Amint a címkép színes kördiagramjának szeletei szemléltetik, az évad előadásainak (mindegyik szelet egyike a 16 produkciónak) megítélése nem mutat nagyarányú szórást. A blog szavazásában minden produkciót 1-5-ig terjedően értékelhettek (csillagokkal), majd az egyes szavazóktól kapott eredményeket összesítve alakult ki az átlagérték. A blogon és a blog közösségi csatornáján meghirdetett, két és fél napig tartó "játékban" 201-en vettek részt. Mielőtt azonban megmutatnám minden egyes produkció átlagpontszámát, következzen a már hagyományosnak mondható "A blog legjei" lista.
 

Nagyszínpad

A szálemiek / A tatárok Magyarországban

Kamara és Játékszín

Ivanov / Leonce és Léna

Külön"leg"es produkció:

A Csárdáskirálynő / A kávéház

Az évad színművésznője:

Rudolf Szonja - Az üvegcipő

Az évad színművésze:

Feczesin Kristóf - A szálemiek / Hedda Gabler / Ivanov

Nem főszereplő - ezzel a kategóriával arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden szerep ugyanolyan fontos és szerves része az előadásnak - legyen bár terjedelmében sokkal kisebb - mint a nagy (fő)szerepek és kis szerepben is lehet nagyot alkotni.

Nádasy Erika - A szálemiek

Most pedig az ígért, előadásonkénti átlagok a nézők, a blog olvasóinak értékelése szerint, külön felhívom a figyelmet arra, hogy sokszor csak egyetlen tizeden múlott a sorrend!



 

Fotó: mnsz-blog

Megtartotta 200., ünnepi évadának záró társulati ülését a Miskolci Nemzeti Színház.

* A blog holnap este teszi közzé az általa legjobbaknak tartottakat és az olvasóinak szavazása alapján született eredményt az évad előadásairól!

Egymásért való létezés – 200. évadát zárta a Miskolci Nemzeti Színház

Bicentenáriumi évadát zárta június 13-án a Miskolci Nemzeti Színház. A 2023-2024-es ünnepi évad eredményeit, kihívásait és emlékezetes pillanatait idézték fel az évadzáró társulati ülésen, ahol a teátrum kollégáit is díjazták az évadban nyújtott teljesítményükért.
   – Vitathatatlan, hogy az elődeitek büszkék lennének rátok. Amilyen intenzitással és odaadással csináltátok végig ezt az évadot, az példaértékű – kezdte gondolatait Béres Attila igazgató a Miskolci Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén. Szerinte az a fajta egymásért való létezés, amely jellemzi a társulatot, az nem csupán a 200. ünnepi évad sajátja. – Ez a közösség ilyen. A járványhelyzet és energiaválság cseppet sem könnyű évei után ez a társulat talpara ugrott és harcra kész volt. Büszke vagyok arra, hogy ez egy ilyen színház. Büszke vagyok arra is, hogy ezt mások is látják. Az Európai Színházi Uniónak 2023 novemberétől tagjai vagyunk, jó néhány előadásunkat látták az unió tagjai, akiktől az a visszajelzés érkezett, hogy az a fajta együtt-játszás, ami itt tapasztalható, az Európában is egyedülálló – méltatta a társulatot Béres Attila.
   Veres Pál, Miskolc polgármestere Laurence Olivier Oscar-díjas színész, rendező gondolatait idézte a színház 200. évadának záró társulati ülésén. „Hiszek a színházban, mint a gondolat ragyogásának legfőbb hirdetőjében. (...) Hiszem, hogy egy nagyvárosban - de még egy kisvárosban vagy faluban is - egy kiváló színház külső látható jele egy belső ígéretes kultúrának.” – Én hiszem, hogy ez így van itt is. A mi színházunk nem csupán látható jel, nem csak gyertyaláng, hanem inkább egy csillagos égbolt ragyogása. Egy olyan ragyogás, mely térben és időben egyaránt tartósan és messze világít. Miskolc egy olyan kincsesláda, hogy melybe vakon belenyúlván bármit fogunk is meg, kincs kerül a kezünkbe. A mi kincseink nem ékszerek, aranytárgyak, hanem emberek, alkotóközösségek. Olyanok, mint a Miskolci Nemzeti Színház és társulata, mely egyik legdrágább kincsünk. Önök a mi kincseink, azt hiszem, ezt minden miskolci nevében mondhatom – köszönte meg a társulat munkáját Veres Pál.
   Az ünnepi évad sok szempontból meghatározó volt a miskolci teátrum életében. Olyan neves társulatokat fogadott a színház, mint a Comédie-Française és a bukaresti Bulandra színház. 2023. november 19-től Európa legfontosabb színházi szövetségének, az Európai Színházi Uniónak lett tagja a Miskolci Nemzeti Színház, így egyedüli magyarországi színházként van jelen a színházi unióban.
   A színház idén is elindította saját közönségszavazását, ahol a nézők szerint az évad Legjobb színművésznője Rudolf Szonja (a blog korábbi interjúja vele ), az évad Legjobb színművésze Rózsa Krisztián (a blog korábbi interjúja vele ) volt, az évad Legjobb előadásának pedig a Rusznyák Gábor rendezésében készült A szálemiek című előadást választották. A társulati szavazáson a teátrum dolgozói is leteszik voksukat egy-egy kollégájuk mellett az évad során nyújtott kiemelkedő teljesítményükért. A Legjobb zenekari művész Lakatos Attila mélyhegedűs lett, aki A tatárok Magyarországban előadásban szólaltatta meg a mongol nagykövettől kapott morin khuur hangszert, ami a tradicionális mongol hangzást biztosította a produkcióban. A Legjobb énekkari művész Kacsenyák Gábor lett, aki zenekarával, a Here We Are-ral a 2024-es A Dal című műsor elődöntőjéig jutott Együtt egyedül című dalukkal, és akinek jóvoltából az Ivanov című előadásban szívszaggató dallamok csendülnek fel. A Legjobb táncművész idén Kepess Boglárka volt a társulat szerint, aki A szerelem hatalma című előadás főszerepét táncolhatta el. Az Évad színművészének Rózsa Krisztiánt választotta a miskolci társulat.
   Idén a Legjobb műszaki kolléga Kulcsár Gábor színpadmester lett, az évad Legjobb kulisszák mögött kollégájának Kertész Ágnest, a női szabótár vezetőjét választották, a Legkedvesebb nézőtéri dolgozó díját pedig Szárazné Margóka vehette át. A színház vezetősége által odaítélt Spiritus-díjat Tóth Krisztián Tibor műszaki vezető-helyettes érdemelte ki az évadban nyújtott kiemelkedő munkájáért, a Művészeti Tanács Díját pedig Farkas Beáta nemzetközi kapcsolatokért felelős művészeti titkár, fesztiválmenedzser kapta.
   Két új Örökös tagot avatott idén a színház: Kerekes Valéria színművésznőt és Pusztai Rita nézőtéri felügyelőt (a blog korábbi interjúja vele ).

