Fotó: Éder Vera

Mindent – díszlet, jelmezek, világítás, táncok – összeadva olyan látványvilágban gyönyörködhetünk, amelyre talán valóban nem túlzás a „grandiózus” jelző.

* A teljes írás a "Bemutatók 2023/24-es évad" rovatban olvasható.
 
 

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

A kuratórium – Bajcsay Mária, Bezerédi Zoltán, Mertz Tibor, Nagy Mari és Kuna Károly – döntése értelmében 2023-ban Keresztes Sándor színművész Aase-díjas lett. A díjat Gobbi Hilda alapította epizodistáknak: „Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot.”

Mit szólsz hozzá?

Fotó: MNSZ

Sanzonettek - többes számban, hiszen Cecília és Szilvia mindketten a miskolci orfeum – korábbi, illetve a cselekmény idején jelenlegi – sztárjai (bár annak idején ezt a szót még nem használták). De vajon létezett-e egyáltalán a miskolci orfeum és miért is emlegetjük Kálmán Imre világhírű és napjainkig is szerte a világban gyakran játszott operettjével kapcsolatban Miskolcot? Nos, a második kérdésre könnyebben válaszolhatok. Es Lebe de Liebe! - Éljen a szerelem! Ez volt a címe eredetileg Kálmán Imre operettjének, amely azonban az 1915. november 13-án Bécsben sorra kerülő világpremieren már Csárdásfürstin címmel került színre. A magyarországi bemutató a Király Színházban volt, Kosáry Emma főszereplésével, 1916 november 3-án. A szövegkönyvét Léon Stein és Jenbach Béla írta, az a Jenbach Béla, aki Miskolcon született, s a Mindszent utca 12. szám alatti udvarban lakott. Az eredeti szövegkönyv szerint a cselekmény színhelye a „miskolci orfeum”. Német nyelvterületen a színházak a mai napig eszerint játsszák, s elhangzik Miskolc neve. Hogy valóban létezett-e ilyesmi a városban, vagy csak Jenbach fantáziájának találmánya – bevallom, nem tudom (a most játszott előadás szerint valahol egy alagsorban volt), bár próbáltam utánanézni. Végül is persze, ez nem is lényeges kérdés. Cecília és Szilvia Miskolcon működött, lett szerelmes, élt át szakítást, innen ment el és tért vissza – és kész! Ez is volt az egyik oka (nyilván a darab töretlen népszerűségén kívül), hogy a bicentenáriumi évadban éppen ezt az operettet tűzték műsorra. De hogyan tűnt el a magyar előadásokból Miskolc neve? Mikita Gábortól, a miskolci Színészmúzeum vezetőjétől tudom, hogy Gábor Andor "fordította le" Tiszadadára, a magyarországi, Király Színház-i bemutatóra. Egyébként 1954-ben, amikor a Fővárosi Operettszínházban bemutatták a híres, Szinetár Miklós által rendezett, Békeffy István és Kellér Dezső által átírt és tulajdonképpen a mai napig játszott változatot, megelőzte egy miskolci bemutató, 1954. június 6-án, hogy kipróbálják, mennyire tetszik a publikumnak, s csak ezután került a fővárosi közönség elé. A cselekményben azonban semmi helység-specifikus nincs, a város nevének említésén kívül. Béres Attila azért ráerősített a jogos büszkeséget kiváltandó, sulykolandó, és számtalan formában történik idevágó utalás a konkrét megnevezésen kívül is.
   S ezzel térjünk is rá a rendezésre! Alapvetően egy hagyományos operettet látunk, erőszakos átírás, más korba helyezés, modernizálás nélkül, olyat, amit a nosztalgiázni akaró idősebb generáció is könnyedén be tud fogadni. Alapvetően. No, de nem az MNSZ-ben már megszokott Béres Attila rendezések egyikét láthatnánk (de más itteni rendezőkre ez ugyanúgy érvényes), ha nem volnának kikacsintások, utalások, gegek elszórva a darab szövetében, amelyek hol jobban, hol kevésbé, de egészen váratlanok, esetenként meghökkentőek (utalás a The Godfather című, 1972-es filmre, „Borsodi! Világos?”, Lyukó – Yukon,  stb…). Lehet vitatkozni, s én a szünetekben (egy szünettel játsszák, de már többször megnéztem, ezért a többes szám) és az előadások után hallva a nézőtéri reakciókat azt tapasztalom, hogy meg is osztja ez a közönséget, van, aki elutasítja, van, aki jónak tartja. Az tény, hogy kevésbé tudnak talán szervesülni ebbe a klasszikus operettbe, mint mondjuk a Producerek című musicalbe, de mégsem ezek uralják azért az előadást! Azt az előadást, amely a fiatalos játékosság, könnyedség mellett – bármilyen furcsának is tűnhet, igazi drámai mélységet is kap. Valójában nem volna szabad, hogy furcsa legyen, mert egy jó előadás műfajtól függetlenül akár, ezt nem nélkülönözheti.
