azt most még nem árulom el. 
   1952-ben, Déryné halálának 80. évfordulóján a színház felvette a művésznő nevét, s Miskolci Déryné Színház lett (nem keverendő össze az Állami Déryné Színház utazó társulataival!). Bövebben erről olvashatnak. Azután eltűnt a név és lett Miskolci Nemzeti Színház. De a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház vagy a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház mintájára lehetne Miskolci Déryné Nemzeti Színház is, a magyarországi nemzetik között egyedüliként viselve nő, s egyedüliként színművész nevét. Ha pedig az idő már kevés ezt végigvinni, lehetne az ünnepségek részeként bejelenteni a név (újra) felvételének kezdeményezését.
   S most kicsit a blogról! Fut egy interjú sorozat, egy éve kezdtem és szándékaim szerint még sokáig fog tartani. Színművészekkel beszélgetek, de háttérdolgozókkal is, így nagyon érdekes kulisszatitkokkal is megismerkedhet az olvasó. A Színészportrék és a Színházi emberek menüpontot keressék! Szándékom szerint nem igazán interjúk ezek, inkább baráti beszélgetések a színház csodájáról és a beszélgetőtárs helyéről, szerepéről ebben a csodában. Nagy örömömre szolgál, hogy már többen kifejezték, hogy maguk is afféle baráti beszélgetésnek érezték, nem faggatásnak, hanem valódi érdeklődésnek, s jól érezték magukat közben. Nem vagyok teljesen naiv, tisztában vagyok vele, hogy a hírverés, a publicitás sohasem árt, sohasem elég, de minden esetben azt éreztem eddig, hogy az obligát udvariasságon túlmutató kedvességgel fogadták a felkérést. Köszönöm szépen! Hamarosan megjelenik a következő rész, s előkészületben vannak továbbiak. A már megjelent részekre egyébként fel szokta hívni a figyelmet az MNSZ közösségi oldala is, és csaknem valamennyit átvette és közölte egy országos színházi portál.
   A blognak pedig, akár az MNSZ-nek, vannak hűséges barátai, akik rendszeresen küldenek nekem visszajelzést. Ezt is nagyon köszönöm!      
   Akad olyan eset is, amire rosszkedvűen gondolok vissza. Közvetlenül nem a színházzal kapcsolatos, csak valakikkel, akik kapcsolatban állnak egy bizonyos módon a színházzal. Szerettem volna írni róluk és erről a kapcsolatról. Meg is egyeztünk a beszélgetés időpontjában. Én ott voltam, de beszélgető partnerem nem. Ez még egyszer megismétlődött, akkor azzal az üzenettel, hogy fel fog hívni. Kitalálta az olvasó, azóta sem… Én jót akartam, sajnálom és egyáltalán nem értem, de nyilván nem teszek több lépést ebben az ügyben.
   Végül egy kérdés. Minden eszközzel tartani a kapcsolatot a közönséggel, ezt Miskolcon nagyon jól csinálják, rengeteg ötlettel, de láttak már színidirektort felszolgáló szerepben? Miskolcon még ez is megesik. Többször láttam, amint a szomszédos cukrászdába egy kávéra átugró direktor a nagy forgalomban besegített a kiszolgálásba, egy-két asztalhoz ő vitte ki a rendelést. Biztos vagyok benne, hogy itt alapvetően a hellyel ápolt jó kapcsolatból fakadó segítő szándékról volt szó, de akaratlanul ügyes marketing fogássá is vált, aki ott ült és ismerte őt, mindenkinek tetszett.