Díjak, elismerések az évadban:

A miniszter félrelép – Legjobb előadás (DOTTORE-DÍJ), VIDOR Fesztivál, Nyíregyháza (rendező: Keszég László)
Feketeszárú cseresznye – Legjobb előadás, Városmajori Színházi Szemle (rendező: Szőcs Artur)
Lajos András – Legjobb férfi főszereplő (Feketeszárú cseresznye), Városmajori Színházi Szemle
Simon Zoltán – Peremartoni Krisztina saját alapítású díja, Városmajori Színházi Szemle
Simon Zoltán – jelölés: Színikritikusok Díja 2023: A „K” ügy című előadásban nyújtott alakításáért (rendező: Rusznyák Gábor)
Megyei Prima-díj – Miskolci Nemzeti Színház
Keresztes Sándor – Aase-díj
Harangozó Lili – 2024 Legjobb női táncművésze Színházi táncos kategóriában (a Magyar Táncművészek Szövetségének díja)
Lajos András – Déryné díj
Osváth Tibor énekkari művész: „A Civilek Támogatásáért” díj

Az évad számokban:

Az ünnepi évadban 9058 db bérletet értékesítettünk, és 486 előadást tartottunk. Összesen közel 135 000 néző tekintette meg előadásainkat, valamint 78 tantermi előadásra, és 7 vendégelőadásra is sor került idén.
   Megtiszteltetés volt, hogy idén ellátogatott Miskolcra a Comédie-Française társulata a Tartuffe című előadásukkal, a bukaresti Bulandra színház a Művészet című előadást hozta el, valamint a Nemzeti Színház, a Nézőművészeti Kft., és az Orlai Produkciós Iroda előadásait is láthatta idén a miskolci közönség.

Vendégjátékok az évadban:

Vidor Fesztivál: A miniszter félrelép
Városmajori Szabadtéri Színpad: Feketeszárú cseresznye
Városmajori Szabadtéri Színpad: Babaház (Nóra)
Csokonai Nemzeti Színház: A kékszakállú herceg vára (2 előadás)
Dr. Kemény Ferenc Körcsarnok, Eger: Feketeszárú cseresznye
Nemzeti Táncszínház: Vörös napló – Marilyn Monroe története (a Miskolci Balett előadása)

2024. szeptember 7-én a Gyévuska című előadás lesz látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Szemle Plusz programsorozat keretében

Jubilálók az évadban:

25 éve a színházban:

Dr. Bakos Tibor – zenekari tag
Homovics András – rendész
Kincses Károly – színművész
Molnár István – diszpécser
Petróné Balogh Judit – jelmezasszisztens
Kurucz Zsuzsanna – énekkari művész

30 éve a színházban:

Király István – festő

45 éve a színházban:

Máhr Ági – színművésznő
Pusztai Rita – nézőtéri felügyelő

  Tisztelt Olvasók! Lezárult egy nagy - európa parlamenti és önkormányzati - választás. Vannak azonban kisebb, mégis fontos szavazások is. Ezek közé tartoznak azok, amikor egy-egy színház évadáról, annak "leg"-jeiről lehet dönteni. A Miskolci Nemzeti Színház is hirdetett ilyet a 200. évad kedvenc előadására és művészeire.
  A blog közzé teszi a véleményét (kérdezhetik: "Lehet véleménye egy blognak is, nem csak  embereknek?" - de a megfejtés valószínűleg nem okoz nagy gondot), mégpedig 14-én, amikor már a színház által indított, valamint a társulat belső szavazásának eredményét is tudjuk.
   De Önök is szavazhatnak, pontosabban értékelhetnek itt a blogon! A képre kattintva elérhető az űrlap, amelyen 1-5 csillaggal jutalmazhatják az ebben az évadban látott előadásokat, június 12-én este 20:00 óráig. A végeredményt szintén 14-én fogom megmutatni.
 

  A címben rejlő ellentmondás feloldása kiderül a tegnap este, Molnár Ferenc: Az üvegcipő című darabja – Nádasy Erika utolsó előadása ebben az évadban a Miskolci Nemzeti Színház színpadán – után történtekből. Előzetesen megbeszélt kérésünkre Osváth Tibor, a társulat tagja, az előadás egyik szereplője megszakította a tapsrendet, s miután felolvasta a bevezetőt, nekem adta át a mikrofont. Mindezt láthatják és hallhatják a mellékelt (a képre kattintva a blog Youtube csatornájáról nyíló) videófelvételen, amelyből az is kiderül, hogy Rusznák Adrienn végleg megválik a társulattól.  
  A színpad egyre népesebb lett, az ott álló, aznap esti előadásban szereplő művészek mellé sokan odaléptek a társulat tagjai közül, s a közönség hosszas tapsa közben ölelésekkel, kedves szavakkal búcsúztatták mindkettőjüket.



Képkocka a videóból (az MNSZ felvétele)
 

Kiírták a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói pályázatát, miután Béres Attila megbízatása 2025. január 31-én lejár.
   A direktor már tavaly decemberben bejelentette, hogy újraindul a posztért. 2015 júniusa óta vezeti sikeresen a színházat, országos hírnévvel, díjnyertes produkciókkal, a jegyárusítás megkezdése után napok, esetenként órák alatt elfogyó jegyekkel, Magyarországról egyedüliként elnyerve az Európai Színházi Unió tagságát is. (A blog korábbi interjúja Béres Attilával olvasható.)
   A pályázatot a minisztérium honlapján való megjelenést követő 30 munkanapon belül kell leadni. A kiírás szerint a nyertes 2025. február 1-től 2030. január 31-ig vezetheti a színházat. Az új igazgató személyéről nagy valószínűséggel még a mostani önkormányzat közgyűlése dönt.