   Esetünkben köszönhető a drámai mélység a rendezésnek (záró jelenet!) és nagy mértékben köszönhető a Szilviát alakító Baranyi Emmának és az Edvint játszó Tóth Dominiknak. Jeleneteik feszültsége, az arcukon tükröződő érzelmek, a szituációk drámaiságára adott reakcióik egy-egy szóló vagy duett során tisztán prózai előadásban, a zene segítsége nélkül is emlékezetes maradnának. Valószínűleg segíti őket ebben a koruk is - mindketten utolsó éves egyetemi hallgatók. A másik szereposztás – Bordás Barbara m.v. és Szőcs Artur – Szilviája és Edvinje visszafogottabb valamivel még a leghevesebb jelenetekben is. Olyan halálos komolyan vesznek mindent, mintha nem is operettet játszanának. Igazuk van, hiszen hitelesen játszani operettet is csak ezzel az attitűddel lehet és szabad, másrészt pedig mi is lehet fontosabb egy ifjú életében, mint a szerelem. Felforrósítják a színpadot!
   Visszatérve még a rendezésre, a legapróbb részlet is gondosan kidolgozott, Horesnyi Balázs a teret jól kihasználó díszleteiben a sok embert mozgató jelenetekben is azt érezzük, hogy minden egyes statisztára külön gond fordítódott. Nem mindig könnyű észrevenni, különösen a legmozgalmasabb jelenetekben, de az első felvonásban végig vissza-visszatérően jelen van valaki (Kocsis Andrea, a Miskolci Balett tagja), aki valószínűleg a táncos lányok  (a „cicák”) egyike lehetett korábban, hiszen egy tánc erejéig még közéjük is áll újra, de kiöregedett közülük, s most egy hölgy, akivel nem nagyon törődnek már, de ő mindent lát és megfigyel, s a felvonás végén pedig már az éjszaka ragyogásához illő estélyit sem viseli, a haja is megőszült, hajlott lett a háta és már csak sepregetésre használja őt az a hely, ahol ifjúkorát élte, amitől elszakadni mégsem tud. Sőt, figurája visszaköszön a második felvonás hercegi palotájában is, jelezve, hogy pozíciótól, társadalmi helyzettől függetlenül, az elmúlás mindenkit elér.
   Kettős szereposztás több helyen van, de a másikat (az volt az 1. premier szereposztása) - nem feltétlenül szándékosan – mindössze egyszer láttam, ezért sorrendben mindig annak a nevével kezdem, akit többször. Bóni figurája Börcsök Olivérnek és Rózsa Krisztiánnak ad lehetőséget féktelen komédiázásra (hasonlóan a Producerekhez, ahol szintén ők voltak lekettőzve) és ezzel bőségesen élnek is, csakúgy, mint Gáspár Tibor Feri bácsiként és Fandl Ferenc Miskaként, méltóan az írás elején említett operettszínházi előadás Miskájához, aki akkor Feleki Kamill volt. Kevesebb lehetősége van erre Stázi megformálójaként Czvikker Lillának és Varga Andreának, de ami van, azt kihasználják. Kincses Károly Lippert Weilersheim hercege, Salat Lehel Ferdinánd főhercege megfelelően simul az előadás összképébe.
   De még nem szóltam Cecíliáról, akinek ebben az 1954-ben átdolgozott változatban született meg a ma is játszott figurája, Honthy Hanna számára bővítették főszereppé. Ma Miskolcon Eperjesi Erikáé és Seres Ildikóé a szerep, s mindketten jól érezni látszanak magukat benne. Ők viselhetik egyébként Tihanyi Ildi jelmeztervező szemet gyönyörködtető ruháinak legpompásabbját, a sárga-fekete estélyit.
   Nekik jutott egy fontos gesztus is - bár azt nem tudom, a nézőtéren hányan vannak ennek tudatában - tisztelgés az 1954-es mellett másik igen híres magyarországi előadás, az 1993-as, Mohácsi János rendezte produkció előtt, amelyben a Húzzad csak kivilágos virrradatig című nóta Molnár Piroska (Cecília) előadásában az egyébként saját maga által írt szöveggel így szólt: "Kvittek vagyunk mi már, az élet, meg én... Ezt a szöveget hallhatja (későbbi pontján az előadásnak az eredetit is) a miskolci közönség is.

