Szentivánéji álom / Sen čarovné noci / SzentivánéjiÁ

   Ezzel a bejegyzéssel azt szeretném elmondani, sajnálom, hogy nem írhatok részletesen a Shakespeare-inspirálta miskolci produkcióról, Rusznyák Gábor rendezéséről.
   A darabról élőben, valóban színpadon, s nem felvételről látott előadás-emlékeimből először az 1992-es egri produkció jut eszembe. Én akkor, a kilencvenes évek legelején kerültem közelebbi kapcsolatba a Gali László - aki az előadás rendezője is volt - igazgatta egri színházzal (akkor kezdődött az a hosszú folyamat, amelynek része volt 2010-ben a blog megszületése is). A rendkívül egyszerű díszlet főképp csak a színpadra belógatott fehér vászoncsíkokból állt, ezeket mozgatták, tolták el, kötötték össze különféle módokon, jelképezve velük az egyes helyszíneket. Ez a darab számunkra nem az erdőben vagy a mesében játszódik – nyilatkozta Gali László, hanem az emberi lélek mélyében, az a fontos, hogy mi történik az ember tudatos lénye és ösztönvilága között. A szerelem viharos, keserves és fájdalmas pokoljárás, a felnőtté válás része. Talán az emberi lélek teleírható még üres lapjait is jelképezték az említett vásznak. A Szentivánéji álom az általam rajongásig szeretett művészeti ágról, a színházról is beszél, a mesteremberek előadásra készülnek (színház a színházban). Együgyű játékuk tele tisztasággal, ami az igazi színház sajátja, miközben egyébként remekül szórakozunk rajtuk. Szeretem Arany János fordításában a kedves próba-jelenetüket. A képen (forrás a Heves Megyei Hírlap) Csendes László, Vízi György, Balogh András.  



A 2009-es egri előadást Radoslav Milenkovič rendezte. Hangsúlyozta, hogy nem hagyományos előadás lesz, nem a mese oldaláról közelít, inkább azt akarja érzékeltetni, hogy a szerelem vakká, manipulálhatóvá tesz. Titániát és Oberont Nádasy Erika és Görög László játszották, akik ma mindketten a miskolci teátrum művészei.


Fotó: Gál Gábor

Ha az 1992-es és majd a 2020-as előadást képzeletben egy ív kezdő és végpontjának tekintem, akkor közbülső állomásként Milenkovič rendezése szakított ugyan a megszokott, hagyományos értelmezéssel, de még ahhoz állt közelebb. A másik állomás, a Prágában, a Nemzeti Színházban látott Sen čarovné noci (2018) viszont a miskolci produkció rokona volt. Annyiban mindenképp, hogy a cselekményt ott is áthelyezték a mába, időben még sokkal is közelebb hozzánk, mint Miskolcon, a szereplők gesztusai, viselkedésük azt a képzetet keltette, hogy lehetnének akár a szomszédaink is. A környezet, a játéktér viszont stilizált volt, s végig ugyanaz. (Tehát mégis volt rokonság a Gali-féle rendezéssel is.) Kíváncsian vártam a mesteremberek megjelenését, de sajnos csalódtam. Ugyanis kimaradt minden prózai jelenetük, helyette a „mesterek” – nők és férfiak – egy kis „tánc” jelenetet tanultak be és adtak elő. Mindazonáltal az előadás egésze nem okozott csalódást!



Elérkeztünk a 2020-as SzentivánéjiÁ-hoz, a Miskolci Nemzeti Színház produkciójához. A bemutatót még meg tudták tartani, azután közbeszólt a koronavírus járvány, a színházak bezártak. Ezért nem tudom megnézni az előadást – s ha újra nyitni lehet, akkor sem lesz még feltétlenül biztonságos a Miskolcra utazás tömegközlekedéssel -, pedig amit addig olvastam, láttam róla, az izgalmas, mindenképp látni kell produkciót sejtet. Reménykedem, most ennyit tehetek.
 

Fotó: Gálos Mihály Samu