A Miskolci Nemzeti Színház szoborsétányán, a Déryné kertben felavatták Jenbach Béla szobrát.

Jenbach Béla írta Kálmán Imre: A csárdáskirálynő című operettje szövegkönyvét (Léon Stein-nel), s abban a cselekmény színhelye a „miskolci orfeum”. Német nyelvterületen a színházak a mai napig az eredeti szövegkönyv szerint játsszák, s elhangzik benne Miskolc neve.
   Jenbach Béla 1871-ben, Miskolcon született, Jakobovits (Jacobowicz) néven. Több családdal együtt laktak a Mindszent utca 12. szám alatti udvarban. Öten voltak testvérek, apjuk nem lakott velük, mert máshol talált munkát, csak a pénzt küldte haza. A gyermekek nevelése így egyedül anyjukra hárult. Béla nővérével járt színházba, s mindkettőjüket megfogta ez a világ. 1889-ben, tizennyolc éves korában Bécsben jelentkezett színiakadémiára. Itt változtatta meg a nevét. Elvégezte a színiakadémiát, majd librettókat kezdett írni. A Csárdáskirálynőhöz 1914-ben kezdtek hozzá, de a háború miatt Kálmán Imre egy időre félbehagyta.
   A második világháború kitörése után Jenbach egy pincében bujkált feleségével, innen vitték kórházba, ott halt meg, 1943. január 21-én. 1955-ben Bécs Hietzing negyedében Jenbachgasse néven utcát neveztek el róla. (* Milyen kár, hogy a szoborkert több szobrának is csak a talpazata látható éppen, milyen jó lett volna, ha a színház 200 éves jubileumára ismét visszakerül helyére mindegyik.)

 

Miskolc Város Napja alkalmából az idén Lajos András kapta a Déryné-díjat. A művésszel a blog számára (2022-ben) készült beszélgetést - "Belebiciklizni a naplementébe" -   olvashatják. (Fotó: mnsz-blog)

Osváth Tibor énekkari művész a "Civilek támogatásáért" díjban részesült. A vele (2012-ben) készült interjút - "Piros orrú bohóctól az operaszínpadig" - találják. (Fotó: mnsz-blog)
 

Kihirdette 2024/2025-ös évadát a Miskolci Nemzeti Színház Művészeti Tanácsa. Fotók: mnsz-blog, a hivatalos sajtóanyagból pedig megismerhetik a jövő évad várható bemutatóit.

A Művészeti Tanács: Szőcs Artur és Szabó Máté rendezők, Béres Attila direktor, Lőrinczy Attila dramaturg, Rusznyák Gábor rendező, Kozma Attila, a Miskolci Balett művészeti vezetője (Keszég László rendezőnek épp előadása volt, ezért ő „igazoltan” volt távol).



Béres Attila igazgató elmondta, az elmúlt tíz évben a nézői visszajelzések alapján sikerült megtartaniuk azt a műfaji sokszínűséget és minőséget, amit tíz éve célul tűztek ki maguk elé. A 2024-2025-ös évadot a következő tíz év első évadának nevezte a direktor, aki bízik benne, hogy még sokáig folytathatják a Művészeti Tanáccsal a közös munkát, „hiszen ezt csak együtt érdemes” – hangsúlyozta az igazgató.

Szőcs Artur a Csókos asszony operettet viszi színre a Nagyszínházban, a Kamaraszínházban pedig Weöres Sándor A kétfejű fenevad című művét állítja színpadra. Béres Attila rendezésében lesz látható Shakespeare klasszikusa, a Rómeó és Júlia a Nagyszínház színpadán. Keszég László a Primadonnák című bohózattal örvendezteti meg a közönséget, Lőrinczy Attila dramaturggal közösen pedig igencsak váratlan dologgal készülnek a nézőknek: megírták Az üvegcipő folytatását Az üvegcipőn túl avagy mi történt azután, hogy Irma meghódította Sipos úr szívét? címmel! Molnár Ferenc történetének lezárása nem hagyta nyugodni a dramaturgot, ezért a rendezővel úgy döntöttek, tovább folytatják Irma, Sipos úr, no meg Adél és Császár Pál történetét. A meglepetéseknek itt még nincs vége, ezt Szabó Máté és Cser Ádám jóvoltából kapja a miskolci közönség: a Bajazzók operával egyazon estén az Atelier című operának lesz ősbemutatója, melynek szerzője maga a színház zeneigazgatója, Cser Ádám. A produkció egy színházi előadás születését mutatja be, annak minden varázslatos, erőt próbáló és felemelő pillanatával. Ez a háttéresemény-kavalkád különös módon találkozik majd a Bajazzókkal is, ami az est első felében lesz látható, majd ezután következik az Atelier. A Kamaraszínházban Szabó Máté Az öngyilkos című vígjátékot viszi színre.

Rusznyák Gábor egy zenés színművel állítja feje tetejére a társulatot a Nagyszínház színpadán: a Marat/Sade bemutatójára kerül sor a következő évadban. A rendező emellett A pók hálójában című kortárs színművet viszi a Játékszín színpadára, melynek szerzője Alexandru Popa dráma- és forgatókönyvíró, a bukaresti művészszínház, a Bulandra vezető dramaturgja. Ascher Tamás Kossuth- és Jászai-díjas rendező A Nyugat császára című rémbohózatot viszi színre a Kamaraszínházban, Markó Róbert pedig a Lúdas Matyi zenés mesejátékot rendezi a következő évadban Miskolcon. A Miskolci Balett két előadással készül: az ifjabbak a Háry Jánost élvezhetik táncjáték formájában, az idősebb tánckedvelők pedig a Mayerling előadásban gyönyörködhetnek majd Kozma Attila koreográfiájában.