 

   Az előadásban a Miskolci Balett, a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara és Zenekara működik közre, valamennyien a megszokott magas színvonalon.
   Összefoglalva, a miskolci sanzonettek történetét nézve, Kálmán Imre ragyogó muzsikáját hallgatva jól szórakozhat a néző a miskolci – volt egyszer vagy sem (*) – orfeumban, a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán.   

* Ugyancsak Mikita Gábor közlése szerint a XIX. század végén létezett egy Miskolci Orfeum.
 

Békeffi István – Kellér Dezső szövegátdolgozásában - Gábor Andor versfordításaival

Mit szólsz hozzá?

Elég sokáig magam vagyok csak a Kamara előcsarnokában egy koradélutáni előadás előtt (Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, a színlap szerint: „mese, játék”), sebaj, elbeszélgetünk a nézőtéri dolgozókkal, egyetértünk abban, hogy ez is színház, nem szabad lebecsülni a gyermekelőadásokat, hiszen a nézővé nevelés itt kezdődik. Azután megindul az áradat, jönnek az iskolás csoportok, s néhány család. Azt hiszem, egyedül én vagyok a nézőtéren, aki nem csoporttal, nem családdal, csak úgy egymagamban, felnőttfejjel ülök be. S a gondolat, hogy mivel kezdődik, s mi mindennel jár(na) a nézővé nevelés újra eszembe jut, amikor az egyik iskolás csoport elfoglalta már a helyét, a tanítónénivel középen és a sor szélén ülő kislány hozzám, a vadidegenhez fordul – először nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól – s, azt kérdezi: „Mit nézünk meg?”. És a körülötte ülők is érdeklődve várják a válaszom. Természetesen elmondtam nekik, de egyszerűen nem értem és eddig el sem tudtam képzelni, eljöttek volna úgy egy iskolás csoportként, hogy nem beszéltek velük előre az előadásról, de még a szerzőt és a címet sem mondták el?

 

Mit szólsz hozzá?

