Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesél az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Köszönöm az általa rendelkezésemre bocsátott fotókat

  1966-ban a Miskolci Nemzeti Színház társulatának lettem tagja. A színház éppen akkor egyesült az egri Gárdonyi Géza színházzal, anyagi okokból, hogy csak egy vezetés, egy társulat legyen és egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy és így olcsóbb lehessen a működtetés. Lendvai Ferenc volt a direktor, aki az összevonás nagy híve volt. Egerben alig maradt valaki a régiek közül, talán csak a portás, néhányan műszakiak, mert az előadásokhoz még őket is Miskolcról vittük. Az egri közönség – természetesen – nem fogadta mindezt jó szívvel. Ezen azzal próbáltak enyhíteni, hogy a darabok egy részét ott mutattuk be.
   Volt, hogy ideig-óráig ott is laktunk. Nekem rokonaim voltak az Almagyar utcában, Kalló Laciék. Náluk is aludhattam. Kedvesek, aranyosak voltak, még vadászni is elvittek. Felejthetetlen volt, amikor reggel húztak a szalonkák, vagy amikor vaddisznót lőttek 24 centis agyarral. Amikor a Potyautast játszottuk Bodrogi Gyulával, bemutattam a rokonaimnak és elvitték őt is vadászni. Azóta is emlegeti.
   Amikor egymást érték a próbák délelőtt, délután, néha a színház alagsorában aludtunk. Nagyon szörnyű hely volt, féltünk is, meg akkor még szénnel tüzeltek és néha erős széndioxid illat volt és nem lakások voltak azok, hanem kis vacak szobák.  
   A várost nagyon szerettem. Nekem egy gyönyörű meseváros volt. A Széchenyi utcán a Dobos cukrászdában nagyon finom süteményeket ettünk. Finom étterem volt a bazilika alatt - Isten lábának hívtuk, ahol egri Bikavért, Medoc noir-t ittunk. A színház mellett volt a Kacsa, ott volt a legolcsóbb egy ebéd, egy kávé, fröccs – a színészt már akkor sem fizették túl jól. A Park szállóba és a Fehér Szarvasba nagyon ritkán jutottunk el, mert drágák voltak.
   A város is szerette az ő színészeit. Imádtam az egri közönséget, aranyosak voltak és nagyon szerettek minket. Megbeszélték velünk az előadást, mi tetszett, mi nem. Ha vasárnap játszottunk aznap sütött süteményt hoztak be nekünk. Virágot dobáltak fel a színpadra. Történt egy eset, amikor feldobtak nekem egy csokrot – én azt hittem azt, hiszen úgy volt becsomagolva, masnival - és majdnem levert a lábamról, amikor eltalált, ugyanis egy nagy sonka volt. A bokám bánta. Ilyesfajta „őrjöngő” kedves szeretetről Déryné naplójában olvastam…
   Eger mellett jártunk még tájelőadásokra, Gyöngyösre, Mezőkövesdre, Ózdra, Nyíregyházára, sokat, sokat…
 
A legemlékezetesebb akkori  előadások? Rögtön 1966-ban Németh László Csapdájának ősbemutatója – Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Márkusz László írt róla kritikát a Népújságban, aki engem annyira szeretett, hogy utolsó kívánságai egyike az volt, én mondjak majd verset a végső búcsúztatásán. Így is történt. Emlékezetes, szép előadás volt Brecht Kaukázusi krétaköre, Csiszár Imre vizsgaelőadása, amiben én a kormányzónét játszottam. Blaskó Péter volt a bíró, Lázár Kati Gruse, a jó anya. A Potyautas, Bodrogival. Nem tartom magam igazán énekesnek - bár tanultam énekelni -, viszont jó mozgású voltam, táncolni is tanultam, szteppelni. Ulmann Mónika, fiatal kolléganőm nagyanyja, Igaz Lucy, Ulmann Ottó zeneszerző felesége tanított.
   Legutóbb Olgyai Magda 85 éves születésnapján jártam Egerben, a színházban szerveztek neki ünnepséget és én is felköszöntöttem. Nagyon szerettem őt, sokat lehetett tőle tanulni. Régen divat volt hasonló kerek évfordulókon a jutalomjáték, amikor az aznapi előadás bevételét az ünnepelt kapta meg – ma már ez sajnos nem szokás... Nagyon nagy dolog volt régen az összetartás, az, hogy a társulat egy csapat, egy család és egymást támogatva, szeretetben él és dolgozik. Nézem a televízióban a régi nagy színészekkel készült portréműsorokat – Gobbi Hilda, Márkus László, Ráday Imre, Tolnay Klári – sugárzik szavaikból ez a mentalitás.