Ma estétől látható a Miskolci Nemzeti Színházban (a Játékszínben) Georg Büchner műve, a Leonce és Léna. A címszerepekben Baranyi Emma és Bodoky Márk, a rendező Szőcs Artur. Az alábbi képek (az mnsz-blog felvételei) a tegnapi próbán készültek.

Fotó: mnsz-blog

A hőskor, az nagyon szép volt, már csak azért is, mert fiatal voltam. De azóta is nagyon gazdag életem volt, nem vagyok elégedetlen. Csinálom úgymond – nagyon idézőjelben „csinálom” – a színházat és szeretem csinálni.

* A teljes interjú az Életük a színpad rovatban olvasható!
 

Valamennyi fotó: mnsz-blog

   Komoly érdeklődés mellett nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház emeleti társalgójában Kónya Máté bemutatkozó kiállítása, Van képem hozzá címmel. Láthatóan a családtagokon, barátokon kívül is igen sok érdeklődő volt kíváncsi az ifjú fotós, a Lévay Gimnázium 11-edikes tanulója most megtekinthető képeire, amelyek két témakört ölelnek fel, természet és színház. Máté nevével a blog olvasói már két ízben is találkozhattak, először, amikor a színház nézőjeként készítettem vele interjút, ez elolvasható , másodszor pedig a bicentenáriumra a blog felkérésére készült köszöntők egyike az ő munkája volt, a videó megtekinthető .
  A fotókiállítás online változatát (és online vendégkönyvét) keressék!.
   A Lévay Kórus – Petró Balázs vezetésével – fellépése után Méder Noémi, a színház kommunikációs munkatársa köszöntötte a közönséget.

Ezután Nádasy Erika, az MNSZ művésznője mondta el Aranyosi Ervin versét, amelynek az alkotóról szóló sorai akár – az alkalom különlegességét növelve éppen a megnyitó napján 18. születésnapját ünneplő – Mátéról is születhettek volna.

A fénykép örök

Az idő múlik, elszalad,
s a tovatűnő pillanat,
akár egy röppenő madár,
úgy illan el, ha tovaszáll.

Béklyót kötni rá nem lehet,
szelni belőle szeletet,
ami kezemben itt marad,
erre nem sok módszer akad.

Ám ezt kínálja a fotó,
s a szemmel, szívvel alkotó,
megállítja, mi megy tovább,
s örökre őrzi a csodát.

Nem mindenből lesz bűvös kép,
önmagától a hűvös gép
alkotni csodát képtelen,
önmagában emléktelen.

Kell hozzá művész, képzelet,
mely látja a természetet.
Ki visszaadja, amit lát,
kit megérint a nagyvilág!

   Kónya Máté Susan Sontaggal vallja, hogy „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot - az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik. A fénykép hatalma abban rejlik, hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyébként rögtön elmosna.”
  Köszöntőjében elmondta, hogy fotós szenvedélye – amelyről beszélni nehezebb, mint művelni – akkor kezdődött, amikor a COVID járvány terjedése miatt otthoni tanulásra kényszerültek a diákok. „Hamar elfogott a szabadságvágy, mindenáron szabadulni szerettem volna a bezártságtól. Elkezdtem felfedezni környezetem apró részleteit, olyan pillanatokat, epizódokat, melyek felett az ember a hétköznapok során elsiklana vagy nem venne róluk tudomást. Elindultam otthonról, ki a szabadba, megragadott a természet csodája, sebezhetősége, értéke és változékonysága, varázslatos lüktetése.” Képeivel szeretne rávilágítani arra, hogy Földünk hanyatlása közös erővel, kellő éberséggel, tettvággyal és elszánással visszafordítható.
  Érdeklődést szeretne kelteni minden megtekintőben azért, hogy észrevegye környezete csendesen zajló történéseit is, nem csak a természetben, de mindennapjai sodrásában is.
   „Itt jön képbe a színház. A 200 éves Miskolci Nemzeti Színház, ami az egyik legremekebb hely erre. Fotósként kuriózum megörökíteni, ábrázolni a színház egyszeri és megismételhetetlen pillanatait. „A színház sorsok, életek, emberek együttes, varázslatos jelenléte.”
   Az alkotói köszöntőt követően Kónya Barnabás, Máté testvére mondott el egy témájában a természeti képekhez szorosan kapcsolódó verset.

Kányádi Sándor: Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
Reggeltől napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.

 
  A színvonalas megnyitót követő, képek előtti beszélgetések és a vendégkönyv bejegyzései egyaránt igazolják a sikert. A kiállítás április 18-ig látogatható a Nagyszínház előadásai alatt.
   Végezetül álljon itt három kép mutatóban, melyek közül az első művészi értékén túl személyes okokból is a blog szerzőjének legkedvesebbike. 






 

Jon Fosse üzenete a Színházi Világnapra

A művészet béke
 

Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.
   De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain.
   A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait. Nemcsak a mi egyedi tulajdonságainkat egyesíti, de bizonyos értelemben minden embercsoport, például minden nemzetét is.
   Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót.
   Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szembenáll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiírtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát. Terrorizmus van a világban. Háború. Mert az embernek van egy állatias oldala, amit az az ösztön táplál, hogy az idegent fenyegetésnek érzékelje ahelyett, hogy egy lenyűgöző rejtélyt látna benne.
 Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is.
   Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön.
   A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.

Magyar fordítás: Németh Nikolett

A Miskolci Nemzeti Színház
tisztelettel meghívja Önt és barátait
2024. március 26-án 17:15 órára
a Nagyszínház emeleti társalgójába

KÓNYA MÁTÉ

VAN KÉPEM HOZZÁ!
című bemutatkozó fotókiállításának
megnyitójára!

A kiállítást megnyitja Nádasy Erika,
a Miskolci Nemzeti Színház színművésze,
valamint Méder Noémi, a színház kommunikációs munkatársa.
Közreműködik a Lévay Kórus és Kónya Barnabás.

A kiállítás 2024. április 18-ig látogatható a Nagyszínház előadásai alatt.

Lásd még: !

A kiállítás a Nemzeti Tehetség Program "Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj" keretein belül valósulhat meg.
 