   A Staré zámecké schody (Régi várlépcső) falához örökre odasimulva nézi szeretett városát és a csillagokat Karel Haąler, akinek nevéhez megannyi Prágáról szóló kedves dal fűződik. Ha egy kedélyes sörözőben, tavaszi népünnepélyen, baráti összejövetelen énekelni kezdenek, biztosra vehető, hogy előkerülnek a Haąlerkák, ahogyan dalait összefoglalóan nevezik, melyeket idősebbek és fiatalok egyaránt ismernek, szeretnek. A város meghitt szépségéről és a benne élő jellegzetes figurákról szólnak ezek a vidám, néha szomorkás dalok. Szerzőjük, aki megénekelte ezt a várlépcsőt is, színész, dalszerző, szövegíró, film- és színházi rendező, drámaíró, forgatókönyv író volt. Csehszlovákia német megszállása, a protektorátus alatt a Gestapo letartóztatta. Közvetlenül 1941 karácsonya előtt megölték, amiért patriota dalaival a megszállás idején is igyekezett lelket önteni az emberekbe, élesen parodizálva a protektorátust. Halála után a már addig is hallatlan népszerű dalok szinte a nemzeti ellenállás szimbólumává váltak. A Ta naąe písnička česká (A mi cseh dalunk) címűt a betiltott nemzeti himnusz helyett is énekelték.
   A Neruda utca a Malostranské náměstí-ről vezet a Vár előtti Hradčanské náměstí-re. A bájos épületeket, a színes jövés-menést most is szívesen nézte. Már szürkült, de a Nerudova forgalmára sem ez, sem a borongós idő nem volt hatással. A parányi teraszokon sokan ültek, a követségek palotái hűvös eleganciával nézték az utca történéseit, a régiségüzletek, ajándékboltok ajtajai szakadatlanul nyitódtak-záródtak. 
   Miközben baktatott meredeken fölfelé, rádöbbent, hogy ki tudja, mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai…
   Az utca felső végén hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, nem nézve hátra elindult, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Majd megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal. Megint zavarba jött. Nem nézett vissza.
   A várfeljárónál, a Kajetánka mellől lélegzetállító panoráma nyílt. Besötétedett, kigyúltak a város fényei. A Nemzeti Színház kupolája, a hídon kígyózó tömeg, a Szent Miklós templom, a Hanavský pavilon, a Týn tornyai – nem győzte sokadszor is sorra venni, magában szeretettel egyenként nevén nevezni a sok kivilágított látnivalót.    
   Praľský hrad – szó szerint: Prágai vár. Így nevezik hivatalosan, de így emlegeti minden prágai is. A Magyarországon használatos Hradzsin megnevezés a Hradčany névből ered, ami valójában a környező városnegyed (egykor az Óváros, a Kisoldal és az Újváros mellett a negyedik önálló település) neve.
   Átvágott az első várudvaron és a Szent Vitus székesegyház főkapujánál balra fordult. A Vikárius utcában egy csöppet sem csodálkozott volna, ha elébe toppan pan Brouček, Svatopluk Čech remek szatirikus regényének hőse, aki az itt található kiskocsmából kijövet került egyszerre a Hold túlontúl kifinomult társadalmába, ahol bizony sok minden nagyon másképp volt, mint itt a Földön – még a sört sem ismerték! –-, majd másik és nem kevésbé váratlan és meglepő „korszakos utazása” során a huszita harcok idejének Prágájába csöppent. Visszaemlékezett, hogyan folyt össze minden Prücsök úr szeme előtt és a Vitus falai és díszítményei hogyan váltak egyre furábbá, közvetlenül mielőtt útja a Holdba megkezdődött volna.
   A Holdat most nem látta, felhők takarták az eget, és ő teljes mértékben tudatánál volt, de a Vitus falain bizony voltak olyan elemek, amelyek bármilyen időben és megvilágításban különös képzeteket keltettek abban, aki elmélyült tanulmányozásukban – a vízköpők. Félig emberi, félig szörny arcok, dühös vicsorgásuk, torz vigyoruk, kígyószerű nyújtózkodásuk ma még furcsábbnak, idegenebbnek, még inkább titkos jelentést hordozónak tűnt. Fölöttük a székesegyház főtornya nyújtózkodott, a szűk csigalépcső 287 fokával, amelyeken már többször is felmászott – nem kis fáradsággal, de a magasból elé táruló látvány mindenért kárpótolta –, és Csehország legnagyobb harangjával. Prága titkainak tudói szerint a Szent Vitus székesegyház harangjai ember módra változó hangon zengenek, jó időkben vidáman szólnak, szomorú napok idején panaszosan sírnak.  Az Arany utcácska parányi, várfalhoz épített házaiban lassan bezártak a boltok, kiállítóhelyek. Egykor várnép, őrség, íjászok, kézművesek laktak ezekben a házikókban, amelyek szegényesek voltak, de annál festőibbek. Nem is maradhattak ki a gazdag képzelet teremtette történetekből, így lett belőle „az aranycsinálók utcája”.
   Jobbra, az utolsó lámpással szemben nem látni mást, csak egy unalmas, szürke falat (túloldalán a Szarvasárok húzódik), ez mégis egyike Prága legmisztikusabb helyeinek. Áll itt egy láthatatlan ház, az a neve: dům U poslední lucerny – Ház az utolsó lámpásnál. Ajtaja egy másik világba nyílik.  Küszöb, amely átvezet egy láthatatlan szférába. Csak nagyon holdvilágos vagy nagyon ködös éjszakákon tűnik elő és akkor sem láthatja bárki. Lehet, hogy egyszer ő is megpillanthatja? Mit tenne, merné vagy sem megragadni a másoknak elérhetetlen, soha vissza nem térő alkalmat, megnézni mi van a titokzatos ház küszöbén túl? Egyetlen egyszer, egy őszi éjszakán már megtörtént, amikor ott állt előtte, hogy a fal mintha kezdett volna eltűnni vagy inkább átalakulni és nagyon furcsa bizsergés fogta el, félt is, kíváncsi is volt egyszerre, de egy pillanat múlva visszatért minden a megszokott állapotba.
   A Szent György bazilika bejáratánál állt egy pad, ott megpihent. Néhány napja gyakrabban jutott eszébe a lány, de csak egy-egy pillanatra, azután mindig el is hessegette a képét. Most, ez az este megfelelőnek látszott, hogy ne tegye.  Az esték, éjszakák hangulatára mindig is fogékony volt. Még akkor is, ha nem volt programja, ha semmi különös nem történt és nem várt semmilyen csodára… Legemlékezetesebb estéinek egyik részét a természetben töltötte. Erdő mélyén, éjszakai órán a nesztelenül repülő, világító szentjánosbogarakkal… vagy amikor esőben, sűrű lombú hatalmas fa alatt ült a tűz mellett és az égő fa ropogása keveredett a körben záporozó esőcseppek hangjával. Mások városokhoz és emberekhez kötődtek, sok ilyen estéje volt Egerben… Megint más éjszakák egészen mozgalmasok voltak, mint az Ontario-tó partján, Mississauga-ban, egy kis bárban… És természetesen ott voltak a prágai éjszakák! Lételeme volt az a másik világ, amelynek csakis az est leszálltával tárultak ki titokzatos és vonzó kapui, amikor a napközbeni hajsza, idegesség és zaj után várakozásteljes nyugalom és meghittség köszöntött be. Amikor színházba, koncertre lehetett menni, otthon, magányosan és megilletődötten zenét lehetett hallgatni, verseket olvasni. Amikor minden nappal megszokott dolog más jelentést kaphatott, minden váratlan és várt dolog megtörténhetett és semmin nem kellett csodálkozni, minden olyan magától értetődő és természetes volt, amikor álmok és vágyak valóra válhattak. Sejtelmes, csak ekkor érvényes törvények uralkodtak. Ugyanezen okból szerette a ködöt is. Az is más dimenzió volt.
   Most tehát újra a lányra gondolt. Kicsoda és hol van Ő? Továbbra sem tudta és továbbra sem érezte, hogy többet kellene tennie a felkutatására. Csak azt, hogy éppen most rá kell gondolnia. Meg azt, hogy nem szabad még innen elmennie, akkor sem, ha egyre hűl a levegő, és a széltől sem védi ez a hely. Felidézte magában azt az első napot, amikor meglátta és az azóta eltelteket, a hol elemi erővel feltörő, hol pedig elfojtott, szemérmesebb, de a mélyben lappangva, bevallva vagy bevallatlanul, kimondva vagy kimondatlanul mindvégig jelen lévő várakozást és vágyakozást, hogy újra láthassa, és – ha engedi –, titkát is megfejthesse. Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt…
   Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és megnézni közelebbről, de nem akaródzott felkelnie. A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int… Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná! Lassan mégis erőt vett magán és odaindult. Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette. Mire felnézett, senkit sem látott. Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

