Fotó: mnsz-blog - a további képeket Felföldi László  bocsátotta rendelkezésemre.

Saját meghatározásod szerint a jelenlegi foglalkozásod nyugdíjas színházlátogató.

Szeretem a filmet, irodalmat, zenét, képzőművészetet is – de a színház dominál, s ha választanom kell, mindig azt választom.

Mielőtt részletesen beszélgetnénk erről, mondj valamit, mit tudhatnak az olvasók a „civil énedről”!

   A feleségem vegyész. Három gyermek édesapja vagyok, egy fiam és két lányom van, hála Istennek már egy gyönyörű unokám is. A lányaim a kozmetikai, illetve a vendéglátóiparban dolgoznak. A fiam a Sonynál. Annak idején lakatos szakmát tanultam, majd érettségiztem és Szép László javaslatára jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Sajnos nem vettek fel, de a színház szeretete örökre megmaradt.
   Gyermekkoromban iskolai ünnepségeken szerepeltem, anyukámmal rendszeresen jártunk színházba. A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől már bérlettel. Ennek kapcsán ismerkedtem meg Szép Laci bácsival és ő látott bennem lehetőséget. Játszottam több szerepet. Miskolcról máshová is hívtak bennünket, Egerbe, Mezőkövesdre, sok helyre… Volt, hogy az Országos Színjátszó Találkozón, Tatabányán negyedik helyezettek lettünk.

Balról a 2. Felföldi László, az asztalon László Zsolt - 1982


 

Szép László (1923-2003) a miskolci Pécsi Sándor Guruló Színház alapítója volt. Sok-sok növendéke került a pályára, színészként, de operatőrként, rendezőként, koreográfusként… is. A Színpad onnan kapta a nevét, hogy Pécsi Sándor színész jó barátja volt.
   Van, illetve még csak kezdeti stádiumában tart  vele kapcsolatban egy kezdeményezésed, amihez szeretnél segítőket találni.

Megérdemelne egy emléktáblát valahol a színház falán vagy belül akár, hiszen gyakran játszott is a Miskolci Nemzetiben, például Básti Lajos, Darvas Iván, Koncz Gábor, Latinovits Zoltán partnere lehetett a színpadon, másrészt pedig több színészt adott Miskolcnak, a hazának is. A jelenlegi miskolci társulatból ott kezdett Harsányi Attila, de onnét indult többek között Fülöp Zsigmond, László Zsolt, Makranczi Zalán is az országos hírű színművészeink közül.
   Béres Attila direktor úrral beszéltem már erről, de egyelőre nem tudom, hogyan tudnám megvalósítani, egyedül kevés vagyok, valamilyen úton-módon gyűjteni kellene rá.

A hétvégeken hódolsz más művészeti ágaknak is, de kedd és péntek között a színházat látogatod.

Ha tudom, hogy este hétkor előadás, hiába van még csak délután három, már eufórikus érzés fog el. A darab összetett világába – a prózával, zenével, tánccal – pedig beleérzem, beleképzelem magam.  Érzékeny típus vagyok. Az érzéseknek ki kell jönni, s azok nem szégyellni valók, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető. Amikor nézem a színpadon lévő szereplőket vagy még kezdés előtt a közönséget, minden úgy felemel. Ha úgy adódik, egy-egy darab esetében a könnyek is jönnek.
   Vannak ezek az évenkénti szavazások, hogy a közönség döntse el, ki a legjobb színész vagy színésznő. Számomra ilyen nincsen. A színjátszás közös, kollektív munka, ha abból egy láncszem hiányzik, nem jó, nem áll össze a kép. Tehát az is fontos, aki csak egy mondatot kap. A csapatmunka hozzátartozik! Nekem ők tanáraim is, mert élet tanulok tőlük, miközben a nézőközönséget arra az estére összekovácsolják. A színészetben rengeteg munka van. Amikor én már régen hazamegyek, lefekszem, bennük az előadás még nem ért véget…
   Azonosulok kicsit mindenkivel, aki hozzájárult az előadáshoz. Mindenkivel – például a nézőtéri dolgozókkal is, mindig megköszönöm a munkájukat, mert a maguk helyén ugyanolyan fontos szerepük van, mint a színpadon a főszereplőnek.

Emlékszem egy korábbi, közösségi oldalon megjelenő kommentedre, amelyben azt írtad, a színház neked barátokat is jelent.