A fenti címmel találtam egy érdekes fejtegetést a Miskolcon megjelenő „Szinházi Lapok” egyik 100 évvel ezelőtti számában. Az írás összeveti az irodalom és a színház nagy tömegekre való hatását. Előbbire vonatkozó megállapításaival ugyan személy szerint nem mindenben azonosulok, az utóbbira vonatkozókkal viszont csaknem teljes mértékben.
 

Néha nem is annyira művészet, mint inkább élelmesség, reklám dolga. — Nem mindig az igazi művész népszerű. Ezzel a megállapítással nem akarok általánosítani. Mert például a színész művészete természeténél fogva magában hordja a népszerűség csiráját. Igazán népszerű csak színész lehet, mert az ő művészete áll legközelebb a nagy tömeg szívéhez. A legszuggesztívebb hatású művészet a színészet, a legtetszetősebb, a legkönnyebben felölelhető. Az olvasmány, a könyv, a vers egy egész külön fölkészültséget követel ahhoz, hogy az igazán értékes irodalmat a nagy tömeghez közelebb vigyük. Az alkalom lehetősége is csekélyebb az irodalom szépségeinek megismerésére, mint a színészet nagyszerű csodáinak élvezésére. Káprázatos álomvilág a színpadi játék, amelynek élvezése közben azt a tapasztalatot szűrhetjük le, hogy minden színházat látogató, abban a pillanatban, amelyben beül a nézőtérre, legalábbis lelkében, gyerekké nemesül. A színpad a maga mindinkább fejlődő külső dekoratív hatásaival elkábítja, elvonja minden egyébtől, ami életének gondokkal, szomorúságokkal terhelt részét jelenti. A néző figyeli a muzsikát, az érdekes, színesen váltakozó képeket és — ha igazán lelkével csüng az előadáson — nem marad egy pillanat ideje sem arra, hogy szürke, nyomasztó fáradtságba süllyedjen vissza. Egészen máskép áll a dolog a könyvvel, vagy a képpel. Ha az olvasó vagy a képet, szobrot néző belső hangulata nem olyan, amely zavartalan, tiszta élvezetet tesz lehetővé, úgy a legérdekesebb, a legirodalmibb könyv olvasása közben is csakhamar azon kapja magát a mű élvezője, hogy tulajdonképen egészen távol, elvontatottan él ő most attól, amit az író mesél, mert a gondolatai rabok, a kérlelhetetlen élet bilincsbe vert rabjai. A színpad lenyűgöző ereje eredményezi aztán azt, hogy a színész csakhamar belecsöppen a közönség szeretetébe, a színházba járó közönség még egy egészen epizódszerepet játszó színész nevét is megjegyzi, ha jól mulatott rajta, vagy erőteljes művészi alakítást látott tőle. Nem igy van ez az íróknál. Az írók közül csak az igazán nagyok neveit ismeri a közönség. Akárhány embert, aki sokat olvas — lehet, hogy nem eleget —, megkérdeztem, kik a kedvenc írói, bizony vajmi ritkán kaptam olyan feleletet, hogy valamelyik egészen fiatal, vagy legalábbis 10 —12 éves (* értsd: annyi ideje publikáló!) író volna az a szerencsés kiválasztott, akit szeretetébe fogadott. Az emberek kitűnő verseket vagy novellákat olvasnak és már a következő öt percben nem tudják, hogy ki volt a szép írásmű szerzője. Egy hosszabb lélegzetű írásműnél, például a regénynél még megtörténik, hogy egészen ismeretlen ember is egy csapásra kedveltté és népszerűvé tudja tenni a nevét. De egy általános, nagy, széleskörű népszerűségről csak a színészetnél lehet szó. Ezt az előnyét a színpadi művészetnek az egyéb művészetekkel szemben nem lehet teljesen a személyi hiúság javára könyvelni. Mert igaz ugyan, hogy az igazi művészet önmagában éli ki magát, éltetője nem egyedül a külső megbecsültetés, viszont a népszerűség a maga serkentő erejével — mindaddig, míg általa el nem bízza magát a művész — sokban járul hozzá a fejlődés fokozásához, a produktivitás minél tökéletesebbé öregbítésére.

Fotó: mnsz-blog - a további képeket Felföldi László  bocsátotta rendelkezésemre.

Saját meghatározásod szerint a jelenlegi foglalkozásod nyugdíjas színházlátogató.

Szeretem a filmet, irodalmat, zenét, képzőművészetet is – de a színház dominál, s ha választanom kell, mindig azt választom.

Mielőtt részletesen beszélgetnénk erről, mondj valamit, mit tudhatnak az olvasók a „civil énedről”!

   A feleségem vegyész. Három gyermek édesapja vagyok, egy fiam és két lányom van, hála Istennek már egy gyönyörű unokám is. A lányaim a kozmetikai, illetve a vendéglátóiparban dolgoznak. A fiam a Sonynál. Annak idején lakatos szakmát tanultam, majd érettségiztem és Szép László javaslatára jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Sajnos nem vettek fel, de a színház szeretete örökre megmaradt.
   Gyermekkoromban iskolai ünnepségeken szerepeltem, anyukámmal rendszeresen jártunk színházba. A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől már bérlettel. Ennek kapcsán ismerkedtem meg Szép Laci bácsival és ő látott bennem lehetőséget. Játszottam több szerepet. Miskolcról máshová is hívtak bennünket, Egerbe, Mezőkövesdre, sok helyre… Volt, hogy az Országos Színjátszó Találkozón, Tatabányán negyedik helyezettek lettünk.

Balról a 2. Felföldi László, az asztalon László Zsolt - 1982


 

Szép László (1923-2003) a miskolci Pécsi Sándor Guruló Színház alapítója volt. Sok-sok növendéke került a pályára, színészként, de operatőrként, rendezőként, koreográfusként… is. A Színpad onnan kapta a nevét, hogy Pécsi Sándor színész jó barátja volt.
   Van, illetve még csak kezdeti stádiumában tart  vele kapcsolatban egy kezdeményezésed, amihez szeretnél segítőket találni.

