A Národní třídá-n a szokásos forgalom zajlott. Jöttek-mentek a piros villamosok a színház előtt, át a Malá Strana-ra.  Kivilágított, bekanyarodó ablakaik egyikében látta meg a lányt. Első pillanatra érezhető légköre volt és ezt olyan kevés lányról lehet elmondani. Nem tudta a szemét levenni róla. Nehezen sikerült jegyet szerezni erre az estére, örömmel készült rá, most mégis elterelődtek a gondolatai. Rádöbbent, hogy délután, éppen valahol Smetana szobránál már látta ezt az arcot. Akkor nem tetszett. Valami furcsa, idegen vonás volt rajta. Valami szabálytalan. Fiatalsága ellenére mintha már igen nagy kort ért volna meg. A szeme pedig mintha azt mondta volna: - Még találkozunk. Dolgunk van egymással. És most megint itt van… Egy járókelő takarta el előle egy pillanatra a villamost, s mire újra rálátás nyílt, üresen bámult rá az ablak. Senki sem ült mögötte. Délután is ilyen hirtelen tűnt el, de most bánta…

Elkezdődött az 1866-ban született cseh nemzeti opera előadása. Szerette a cseh kultúrát, történelmüket, irodalmukat, zenéjüket. Figyelni próbált. A  falu  fiatalsága  a vendégfogadó előtt szórakozott. Csak Mařenka ült szomorúan, mert szülei olyasvalakihez akarják adni, akit nem szeret… Jólestek lelkének ezek a dallamok. Valami mégis zavarta. Mařenka arcvonásaiban meglepve fedezte fel újra Őt. Már így emlegette magában, önkéntelenül is nagybetűvel. De hogyan lehetséges ez?  Hiszen nem szállt le a villamosról, ebben biztos volt. Csak fokozta a rejtélyt, hogy tisztán és határozottan hallotta, amint az ének lélegzetvételnyi szüneteiben őt szólítja a lány, s ettől valami egészen furcsa, még soha el nem hangzott és megismételhetetlen, egyedül erre az estére érvényes és egyedül neki szóló variációi hangzottak el az opera jól ismert áriáinak. Az előadás végén megkereste a művészbejárót. Beszélnie kell vele! Nevetgélve, nagy zajjal jöttek ki az előadás szereplői. Valami ünnepe volt ma egyiküknek és közös ünneplésre készültek, már megelőlegezve a jókedvet. Kis tanakodás után elkanyarodtak a Vencel tér irányába, elkésve futott még utánuk valaki, s azután nincs tovább… Nem volt közöttük. A harmadik eltűnés.  Ekkor már egészen izgatott volt. Prága mindig is hatott rá titokzatos világával, kísérteteivel, látomásaival, s mindazokkal az írókkal, akik fogékonyságát misztikumának szépsége iránt csak fokozták, de ami most történt, az egészen más volt, hisz ezúttal maga is tevékeny szereplőként keveredett érthetetlen, megfejthetetlen és a város eleven lényéből fakadó eseményekbe.  

A rozzant tekintetűnek és kicsit zilált külsejűnek látszó idősebb pár a fogas mellett ült. Nem akarta, mégis hallgatta a beszélgetésüket, de nem értette. Egyáltalán csehül beszéltek?  Fülelt és arra a megállapításra jutott, mintha valami olyan nyelv lenne, ami nagyon hasonlít a csehre, de mégsem értené meg senki, aki ott ül a kávéházban. A nő felállt, elment mellette, ki a mosdóba. Közben hosszasan a szemébe nézett. Elkapta a tekintetét és vigyázott, hogy amikor visszajön, ne nézzen rá. Mégis kénytelen volt. Párja valamit kérdezett tőle és Mařenkának szólította...  Mařenka!  Ismét a párra nézett, de már nem volt sem rozzant tekintet, sem zilált külső, két fiatal ember ült ott, noha az arcvonásaik ugyanazok voltak, mint az előbb és emlékeztették is valakikre…- csak tudná, kire… A nő biztatóan rámosolygott.  Oda kellett volna mennie hozzájuk, de zavarba jött, gyorsan fizetett, elhagyta a kávéházat… S akkor eszébe jutott…