(Részletek J. Ferenczi Andor: Prága - Színház - Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból című könyvéből)

 

Mit szólsz hozzá?

Kálmán Yvonne

Kálmán Imre: A Csárdáskirálynő című operettjének mai előadásán részt vett a zeneszerző leánya is.

 

Mit szólsz hozzá?

"Most írok egy darabot, én jóba vagyok a Lajossal, ő majd megrendezi, két szereplős az egész, mi eljátsszuk és az egész színház rólunk fog beszélni! Már látom magam előtt az újság színlapját. Tisza Károly és Farkas István, a két ifjú titán beférkőzött a nagyok közé. A közönség imádja őket, kell ennél több?"
  Ketten beszélgetnek, s az egyfelvonásos végéig alaposan megismerjük gondolataikat, érzéseiket, sorsukat. Költők volnának ők, csak hát "a verseikből nem tudtak megélni, szóval muszáj volt valamit rögtönözni", s most a színház világától remélik, hogy, amint a cím is mondja: "Nagyok leszünk!"
   Meg fog lepődni az olvasó, milyen kidolgozott és gazdag ez a nagyon is komoly gondolatokat feszegető egyfelvonásos, annak ellenére, hogy a szerző, Kónya Barnabás, még csak 14 éves.
  Szívesen adok teret, a Kortárs magyar darabok, letölthető szövegkönyvek menüpontban találják. 

Mit szólsz hozzá?