Megérdemelne egy emléktáblát valahol a színház falán vagy belül akár, hiszen gyakran játszott is a Miskolci Nemzetiben, például Básti Lajos, Darvas Iván, Koncz Gábor, Latinovits Zoltán partnere lehetett a színpadon, másrészt pedig több színészt adott Miskolcnak, a hazának is. A jelenlegi miskolci társulatból ott kezdett Harsányi Attila, de onnét indult többek között Fülöp Zsigmond, László Zsolt, Makranczi Zalán is az országos hírű színművészeink közül.
   Béres Attila direktor úrral beszéltem már erről, de egyelőre nem tudom, hogyan tudnám megvalósítani, egyedül kevés vagyok, valamilyen úton-módon gyűjteni kellene rá.

A hétvégeken hódolsz más művészeti ágaknak is, de kedd és péntek között a színházat látogatod.

Ha tudom, hogy este hétkor előadás, hiába van még csak délután három, már eufórikus érzés fog el. A darab összetett világába – a prózával, zenével, tánccal – pedig beleérzem, beleképzelem magam.  Érzékeny típus vagyok. Az érzéseknek ki kell jönni, s azok nem szégyellni valók, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető. Amikor nézem a színpadon lévő szereplőket vagy még kezdés előtt a közönséget, minden úgy felemel. Ha úgy adódik, egy-egy darab esetében a könnyek is jönnek.
   Vannak ezek az évenkénti szavazások, hogy a közönség döntse el, ki a legjobb színész vagy színésznő. Számomra ilyen nincsen. A színjátszás közös, kollektív munka, ha abból egy láncszem hiányzik, nem jó, nem áll össze a kép. Tehát az is fontos, aki csak egy mondatot kap. A csapatmunka hozzátartozik! Nekem ők tanáraim is, mert élet tanulok tőlük, miközben a nézőközönséget arra az estére összekovácsolják. A színészetben rengeteg munka van. Amikor én már régen hazamegyek, lefekszem, bennük az előadás még nem ért véget…
   Azonosulok kicsit mindenkivel, aki hozzájárult az előadáshoz. Mindenkivel – például a nézőtéri dolgozókkal is, mindig megköszönöm a munkájukat, mert a maguk helyén ugyanolyan fontos szerepük van, mint a színpadon a főszereplőnek.

Emlékszem egy korábbi, közösségi oldalon megjelenő kommentedre, amelyben azt írtad, a színház neked barátokat is jelent.

Ha megtaláljuk a közös hangot nézőtársaimmal, kialakul köztünk egy olyan kontaktus, amiért érdemes beszélgetni. Ugyebár mindenki visel időnként álarcot, amit fel kell venni, mert nem mindenkire tartoznak bizonyos dolgok – bár én megpróbálom mindig a saját arcomat mutatni, s azt, ami a szívemből jön. Főleg így, amióta már korosodom. Ezekben a társaságokban az ember meg tud nyílni. Jó dolog a barátság, jó dolog maga az emberi érintkezés.
   Én akár az utcán is keresem az alkalmat arra, hogy segítsek, például egy fekvő emberhez is odamegyek és megkérdezem, mi baj van, mert emberi kötelességem.
   Régen idegenek is köszöntek egymásnak, figyeltek egymásra. Ma körbenézek, mindenkinek a kezében ott a telefon vagy a fején valamilyen zenét lejátszó kütyü. Ha vonaton utazom is ezt tapasztalom, de én olvasok. Néha megkérdik, mit. Örülnék, ha te is olvasnál – válaszolom –, verseket. Mert vonaton mindig azt olvasok. Regényt nem lehet nyugodtan, mindig valaki hozzám szól, történik valami, a verset könnyebb abbahagyni, folytatni. Nézd – mondogatom a nejemnek –, rajtunk kívül senki nem olvas, csak a számítógép vagy videójáték van mindenki kezében. Mennyire más élmény pedig, amikor kezembe kerül egy könyv, maga az illat, a lapozgatás!

Van kedvenc költőd?

József Attila, de szeretek másokat is. Az Egy óra versek közt, művészeink társaságában nagyon jó sorozata a színháznak. Barátoknak mondtam, hogy csak jöjjenek el, kifizetem a jegyet, nézzék, hallgassák meg, döntsenek utána és azt mondták, de jó volt. Örültem, nem csak a vers miatt, hanem hogy eljöttek egyáltalán a színházba, az már egy lépés nekik is.

Nehéz volna megkerülni a tényt és nem is akarom, hogy annak, aki rendszeres színházlátogató, ha nem is vagytok ismerősök, mégis könnyű elmagyarázni, kire gondoljon. Felbukkansz egy-egy előadás előtt vagy a szünetben a nézőtér több pontján és nem egyszer, még ha nem is ez a szándékod, felhívod magadra a figyelmet.

Igaz, de nem azért, hogy mutogassam magam mindenkinek. Biztosan van, aki azt gondolja: „Ki ez a bohóc?”, de annak idején nekem azt mondta az öregem, sohasem azt nézzem, mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Az ember ismer egy bizonyos kört, próbálok mindenkinek bólintani vagy köszönni, cukorkát adni (mert szeretek adni!), a közeliket megölelem – megszokott gesztusok, amit talán már várnak is – de én nem várok viszonzást és nincs semmi hátsó gondolatom. Nyilvánvaló, a nejemnek is eljutott mindez a füléhez. Ő is szereti a színházat, csak ritkán jut el, mivel több műszakban dolgozik – harminchét éve együtt vagyunk, nincs titkolni valóm előtte és ő ezt tudja.

Erről lehet rád ismerni a nézőtéren. De – mennyire tudatos ez? – te néha még a színpadra is felintegetsz, előadás közben.

Tudom, hogy helytelen, mert megzavarhatom a szereplőt, de ha megvan a szemkontaktus – mert először mindig a reakciót tőle „veszem le” –, akkor előfordul.

Milyen típusú előadásokat kedvelsz a legjobban?

A drámák felé hajlok („A szálemiek”-et például nagyon ki tudnám emelni), mert azokból sokkal többet tudok tanulni emberi érzésekről és amit tanultam, a gyakorlatba is át tudom vinni. De nyilvánvaló, hogy kell a vidámság is.

És a zenés műfajok vagy egyáltalán a zene?