Ha megtaláljuk a közös hangot nézőtársaimmal, kialakul köztünk egy olyan kontaktus, amiért érdemes beszélgetni. Ugyebár mindenki visel időnként álarcot, amit fel kell venni, mert nem mindenkire tartoznak bizonyos dolgok – bár én megpróbálom mindig a saját arcomat mutatni, s azt, ami a szívemből jön. Főleg így, amióta már korosodom. Ezekben a társaságokban az ember meg tud nyílni. Jó dolog a barátság, jó dolog maga az emberi érintkezés.
   Én akár az utcán is keresem az alkalmat arra, hogy segítsek, például egy fekvő emberhez is odamegyek és megkérdezem, mi baj van, mert emberi kötelességem.
   Régen idegenek is köszöntek egymásnak, figyeltek egymásra. Ma körbenézek, mindenkinek a kezében ott a telefon vagy a fején valamilyen zenét lejátszó kütyü. Ha vonaton utazom is ezt tapasztalom, de én olvasok. Néha megkérdik, mit. Örülnék, ha te is olvasnál – válaszolom –, verseket. Mert vonaton mindig azt olvasok. Regényt nem lehet nyugodtan, mindig valaki hozzám szól, történik valami, a verset könnyebb abbahagyni, folytatni. Nézd – mondogatom a nejemnek –, rajtunk kívül senki nem olvas, csak a számítógép vagy videójáték van mindenki kezében. Mennyire más élmény pedig, amikor kezembe kerül egy könyv, maga az illat, a lapozgatás!

Van kedvenc költőd?

József Attila, de szeretek másokat is. Az Egy óra versek közt, művészeink társaságában nagyon jó sorozata a színháznak. Barátoknak mondtam, hogy csak jöjjenek el, kifizetem a jegyet, nézzék, hallgassák meg, döntsenek utána és azt mondták, de jó volt. Örültem, nem csak a vers miatt, hanem hogy eljöttek egyáltalán a színházba, az már egy lépés nekik is.

Nehéz volna megkerülni a tényt és nem is akarom, hogy annak, aki rendszeres színházlátogató, ha nem is vagytok ismerősök, mégis könnyű elmagyarázni, kire gondoljon. Felbukkansz egy-egy előadás előtt vagy a szünetben a nézőtér több pontján és nem egyszer, még ha nem is ez a szándékod, felhívod magadra a figyelmet.

Igaz, de nem azért, hogy mutogassam magam mindenkinek. Biztosan van, aki azt gondolja: „Ki ez a bohóc?”, de annak idején nekem azt mondta az öregem, sohasem azt nézzem, mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Az ember ismer egy bizonyos kört, próbálok mindenkinek bólintani vagy köszönni, cukorkát adni (mert szeretek adni!), a közeliket megölelem – megszokott gesztusok, amit talán már várnak is – de én nem várok viszonzást és nincs semmi hátsó gondolatom. Nyilvánvaló, a nejemnek is eljutott mindez a füléhez. Ő is szereti a színházat, csak ritkán jut el, mivel több műszakban dolgozik – harminchét éve együtt vagyunk, nincs titkolni valóm előtte és ő ezt tudja.

Erről lehet rád ismerni a nézőtéren. De – mennyire tudatos ez? – te néha még a színpadra is felintegetsz, előadás közben.

Tudom, hogy helytelen, mert megzavarhatom a szereplőt, de ha megvan a szemkontaktus – mert először mindig a reakciót tőle „veszem le” –, akkor előfordul.

Milyen típusú előadásokat kedvelsz a legjobban?

A drámák felé hajlok („A szálemiek”-et például nagyon ki tudnám emelni), mert azokból sokkal többet tudok tanulni emberi érzésekről és amit tanultam, a gyakorlatba is át tudom vinni. De nyilvánvaló, hogy kell a vidámság is.

És a zenés műfajok vagy egyáltalán a zene?

Szeretem a rockzenét, a népzenét, imádom a dzsesszt. Gyermekkoromban anyukám elhozott egy operára, sose fogom elfelejteni, a Figaró házassága volt. Végigaludtam. De ma már egészen más ehhez a viszonyom. Megértettem és csodálom, amint a zenészek a zeneszerző művének tolmácsolásával ugyanúgy fontos mondanivalót fejeznek ki, mint a színészek. Magam is meglepődtem, hogy elkezdtem „ráállni” a komolyzenére.

Összegezve, alapvetően a színház tölti ki tehát az idődet.

Annak idején a színjátszás mellett párhuzamosan küzdősportot is műveltem, két évig, hétvégén pedig barlangásztam. A kirándulás, természetjárás, ami a barlangászással együtt járt, a mai napig megmaradt. Elindulok reggel kilenckor és délután két-három órakor megyek haza, addig barangolok, sétálgatok, de aközben is a színházról szoktam gondolkozni, a darabról, a színészekről a színpadon, a szerzőről, teljesen mindegy. Nekem ez az első.
   Köszönöm ma is Szép Laci bácsinak – Isten nyugosztalja! –, hogy ezt így belém nevelte, bevezetett egy olyan világba, amit addig nem ismertem.