Gyalogos bámészkodók és a villamosok fűtött ülésein utazók egyaránt gyermeki, őszinte rácsodálkozással nézték a megszokott, jól ismert és most mégis annyira más városukat, amely nemcsak pazar ünnepi díszt öltött, de igyekezett, hogy programjait is az alkalomhoz igazítsa.  A templomokban betlehemek álltak - de nem egy helyen kint a szabadban is, a Várban, a Kampa-n… Az utcákon, tereken alkalmi kórusok énekeltek, a vásár házikói közé ékelődő kis színpadon éppen az egyik legismertebb cseh karácsonyi koledát:  Narodil se Kristus Pán – Megszületett az Úr Jézus. A Nemzeti Körútról pillanatok alatt más világba, az Óvárosba vezető, de alig észrevehető, ezért a turisták többsége számára ismeretlen kis átjárón túl, a Falhoz épült Szent Márton templomban Jakub Ryba Cseh karácsonyi miséjének előadására készülődtek.  Estére bekövetkezett az is, amit annyira várt. Szürkületkor eleredt és egyre fokozódó intenzitással esett a hó.  A Vltava jegén az itt telelő, addig egykedvűen a korcsolyázó gyermekeket és felnőtteket bámuló vízimadarak csodálkozva nézték a hatalmas pelyheket, néha megpróbáltak egyet-egyet elkapni közülük. A Petřín lejtői egyre fehérebbé váltak, fehérek voltak már az utánozhatatlan látványt nyújtó cserepes háztetősorok is, a híd szentjei körül kavargó hópelyhek pedig azt a látszatot keltették, mintha a szentek nyújtózkodnának, magasba  próbálnának emelkedni, talán hogy jobban lássák és érezhessék ők is, amint ez a nagy és tiszta fehérség és a karácsonyi kivilágítás az amúgy is fantasztikus prágai estének most még inkább utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz.
 

Az Óváros felől egy szerzetes közeledett, fehér-fekete csuhája kavargott, lobogott körülötte, amint sietős léptekkel vágott át a Károly hídon. A kőszobrok a vizet kémlelték.  Talán azon tűnődtek, ne vessék-e le magukat, hisz úgyis minden mindegy és úgysincs értelme örökös ittlétüknek, a világ már csak nélkülük is halad a maga útján...  A hídkorlát köveiből most kétségkívül áradt valami más, az addigitól egészen eltérő hangulat, talán pesszimizmusnak nevezhette volna, de méginkább olyan ismeretlen erő jelenlétének és próbálkozásának, amelynek lételeme a rombolás...  Az egyik szobor szinte teljesen sötétbe borult széles talpazata előtt mocorogni kezdett egy árnyék, majd hatalmas fekete kutya képében megindult az óvárosi hídtorony felé. Valószerűtlenül nagy volt. Leszegett fejjel baktatott, senkivel sem törődve. Amikor már majdnem a toronyhoz ért megtorpant, ugatni  kezdett  –  az  este  különös  hangulata  tehette, hogy ő nevetést hallott ki belőle. A híd vége előtt nemsokkal most is ott látta az öreg kodust, ugyanabban a hihetetlenül fárasztónak tűnő és mégis örök pózban, mint máskor. Könyökére és térdére támaszkodva, két kezével átkulcsolva a kis bádogedényt, amibe az alamizsnát várta, arccal a kövezet felé, soha fel nem nézve, moccanás nélkül, szótlanul. Az elmúlás gondolata érintette meg. Talán a nyár közeledő vége, talán más.

Miközben baktatott fölfelé a meredek Neruda utcán, rádöbbent, hogy ki tudja mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai… A Két Naphoz házhoz érve felnézett az emléktáblára, de nem állt meg. Falak közé ékelt lépcsősor következett. A legalsó lépcsőfokról hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, de nem nézve hátra elindult a lépcsősoron, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Felérve megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal is.

Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt… Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és közelebbről megnézni, de nem akaródzott felkelnie.  A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int…  Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná … Lassan mégis erőt vett magán és odaindult.  Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette.  Mire felnézett, senkit sem látott.  Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

A két napja alatt azért mégis próbálta még megfejteni a titkot,  mert úgy érezte, amit megtudhat, az befolyással lehet egész jövendő életére. De többé nem bukkant fel a lány… Nem tehette meg, hogy marad, de nem érzett erőt ahhoz, hogy elutazzon. Fásultan nézett és csak egyetlen gondolata volt: most megint vége… és azonnal elkezdte várni azt az időt, amikor újra Prágába jöhet. Odahaza éjszakákat töltött a hintaszékben, Smetana zenéjével, gondolkodva. S végül megtalálta az egyetlen lehetséges magyarázatot...

Ezt a magyarázatot azonban csak azok ismerhetik meg, akik elolvassák azt a regényt, amelyből a fenti szemelvények származnak. J. Ferenczi Andor: Prága-Színház-Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból. A könyvről bővebben (recenzióval, véleményekkel) és a megrendelés lehetőségeiről a jobb oldali menüsorban látható borítóképre kattintva tájékozódhatnak.