Szeretem a rockzenét, a népzenét, imádom a dzsesszt. Gyermekkoromban anyukám elhozott egy operára, sose fogom elfelejteni, a Figaró házassága volt. Végigaludtam. De ma már egészen más ehhez a viszonyom. Megértettem és csodálom, amint a zenészek a zeneszerző művének tolmácsolásával ugyanúgy fontos mondanivalót fejeznek ki, mint a színészek. Magam is meglepődtem, hogy elkezdtem „ráállni” a komolyzenére.

Összegezve, alapvetően a színház tölti ki tehát az idődet.

Annak idején a színjátszás mellett párhuzamosan küzdősportot is műveltem, két évig, hétvégén pedig barlangásztam. A kirándulás, természetjárás, ami a barlangászással együtt járt, a mai napig megmaradt. Elindulok reggel kilenckor és délután két-három órakor megyek haza, addig barangolok, sétálgatok, de aközben is a színházról szoktam gondolkozni, a darabról, a színészekről a színpadon, a szerzőről, teljesen mindegy. Nekem ez az első.
   Köszönöm ma is Szép Laci bácsinak – Isten nyugosztalja! –, hogy ezt így belém nevelte, bevezetett egy olyan világba, amit addig nem ismertem.
 

Tisztelt Olvasók! Az alábbi – most némileg átdolgozott – írás eredeti változata két évvel ezelőtt jelent meg a blogon. Nem szoktam és ezután sem fogok már megjelent írásokat újra közölni, ezt a kivételes esetet az a két fotó indokolja, amelyen ritka alkalomként együtt láthatók a nézőtéri dolgozók, a második képen ráadásul ez egyszer azokon a helyeken, amelyeket máskor mi veszünk birtokunkba.

   A képeket Kónya Máté készítette kérésemre, a blog számára és ő maga így kommentálta: „Ennyien dolgoznak értünk egy-egy este”. Ennyien és nem is olyan könnyű a feladatuk, mint laikusként gondolhatná az ember – teszem már én hozzá. Mert a néző, ha úgy adódik, zsörtölődik. Előadás előtt-után, szünetekben, akaratlanul is látok és hallok mindent. Azt is, amikor valamelyik nézőnek nem tetszik valami. Hogy igaza van-e? Vegyünk négy példát!

„Miért ilyen hosszú az előadás?”

  Erről már kifejtettem részletesebben a véleményemet egy korábbi bejegyzésben, most csak annak konklúzióját idézem: „Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége.” No, de úgy látszik, nem mindenki. Egy hölgy az egyik este hosszasan, hangosan mondta a ruhatárban sorban állva a magáét, miszerint ez borzasztó, ha tudja (* a színház
honlapján meg lehet találni az egyes produkciók időtartamát), akkor ő el sem jön és nagyon meri remélni, hogy a többi előadás a bérletében nem lesz ilyen, mert akkor ő inkább… Nem szokásom, de akkor nem tudtam megállni és udvariasan elmondtam, hogy én örülök, mert nagy élményt kaptam és azt éreztem, bár tartana még, pedig nekem most még másfél órát kell majd utaznom is, amíg hazaérek. Nem válaszolt, de ahogyan rám nézett, biztosan nagyon különcnek tarthatott.

„Miért kell kikapcsolni a telefont?”

  Vannak, akiknek aztán mondhatják… nem és nem! Pedig egyértelmű tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben! Néha mulatságos esetek is születnek, írtam már néhány telefonos életképről, de az bizony igenis bosszantó, amikor észreveszi az ember – a nézőtéren is bosszantó, hát még a színpadról –, hogy előadás közben, ha csak pár másodpercre is, de rá-ránéznek a telefon képernyőjére, ami ugye, addig kivilágosodik. Nem tudom megérteni – hopp! most én is zsörtölődő néző vagyok –, miért nem lehet kibírni legalább a szünetig nélküle, s nem tudom megérteni azt a gyakori jelenséget sem, hogy a kezdés előtt már bent ülve, kezükben a ki nem kapcsolt telefon, de rá sem néznek addig, amíg a fények le nem mennek. Na, abban a pillanatban viszont azonnal nézegetni, pörgetni kezdik.  Hadd világítson, nem baj, hisz’ még úgyis „csak” a nyitány szól?

„Miért nem lehet enni-inni előadás közben?”

   Azt hihetnénk, hogy csak mozikhoz szokott, színházban még sosem volt ifjú nézők értetlenkednek ezen, de nem… látni bizony ügyesen a kézitáskába rejtett (így a nézőtérei dolgozók ugye nem láthatják, hogy bevitték) flakonokból előadás közben jót húzó, szomjas néniket is. Na és a cukorka papírosának zörgetése, az valahogy sohasem a leghangosabb jeleneteknél zajlik, hanem amikor a többiek lélegzetet visszafojtva figyelik a megható vagy nagyon drámai csöndet és akkor is lehetőleg jó hosszasan. Úgyszintén tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben!

„Miért kell várni?”

   Bár a Nagyszínházban is előfordul ilyen hang előadás előtt, de lehet tudni, olyasvalaki kérdezi, aki nem szokott színházba járni, s igazság szerint ő nem is morgásnak szánja, csak érdeklődik. Ennek párja, amikor már bent ülünk a nézőtéren, a „Nem hétkor kezdődik? Már annyi van.” De ezek nem rosszindulatú megjegyzések. Vannak viszont, akik szerint oly mértékben őértük és csakis őértük van minden és mindenki körülöttük, hogy az csak természetes, hogy bármit és bárhogyan szeretnének, annak azonnal úgy is kell lennie. Nekik nem kell tekintettel lenni másokra, ők anélkül, hogy tudnák, mi miért van, mi az oka, felháborodhatnak, ezt nagy hangon azonnal szóvá tehetik, sőt intézkedést helyezhetnek kilátásba, majd ők megmutatják… s mindezt színházban is. Várni kellett a Játékszínben. Ez az eset ugyan évekkel ezelőtti emlék, de az való igaz, hogy a Játékszínben csak az „utolsó percekben” lehet elfoglalni helyünket, s nem kellemes ott ácsorogni. Lehet belül, magunkban türelmetlenkedni, de a hölgy először is feltette jó hangosan az ajtónál állónak a kérdést,  hogy miért nem engedik már be a nézőket, ez megalázó (!), hogy neki itt kell ácsorogni és ilyen színházban ő még nem volt. A színház dolgozója próbálta udvariasan kezelni a helyzetet, de jött ám még a folytatás is, a hölgy közölte, hogy na, majd ő felhívja az igazgatót, intézkedjen, hogy ezután ne így legyen. Az előadás szünetében megkérték a nézőket, hogy arra az időre fáradjanak ki. Szünet után így újabb hangos megjegyzést „élvezhettünk”, miért kellett kimenni, amikor nem történt a kérdező szerint semmi olyan átrendezés a színpadon, ami ezt indokolta volna.

