Gimnazistaként láttam először Schiller darabját. Már arra sem emlékszem, kik játszották, de élénken megmaradt a feszültség, a nagy érzelmek emléke. Kíváncsi voltam, a miskolci produkció mérhető lesz-e ehhez az emlékhez.  Elmúltak persze közben az évek, és egy kamaszkorú fiatalember  másképpen  reagál  mint egy felnőtt. Mégis azt hiszem, hogy ez az előadás szenvtelenebb, közömbösebb volt a vártnál. (Lehetséges, hogy a színjátszás stílusának változása is közrejátszik ebben?)
   Ferdinánd, az ifjú nemes szerepében Kuna Károlyt láttuk.Az előadás általános koncepciójához híven a romantikus dráma  ívéhez  alkalmazott  játékstílust meg-megtörte a ma emberének hangja, magatartása. Polgárlány kedvese - Létay Dóra. Előadásmódja tiszta, kulturált, de szívesen láttam volna valamivel több érzelmet. Például abban a jelenetben, amikor a kancellár utasítására elhurcolják. Ha higgadtan,  erkölcsi  fölénye  tudatában  próbálja  is  fogadni sorsát, ennyire nyugodt akkor sem lehet! Matus György kancellárja hátborzongatóan hidegvérű. Quintus Konrád titkárját csak a gátlástalanság mozgatja, őszintének vélt érzelmei is hazugok. Találó  Szerémi Zoltán udvarmestere. Lujza anyja, Péva Ibolya biztonsággal rajzolja ezt a nőtípust. Apja, Szegedi Dezső értelmétől befolyásoltan vívódik tisztesség és kötelező alázat között. Nagyon tetszett  Zborovszky Andrea Lady Milford-ja. Igazi nő! Ezt sugározza minden, arcjátéka, hangja, ahogyan  Zeke Edit hangulatos jelmezét viseli. (A másik szereposztásban ezt a szerepet vendégként Takács Katalin játssza.)
   Az előadás egésze zavarba ejtő, és a megfogalmazódó gondok, kételyek csak utólag csengenek le, de akkor eljutunk az elfogadásig,  visszamenőleg  tehát mégis igazolódik ez a felfogás. Schiller darabját Vas István fordította, de a mai  színpadra alkalmazó, Káin Péter  és Hegyi Árpád Jutocsa (aki egyben a rendező is) beavatkozása nyomán  olyan mondatok is elhangzanak,  amelyeknek  célja  a fiatalság mai nyelvezetéhez való  közelítés. Én kicsit stílustörőnek éreztem ezeket, de ez még pillanatok alatt felejthető volt. Nem így a díszlet, Dávid Attila munkája! Egy kupola alakú szerkezet  zárta  fedett térbe a forgószínpad peremére rendezett helyszíneket,  középen  kihasználatlan  űrt  hagyva.  Ehhez jött még  valami  nagyon furcsa… Olyasmit képzeljenek el, mintha lakásbelsőből irodán át kápolnáig mindent-mindent sártenger öntött volna el, majd a visszahúzódó, folyó,  csöpögő sár hirtelen nagy foltokban megdermedt és örök időkre ott maradt volna mindenen. Feltartóztathatatlan, tehetetlen lényeket, sorsokat magával sodró özönvíz? A kor és helyszín általános tisztátalanságát, romlottságát jelzik a mindenre rátapadt szennyfoltok? Ezeket éreztem elfogadható magyarázatnak, de mindvégig zavart  ez  a  váratlan,  sokkoló díszlet . A legvégén azonban értelmet kapott és elfogadhatóvá vált a kiábrándító környezet és az üres középső tér is. A kupola kör alakú nyílásán Ferdinánd és Lujza  halálban megvalósuló egyesülésekor fénysugár tört át, rájuk vetődve megszépítette, megbocsáthatóvá tette gyengeségeiket, mintegy felmagasztalta és egy szebb világba emelte őket. Harmóniával és megnyugvással váltotta fel a sivárságot. Szépen sikerült a Bánya Tamás által tervezett világítás.
   Sokan maradtak távol erről az (ifjúsági bérletes) előadásról. Sajnáltam, mert méltatlan volt nem csak  a gyönyörű színházhoz, amelyet meg nem állhatok legalább egy félmondat erejéig ismét dicsérni, de a művészekhez is. Kárpótlásul talán az szolgálhatott, hogy a tapsból lemérhetően, akik ott voltak, azoknak tetszett az előadás. Nem is igen értettem a kurta-furcsa, sietős meghajlást. Mi, akik ott voltunk,  tapsoltunk volna még egy kicsit…

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Nap című napilap színházi mellékletében jelent meg.