Mármint a miskolci előadások. Íme néhány példa a nagyszínpadról (természetesen vannak azért rövidebbek is, de elsősorban a Kamarában és a Játékszínben), a szünetek időtartamát is beleszámolva:
Feketeszárú cseresznye 195 perc
Hermelin 235 perc
Producerek 190 perc
SzentivánéjiÁ 170 perc
   Hosszúak. No, és baj ez? Először is szögezzük le, hogy egyetlen előadás művészi színvonala sem attól függ, mennyi az időtartama. Harminc perc alatt is lehet gondolatokat megragadó formában közölni, de, ha csaknem 4 órás az előadás, mint Szomory Dezső Hermelinjének itteni változata, az is lehet indokolt. Igazából ebben az esetben észre sem vesszük, hogy már a 4. órában járunk. Eszembe jut egy példa a Csizmadia Tibor direktorságnak utolsó évadát élő egri színházból is. Paul Claudel Zsótér Sándor által rendezett A selyemcipő című darabjából húztak, mert a vidéki közönség egyszerűen nem tudott már hazajutni, így 3 óra 35 perces volt, de a bemutatón még 4 óra 15 perc.     
   Ez talán az egyetlen indokoltan figyelembe vehető tényező, tudniillik a közlekedés, a néző hazajutása. Személyes példámat említve, nekem is könnyebb, ha elérem a 22:00 órás buszt, mert azután már csak egy késői vonat van, amitől az állomásról még jó félórát gyalogolva negyed egy-fél egy, mire otthon vagyok.
   De a kérdés az, megéri-e? Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége. A várható katarzis élménye előre, bekövetkezte pedig utólag is feledteti a fáradtságot.