  2002-ben, Kálmán Imre születésének 120. évfordulóján, október 24-ét, születésnapját, a Magyar Operett Napjává nyilvánították. (Lehár Ferenc, másik neves operettszerzőnk pedig ezen a napon halt meg, 1948-ban.)
   Egy hatvan évvel ezelőtti írást idézek most az Észak-Magyarországból. 1963-ban zenés esten vendégszerepelt Miskolcon Honthy Hanna, akinek kedvéért egyébként a Miskolci Nemzeti Színházban éppen műsoron lévő, A Csárdáskirálynő című Kálmán Imre operettet átdolgozták (bővebben erről , a művésznő egy jóval korábbi, 1925-os miskolci vendégjátékáról pedig .)
 

Ilyen volt a: Randevú Honthy Hannával

Honthy Hanna aranyos volt, kedves volt, emlékezetes még annak is, aki egyébként nem rajongója az operettnek. Kossuth-díjas kiváló művészünk, mint minden alkalommal, a legszebbet és a legjobbat nyújtotta a közönségnek. Az operett legnemesebb hagyományait villantotta fel és most is szívesen hallgattuk, ha jónéhányszor már gyönyörködtünk is egy-egy számban. Honthy ma már nem egy színésznő pusztán, maga az élő hagyomány, egy darab élő színháztörténelem, aki páratlan művészetével, hetven éven túl is kristályos tisztán csengő hangjával, lebilincselő játékmódjával vívta ki magának, hogy már életében a műfaj klasszikusai közé számítson. Ruttkai Ottó, a miskolci színház igazgatója valóban a nagyközönség nevében nyújthatta át neki a tisztelő elismerést jelképező virágcsokrot. Honthy mindig tisztelte a színpadot, tisztelte és szerette közönségét.

Mit szólsz hozzá?

   A legtöbbet természetesen az ezen az internetes címen található hely, ahol a Kedves Olvasó most is olvassa a sorokat. Ez „A” blog. Ezen belül is a főoldal (ahol most is éppen vagyunk): a Napló a megjelenési helye a legtöbb aktualitásnak, de ezek egy része azután innen átkerül a megfelelő rovatba (jobb oldali menüsor). Időnként azonban előfordulhat, hogy egy-egy új anyag eleve „csak” valamelyik rovatban jelenik meg, ezért érdemes lehet azokat is böngészni.
   Egyéb hasznos tudnivalók jobbra fent az Útmutató a bloghoz és A kereső használata menüpontban.
    A blog Facebook, Instagram, Tik-Tok, X (Twitter) oldalai a figyelemfelhívást szolgálják egy-egy új anyagra, bejegyzésre, többnyire egy kép, esetleg néhány szó segítségével, de nem kivétel nélkül minden esetben jelzik, hogy van valami új! Maga az új anyag ezeken nem jelenik meg, fel kell keresni értük az mnsz-blog.gportal.hu-t. A Youtube oldalon hangképek és videók érhetők el, önálló anyagként vagy valamelyik íráshoz kapcsolódva.
   A blognak van hírlevele, feliratkozás a bal oldali menüsor alján. A hírlevelek egyrészt szintén a figyelemfelhívást szolgálják – ezek sem kivétel nélkül minden esetben jelzik azonban az újdonságot! – másrészt fontos tudnivalókat továbbíthatnak.

Mit szólsz hozzá?

Kálmán Imre operettjét, A Csárdáskirálynőt mutatta be az MNSZ, Béres Attila rendezésében. Ebből az alkalomból a blog háromrészes sorozatot közöl. Az első részben a szerzők és a darab miskolci vonatkozásait  ismerhették meg  , a másodikban 107 évvel korábbra tértünk vissza, 1916-ba, a magyarországi bemutatóját követően 10 nappal későbbre, hogyan látta, milyennek érezte az akkori közönség az újdonságot, akkor készült fényképekkel a darab szereplőiről, jeleneteiről  . Az utolsó rész korábbi miskolci előadások emlékét idézi.

A plakátfotók az MNSZ emeleti társalgójában a 2023-as bemutatóhoz kapcsolódó kiállításon készültek.

