Augusztus 24-én, a bicentenáriumi ünnepségekre igyekezvén egy idős úrral találkoztam a színház előtt. Pontosabban, maga a találkozás két fiatalembernek volt köszönhető, akik (amint arról  az ünnepségekről szóló tudósításomban is írtam), az alkalmi színházi szolgálatot, információk adását, irányítást, segítséget adó kis csapat tagjai voltak és ők történetesen tudtak róla, hogy talán lesz nálam egy jegy, amit gazdája ugyan megvásárolt, de végül mégsem fog igénybe venni. Velük találkozott előbb Dr. Karabinszky Gyula, Szántód község díszpolgára, az 1997-ben önállósodott település első polgármestere, aki akkor érkezett egyenesen Szántódról, a díszelőadást szerette volna megnézni, s utána rögtön utazni is haza, de nem kapott jegyet - természetesen, hiszen azok már hetekkel előbb elkeltek. A „felesleges” jegy még nálam volt, így tudtunk segíteni. Előadás előtt pár szót beszélgettünk, tudtam, hogy meg fogom írni ezt a történetet a blogon.  
   Karabinszky úr csak 2 nappal azelőtt, a Kossuth Rádió délelőtti adásából értesült a Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapját ünneplő díszelőadásról, de azonnal eldöntötte, hogy szeretne részt venni rajta.
   „A nevezetes napon reggeli hétkor indultam Balatonföldvárról vonattal és éjjel kettőkor érkeztem haza, a jó vasúti közlekedésnek köszönhetően.” Ezt már abból a levélből idéztem, amit tőle kaptam, mert megkértem, írjon magáról, hogy kicsit bemutathassam a blog olvasóinak.  
   „Tizenöt éve nyugdíjas vagyok. 1949 és 1965 között Miskolcon éltem, iskoláimat – általános és középiskola – ott végeztem, a Földes Ferenc Gimnázium tanulója voltam. Gimnáziumi osztálytársaimmal a rendszeres ötéves találkozókat mindig megtartottuk, legutóbb 2021-ben, hatvan év volt mögöttünk, s a harmincnégy érettségizőből kilencen voltunk jelen.
   1957 és 1961 között lakásunk a Széchenyi utca 40. szám alatt, a Szinva-híd és a főutca közötti műemlék házban volt, az akkor Déryné nevét viselő színház lakásunktól 2-3 perc sétányi távolságával. Középiskolás koromban bérletesként, de fellépőként is jártam a színházban. Konkrétan, ha jól emlékszem 1958-ban, diák szereplő voltam Kazimir Károly rendezésében, a Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című előadásban, ahol Nyilas Misit Hacser Józsa játszotta.
   1965 óta csak látogatóba jártam haza, régebben évente többször is, 2010 óta főszabály a novemberi temetőlátogatás. Somogyban élek, Szántódon, ugyanitt él a családom, lányom és két lányunokám.”
   Kértem, írjon arról is, milyennek látta a díszelőadást, amelyért megtette ezt a hosszú és fárasztó utat.
   „Mivel az eredeti művet nem ismerem, két kérdés merült fel bennem, mialatt néztem, hogy az indiai népcsoport szerepeltetése (az igaz, hogy mindkét népesség, a mongol-tatár és a vándor roma is ázsiai eredetű) és a zenei, zeneszerzői adaptálás Kisfaludynál is hasonlóan jelen volt-e? Az előadás mint produkció, tetszett, a szándék és a kivitelezés méltó keretet adott.”