Tisztelt Olvasók! Az alábbi – most némileg átdolgozott – írás eredeti változata két évvel ezelőtt jelent meg a blogon. Nem szoktam és ezután sem fogok már megjelent írásokat újra közölni, ezt a kivételes esetet az a két fotó indokolja, amelyen ritka alkalomként együtt láthatók a nézőtéri dolgozók, a második képen ráadásul ez egyszer azokon a helyeken, amelyeket máskor mi veszünk birtokunkba.

   A képeket Kónya Máté készítette kérésemre, a blog számára és ő maga így kommentálta: „Ennyien dolgoznak értünk egy-egy este”. Ennyien és nem is olyan könnyű a feladatuk, mint laikusként gondolhatná az ember – teszem már én hozzá. Mert a néző, ha úgy adódik, zsörtölődik. Előadás előtt-után, szünetekben, akaratlanul is látok és hallok mindent. Azt is, amikor valamelyik nézőnek nem tetszik valami. Hogy igaza van-e? Vegyünk négy példát!

„Miért ilyen hosszú az előadás?”

  Erről már kifejtettem részletesebben a véleményemet egy korábbi bejegyzésben, most csak annak konklúzióját idézem: „Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége.” No, de úgy látszik, nem mindenki. Egy hölgy az egyik este hosszasan, hangosan mondta a ruhatárban sorban állva a magáét, miszerint ez borzasztó, ha tudja (* a színház
honlapján meg lehet találni az egyes produkciók időtartamát), akkor ő el sem jön és nagyon meri remélni, hogy a többi előadás a bérletében nem lesz ilyen, mert akkor ő inkább… Nem szokásom, de akkor nem tudtam megállni és udvariasan elmondtam, hogy én örülök, mert nagy élményt kaptam és azt éreztem, bár tartana még, pedig nekem most még másfél órát kell majd utaznom is, amíg hazaérek. Nem válaszolt, de ahogyan rám nézett, biztosan nagyon különcnek tarthatott.

„Miért kell kikapcsolni a telefont?”

  Vannak, akiknek aztán mondhatják… nem és nem! Pedig egyértelmű tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben! Néha mulatságos esetek is születnek, írtam már néhány telefonos életképről, de az bizony igenis bosszantó, amikor észreveszi az ember – a nézőtéren is bosszantó, hát még a színpadról –, hogy előadás közben, ha csak pár másodpercre is, de rá-ránéznek a telefon képernyőjére, ami ugye, addig kivilágosodik. Nem tudom megérteni – hopp! most én is zsörtölődő néző vagyok –, miért nem lehet kibírni legalább a szünetig nélküle, s nem tudom megérteni azt a gyakori jelenséget sem, hogy a kezdés előtt már bent ülve, kezükben a ki nem kapcsolt telefon, de rá sem néznek addig, amíg a fények le nem mennek. Na, abban a pillanatban viszont azonnal nézegetni, pörgetni kezdik.  Hadd világítson, nem baj, hisz’ még úgyis „csak” a nyitány szól?

„Miért nem lehet enni-inni előadás közben?”

   Azt hihetnénk, hogy csak mozikhoz szokott, színházban még sosem volt ifjú nézők értetlenkednek ezen, de nem… látni bizony ügyesen a kézitáskába rejtett (így a nézőtérei dolgozók ugye nem láthatják, hogy bevitték) flakonokból előadás közben jót húzó, szomjas néniket is. Na és a cukorka papírosának zörgetése, az valahogy sohasem a leghangosabb jeleneteknél zajlik, hanem amikor a többiek lélegzetet visszafojtva figyelik a megható vagy nagyon drámai csöndet és akkor is lehetőleg jó hosszasan. Úgyszintén tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben!

„Miért kell várni?”

   Bár a Nagyszínházban is előfordul ilyen hang előadás előtt, de lehet tudni, olyasvalaki kérdezi, aki nem szokott színházba járni, s igazság szerint ő nem is morgásnak szánja, csak érdeklődik. Ennek párja, amikor már bent ülünk a nézőtéren, a „Nem hétkor kezdődik? Már annyi van.” De ezek nem rosszindulatú megjegyzések. Vannak viszont, akik szerint oly mértékben őértük és csakis őértük van minden és mindenki körülöttük, hogy az csak természetes, hogy bármit és bárhogyan szeretnének, annak azonnal úgy is kell lennie. Nekik nem kell tekintettel lenni másokra, ők anélkül, hogy tudnák, mi miért van, mi az oka, felháborodhatnak, ezt nagy hangon azonnal szóvá tehetik, sőt intézkedést helyezhetnek kilátásba, majd ők megmutatják… s mindezt színházban is. Várni kellett a Játékszínben. Ez az eset ugyan évekkel ezelőtti emlék, de az való igaz, hogy a Játékszínben csak az „utolsó percekben” lehet elfoglalni helyünket, s nem kellemes ott ácsorogni. Lehet belül, magunkban türelmetlenkedni, de a hölgy először is feltette jó hangosan az ajtónál állónak a kérdést,  hogy miért nem engedik már be a nézőket, ez megalázó (!), hogy neki itt kell ácsorogni és ilyen színházban ő még nem volt. A színház dolgozója próbálta udvariasan kezelni a helyzetet, de jött ám még a folytatás is, a hölgy közölte, hogy na, majd ő felhívja az igazgatót, intézkedjen, hogy ezután ne így legyen. Az előadás szünetében megkérték a nézőket, hogy arra az időre fáradjanak ki. Szünet után így újabb hangos megjegyzést „élvezhettünk”, miért kellett kimenni, amikor nem történt a kérdező szerint semmi olyan átrendezés a színpadon, ami ezt indokolta volna.

   Szóval morog néhány néző – de szerencsére ez a kisebbség. A nézőtéri dolgozók pedig, a Nagyszínházban Pusztai Rita, a Kamarában-Játékszínben pedig Tóth Gyuláné Vera nézőtéri felügyelők és munkatársaik végtelen türelemmel és kedvességgel kezelnek minden egyes problémát. Előadás előtt-után, szünetekben én ezt látom. Köszönet nekik. Ha pedig arra is kíváncsiak, mi minden tartozik a nézőtéri felügyelők munkájához, olvassák el a Pusztai Ritával készült, sok érdekességet tartalmazó interjút,  !