Nem állítom éppen, hogy minden este van ilyen, de sajnos nem is ritkaság, előadás közben megszólal egy telefon. Egyeseknek a figyelmeztető kérés sem számít, nem kapcsolják ki, nem és nem!
    Két hölgy a tegnap esti Illatszertár előadáson.
  Egyikük a mellettem lévő páholyban kommentálta időnként társaságának a látottakat, már ez is zavart, de még szebb volt, amikor rázendített a mobilja. Mit tetszenek gondolni, hogyan reagált? Zavartan gyorsan kikapcsolta, majd bocsánatkérően nézett körül? Ugyan kérem! Fogadta és beszélni kezdett. Előadás közben – hát ez csak természetes, ha egyszer hívták – nem?!  
   A másik hölgy a földszinten ült, negyedik sor közepe. A telefon jó hangosan zenélni kezdett. Mit tetszenek gondolni, hogyan reagált? Zavartan gyorsan kikapcsolta, majd bocsánatkérően nézett körül? Ugyan kérem! Igaz, ami igaz, ő beszélni nem kezdett, csak kinyomta – de kikapcsolni – lásd mint fent: nem és nem! Várható volt, hogy hamarosan újra próbálkozik a hívó. Így is történt.  A színpadon éppen egy intim hangulatú párbeszéd, Balázs kisasszony (Ullmann Mónika) éppen megvallja Asztalos úrnak (Rusznyák András), hogy vonzalmat érez iránta. A hosszasan szóló telefonra – még meg is kellett keresni a táska mélyebb zugaiban, ahová az imént száműzetett (de ki – nem és nem! – nem kapcsoltatott) a két szereplő – egy lépcsőfokon ülve, egymás szemébe nézve állóképpé merevedve várta meg a csendet, majd Ullmann Mónika így szólalt meg újra: Szóval azt akartam elmondani, hogy... 
    Jogos volt az apró fricska!
   Egy hasonló egri eset jutott eszembe ott a helyszínen. Akkor is másodszor szólalt már meg ugyanaz a készülék,  a színpadon pedig Mészáros Sára éppen ekkor ért a Selyemcipő előadásban ehhez a mondathoz: "Mi ez az ellenállhatatlan hívás?" A nézőtéren persze kitört a nevetés, ami az előadás azon pontján ugyan nagyon visszás volt, a történtekre viszont nagyon természetes reakció, mint ahogyan a közönség tegnap este is nevetni kezdett, amikor elhangzott a „Szóval azt akartam elmondani...”.