A fenti címmel találtam egy érdekes fejtegetést a Miskolcon megjelenő „Szinházi Lapok” egyik 100 évvel ezelőtti számában. Az írás összeveti az irodalom és a színház nagy tömegekre való hatását. Előbbire vonatkozó megállapításaival ugyan személy szerint nem mindenben azonosulok, az utóbbira vonatkozókkal viszont csaknem teljes mértékben.
 

Néha nem is annyira művészet, mint inkább élelmesség, reklám dolga. — Nem mindig az igazi művész népszerű. Ezzel a megállapítással nem akarok általánosítani. Mert például a színész művészete természeténél fogva magában hordja a népszerűség csiráját. Igazán népszerű csak színész lehet, mert az ő művészete áll legközelebb a nagy tömeg szívéhez. A legszuggesztívebb hatású művészet a színészet, a legtetszetősebb, a legkönnyebben felölelhető. Az olvasmány, a könyv, a vers egy egész külön fölkészültséget követel ahhoz, hogy az igazán értékes irodalmat a nagy tömeghez közelebb vigyük. Az alkalom lehetősége is csekélyebb az irodalom szépségeinek megismerésére, mint a színészet nagyszerű csodáinak élvezésére. Káprázatos álomvilág a színpadi játék, amelynek élvezése közben azt a tapasztalatot szűrhetjük le, hogy minden színházat látogató, abban a pillanatban, amelyben beül a nézőtérre, legalábbis lelkében, gyerekké nemesül. A színpad a maga mindinkább fejlődő külső dekoratív hatásaival elkábítja, elvonja minden egyébtől, ami életének gondokkal, szomorúságokkal terhelt részét jelenti. A néző figyeli a muzsikát, az érdekes, színesen váltakozó képeket és — ha igazán lelkével csüng az előadáson — nem marad egy pillanat ideje sem arra, hogy szürke, nyomasztó fáradtságba süllyedjen vissza. Egészen máskép áll a dolog a könyvvel, vagy a képpel. Ha az olvasó vagy a képet, szobrot néző belső hangulata nem olyan, amely zavartalan, tiszta élvezetet tesz lehetővé, úgy a legérdekesebb, a legirodalmibb könyv olvasása közben is csakhamar azon kapja magát a mű élvezője, hogy tulajdonképen egészen távol, elvontatottan él ő most attól, amit az író mesél, mert a gondolatai rabok, a kérlelhetetlen élet bilincsbe vert rabjai. A színpad lenyűgöző ereje eredményezi aztán azt, hogy a színész csakhamar belecsöppen a közönség szeretetébe, a színházba járó közönség még egy egészen epizódszerepet játszó színész nevét is megjegyzi, ha jól mulatott rajta, vagy erőteljes művészi alakítást látott tőle. Nem igy van ez az íróknál. Az írók közül csak az igazán nagyok neveit ismeri a közönség. Akárhány embert, aki sokat olvas — lehet, hogy nem eleget —, megkérdeztem, kik a kedvenc írói, bizony vajmi ritkán kaptam olyan feleletet, hogy valamelyik egészen fiatal, vagy legalábbis 10 —12 éves (* értsd: annyi ideje publikáló!) író volna az a szerencsés kiválasztott, akit szeretetébe fogadott. Az emberek kitűnő verseket vagy novellákat olvasnak és már a következő öt percben nem tudják, hogy ki volt a szép írásmű szerzője. Egy hosszabb lélegzetű írásműnél, például a regénynél még megtörténik, hogy egészen ismeretlen ember is egy csapásra kedveltté és népszerűvé tudja tenni a nevét. De egy általános, nagy, széleskörű népszerűségről csak a színészetnél lehet szó. Ezt az előnyét a színpadi művészetnek az egyéb művészetekkel szemben nem lehet teljesen a személyi hiúság javára könyvelni. Mert igaz ugyan, hogy az igazi művészet önmagában éli ki magát, éltetője nem egyedül a külső megbecsültetés, viszont a népszerűség a maga serkentő erejével — mindaddig, míg általa el nem bízza magát a művész — sokban járul hozzá a fejlődés fokozásához, a produktivitás minél tökéletesebbé öregbítésére.