Nem egyszer írtam már a színházi etikettről, s biztos vagyok benne, hogy fogok is még. Most, mielőtt folytatnám, csak négy mondatnyi idézet abból az írásból, amely a blog „Művelt úr a színházban” című menüpontjában olvasható teljes egészében, s szerzője Márkus László (1881-1948) író, kri­tikus, színházi és filmrendező, az Operaház igaz­gatója.
   „A színházi közönség nem néző­je, hanem részese az előadásnak, amely ünnepi kinyilatkoztatása a kultúrának. A művelt ember tiszteli a színházat, mert rokonul tartozik a művé­szethez. És a művelt úriember, mert tiszteli a munkások munkáját, a színházban eszerint viselkedik. Nem hangos, nem mutatkozik, a művelt úriem­ber ünnepi elfogódottsággal megy a színházba, ünnephez öltözik, ügyel külső és belső tisztaságára.”
   Urat, úriembert emleget az írás, de nyilvánvaló, hogy nincs szó csak az egyik nemre vonatkoztatott gondolatokról, a szerző, történetesen egy úr, általános érvénnyel gondol minden nézőre, legyen az nő vagy férfi.
   A cukorkapapír zörgetését, a nézőtéri evés-ivást, a telefonos ügyeket (csak nem állom meg ideszúrni: a Comédie-Française két nappal ezelőtti vendégjátékán is akadt egy középkorú hölgy, aki a 3. sorban ülve nem zavartatta magát, hosszasan írogatott a telefonján, többször is), a „mutatkozást”, azaz hangosságot, nézőtéri, előadás előtti és szünetek alatti szereplést, a színházba öltözködés kérdését – mind említettem már a blogon. Mert – Márkus Lászlóval értve mindenben egyet – bosszantanak, engem a másik nézőt, s akkor még nem is beszélve arról, hogy a színpadon állókat is zavarja mindezen tiszteletlenség, ha észlelik. Márpedig jó részét észlelik.
   A bosszankodás közepette miért érzem azt is néha, hogy azért van remény? Elég sok estén vagyok ott a színházban ahhoz, hogy ne csak egyedi eseteket, hanem tendenciákat is lássak. S nekem több esetben úgy tűnik, bizony az úgynevezett „még régi vágású”, idősebbek mellett az ifjú nézők – középiskolás korosztály és huszonévesek elsősorban – azok, akik példát mutat(hat)nának a közönség illően megjelenni és viselkedni nem tudó tagjainak (már ha valamennyire fogékonyak a jó példára). Ezek a fiatalemberek és ifjú hölgyek sokkal inkább színházba illően vannak öltözve sokaknál, egy-egy középiskolás bérleti előadásnál öröm rájuk nézni. Jó-jó, már hallom is: Persze, mert mondta nekik az osztályfőnökük, hogy ez a kötelező. Lehet, de akkor legalább ehhez szoknak hozzá. De az is lehet, hogy igényük is az igényesség! Ismerek konkrétan, akiknek igen! Itt pedig azt nem állom meg ideszúrni, hogy visszás látvány, amikor a középiskolások sötét öltönyben vannak, a lányok is alkalomhoz illően öltözöttek, de a kísérő pedagógus kolléga abszolút hétköznapi, utcai ruhában. Kollégát írok, mert magam is pedagógus vagyok és sokszor vittem színházba az osztályom, de ezt nem engedtem volna meg magamnak. (De igényesség az is – mai példa –, amikor a színház közösségi oldalán egy hozzászólásban tegezve oktatják ki a sokkal fiatalabb kommentelőt, s ő nem tegez vissza, határozottan, de udvariasan reagál.) Ezek a fiatalok nem egyszer figyelmeztetik egymást, ha valaki túl hangos a nézőtéren, nem az ő kezükben van PET palack (hanem a közép korosztály hölgyei csempészik be a táskájukban, hogy akár előadás közben is igyanak – nem hiszem, hogy nem lehet kibírni azt az egy órát, ami egy felvonás), nem ők zörögnek a cukorkák papírjaival és ha hiszik, ha nem, általában nem ők írogatnak az előadás közben a telefonjukon. Általában! - ezt írtam, hiszen azt nem állítom, hogy közülük aztán soha, senki. Azt viszont állítom, hogy én akárhányszor tapasztaltam előadás közben megszólaló telefont – és évek alatt azért volt sajnos nem egy, nem kettő, az kivétel nélkül felnőtt nézőé volt, sohasem a „gyerekeké”. Még egy megjegyzés, mit csináljak, valóban így van, általában a hölgyek a „ludasak” mind a felsorolt színházba nem illő viselkedésben. (Általában! Nem állítom, hogy férfiak sosem, én is láttam tőlük is rossz példákat. De jóval kisebb számban.)
   Miközben születik ez a bejegyzés, ezembe jut, írni fogok valamikor arról is, hogyan is illik elfoglalni a helyünket a nézőtéren (nem háttal araszolni a már bent ülőknek, köszönni a mellettünk helyet foglalt nézőnek…), de most a remény a témám. Remény arra, hogy az a generáció, amelynek tagjai – úgy tűnik sokszor –, inkább vannak tisztában a színházi etikettel, mint a tőlük idősebbek, meg is marad rendszeres színházba járónak és akaratlanul vagy akár akarva is példát mutat. Csodát tenni persze nem tudnak… vagy mégis?     

* Az illendő öltözködésről: "Ne így!" .
* Színház illemszabályokról: "A nézőtéri dolgozók tiszteletére" .
* Telefonos ügyekről: "Ezt most azonnal" és "Telefonos életképek" .