   Szóval morog néhány néző – de szerencsére ez a kisebbség. A nézőtéri dolgozók pedig, a Nagyszínházban Pusztai Rita, a Kamarában-Játékszínben pedig Tóth Gyuláné Vera nézőtéri felügyelők és munkatársaik végtelen türelemmel és kedvességgel kezelnek minden egyes problémát. Előadás előtt-után, szünetekben én ezt látom. Köszönet nekik. Ha pedig arra is kíváncsiak, mi minden tartozik a nézőtéri felügyelők munkájához, olvassák el a Pusztai Ritával készült, sok érdekességet tartalmazó interjút,  !


 

A  'Hívó" az előcsarnokban és a nézőtéren bejátszott hangfelvétel, amelyben üdvözlik a közönséget, felhívják a figyelmet színházi szabályokra (előadás alatt fényképezés tilalma, telefon kikapcsolása) figyelmeztetnek az azonnali kezdésre... Néhány hete új kezdés előtti utolsó hívó hallható a Miskolci Nemzeti Színházban (elhangzik az is, hogy 200 éves a színház - jobb lett volna, ha az évad elejétől már így történik, de most is jó hallani). Az alábbi képre kattintva meghallgathatják - a blog Youtube csatornájáról - az esténkénti legelső és utolsó (új) hívót.

   A fotóriport, amelyet figyelmükbe ajánlok, azt mutatja meg, milyen is az előadás megkezdését megelőző nagyjából másfél óra a falakon kívül, a színpadon (részletesen erről és hogy előadás alatt mi történik a színpad néző számára nem látható részén, a Takarásban című írásban olvashatnak, ), az előcsarnokban, illetve a nézőtéren.
   A képek alkotójának nevével már találkozhattak a blogon, két ízben is. Az elmúlt év tavaszán, mint a színház lelkes nézőjével készítettem interjút Kónya Mátéval (*), majd a bicentenáriumra a blog felkérésére készült köszöntők egyike (videó formájában) az ő munkája (**) volt.
   Egy fotós ösztöndíj elnyerésével vállalta azt is, hogy képeit kiállításon mutatja be. Ezt a kiállítást előreláthatólag március végétől a Miskolci Nemzeti Színház emeleti társalgójában láthatják majd, megnyitójáról be fogok számolni. Máté elsősorban természetfotózással foglalkozik, de színházszeretetének és a helyszínnek is hódolva, lesznek képek az MNSZ világról is.
   A most közzétettek kifejezetten a blog számára készültek, egy másfél hónapos intervallumban, 2023 decemberének közepétől, 2024 februárjának legelső hetéig. A 16 képből álló sorozat a Képtár menüpont (jobb oldali menüsor) Az a másfél óra... című galériájában található.

* ** *

A színház emeleti társalgója folyamatosan helyt ad kiállításoknak. Ezekhez elhelyeztek egy vendégkönyvet is, de a közönség az előadásokat, a színházat is említi, kommentálja benne a kiállítások mellett, attól kezdve, hogy „Első színházi látogatásunk. Remek az előadás.” odáig, hogy ”Változatlanul csodálatos a Miskolci Nemzeti Színház”.
   Majd egyszerre ezt olvassuk: „Budapestről jöttem, meglepődve tapasztalom, hogy az előadás nagyon színvonalas.” – örüljünk vagy szomorkodjunk? A helyes válasz nyilván az, hogy egyiket is, másikat is. Vidéki színházak sorsa a lokális ismertség – lám, még akkor is, ha az a színház éppen remek formában van, színvonalas és sikeres előadások sorát mutatja be, tehetséges, hivatásukért élő-haló társulattal és háttérdolgozókkal, estéről-estére hatalmas tapssal, gyakran álló ovációval. Akkor is, ha – mint az MNSZ – igazán gyakran jelenik meg internetes és más orgánumokban, kulturális híradásokban, kritikákban, de még kereskedelmi tévéműsorokban is.
   Mennyire más volt valamikor, amikor például még a televízió hetente sugárzott élő színházi közvetítéseket és vidéki színházakból ugyanúgy, mint a budapestiekből. (Jut eszembe, Miskolcról van olyan előadás, amit felvett ugyan a tévé – de hiába várjuk.)
   Tudom, hogy nemcsak a vidéki színházak környezetében változott – nem jó irányba – a világ. A budapesti néző valószínűleg nem is igen hibáztatható azért, mert meglepődik, hogy színvonalas előadást látott Miskolcon. Mégis szomorú dolog ez. Amint az is, hogy az akkor már jó ideje nagy sikerrel futó Producerekről (mármint magáról a darabról) pesti színházi ember írta le, hogy Magyarországon csak a Madách Színház mutatta be. Öröm volt az ürömben, hogy nem kellett sokáig várni a helyesbítő kommentekre. És az is pesti – pár nappal ezelőtti – példa, hogy egy neves és sokak által kedvelt fővárosi színészről egy közösségi oldalon megkérdezte valaki, hogy kicsoda. Nosza, meg is indult az adok-kapok kommentháború, ami végül azzal csengett le, hogy bizony Pesten is sokan csak az általuk látogatott színház művészeit ismerik.
   Mit lehet tenni hát egy vidéki színház ismertségéért? Azt gondolom, az MNSZ tényleg nagy súlyt fektet erre is és megtesz mindent, amit megtehet – azaz nemigen lehet többet, mint ami most is megtörténik. A közönség segíthet – Miskolcon és minden színházban – még azzal, ha viszi hírét az előadásoknak, hangsúlyozza színvonalasságukat, kifejezve megérdemelt szeretetét. ha pedig egy messziről jött néző meglepődik, bízzunk benne, hogy azután ő is beáll a hírvivők sorába!