Az 1917-es plakáton:
"Január hó 7-én
Este fél 8 órakor, rendes helyárakkal:
Ujdonság.   Itt először.   Ujdonság.
CSÁRDÁSKIRÁLYNÉ
Operette 3 felvonásban"
Azaz mindössze két hónappal a magyarországi bemutató után már a miskolci közönség is tapsolhatott a "Csárdáskirálynénak" 



 

„Honthy Hanna egész kivételes népszerűségére jellemző, hogy a miskolci közönség részéről közel négyszáz aláírással az a kérés érkezett a színház igazgatóságához, hogy Honthy Hannát a Csárdáskirálynő címszerepében szeretnék látni. A színház igazgatósága Honthy Hanna elé terjesztette a miskolci közönségnek ezt a kívánságát, aki örömmel vállalkozott rá, hogy a Csárdáskirálynő címszerepében fellépjen. Így tehát a Csárdáskirálynő Honthy Hannával a címszerepben valóban „közkívánatra” kerül színre.”




 

 

 

 

* A Miskolci Nemzeti Színház neve egy időben Déryné színház volt. Bővebben erről itt: .

** Érdekes megfigyelni, hogy az 1954-es kritikában hogyan "küzd" a szerző két alapvetően ellentétes tendencia összhangba hozásával, igazolásával, nevezetesen, hogy az operett műfaját akkoriban nem tekintették haladónak, viszont a közönség továbbra is imádta...

*** Az előadásképek nem voltak részei az idézett írásnak.

Kálmán Imre — Lehár, Huszka, Jacobi mellett — a magyar operett-zene legjelentékenyebb úttörője volt. Üde, színgazdag melódiái egy-egy bemutató után szájról-szájra keltek, közkinccsé váltak. A Csárdáskirálynő dalai négy évtized próbáját állták ki, ma is üdítő varázsuk van, sajátos az ízük, zamatuk, humor és pajzán kedv, hangulat árad belőlük. A Kálmán-melódiák ismertek világszerte, népszerűek a Szovjetunióban is. A Csárdáskirálynő zenéje, énekszámai állandó, kedvelt műsordarabjai rádiónak, hangversenyeknek, műsoros estéknek. Békeffy István és Kellér Dezső a felfrissített szövegkönyvvel alkalmas keretet nyújt arra, hogy az operett egész zenei anyaga együtt kerüljön a közönség elé. A friss szövegkönyvnek elevenebb a cselekménye, több benne a humor és szatirikus elem, gátlástalanabbá gúnyolja ki a Habsburg monarchia levitézlett arisztokráciáját, s még meg is toldja a régi garnitúrát egy szenilis főherceggel. Az operett egykori közönsége természetesen más szemmel nézte az operettet, mint a mai közönség, amely tudja, hogy a század elején vígan tobzódó „felső tízezer“ már haláltáncát járta, amikor még azt hitte: országok, népek, az egész társadalom csak azért van, hogy ők mulassanak. Tudja, hogy az Edvin hercegek, Bóni grófok, Stázi grófnők, de a Kerekes Ferkók, Miska főpincérek. Sylviák és Cecíliák is az imperialista monarchia haldoklásának tünetei voltak Mulatságuk addig tartott, amíg — kimulatták magukat a történelem színpadáról. A szövegkönyv felfrissítői arra törekedtek, hogy egyes alakokat — Miska főpincért, Sylviát, Cecíliát, Kerekes Ferkót — bizonyos

osztályöntudattal ruházzanak fel. Közönségünk azonban jól tudja, hogy a társadalom forradalmasítását — még polgári vonatkozásban sem — lehetett várni a mulatók légkörétől megfertőzött lokál-főpincérektől, törzsvendégektől és orfeumi csillagoktól. Ezek éppen úgy, mint Edvin, Leopold Mária, Bóni, vagy Stázi a polgári operett szerep-kelléktárának alakjai, mint a későbbi vezérigazgató, gépíró, könyvelő, bankszolga, vagy az eladósodott huszárfőhadnagy, gazdag földbirtokosnő, szobalány, tisztiszolga garnitúra. A világsikeres operettet Bozóky István igazgató újszellemű rendezésében mutatták be. Segítőtársa volt az operettrendezés terén régebbi gyakorlattal rendelkező Beleznay István, akinek tapasztalatai szintén érvényesültek az előadás előkészítéséiben. Déri Éva, aki a „Nem magánügy“’ című szovjet vígjáték ügyes megrendezésével igazolta jeles képességeit, szintén részese a Csárdáskirálynő jólsikerült rendezésének. Amikor a nyitányba sűrített ismerős dallamok Virágh Elemér karnagy vezényletével felcsendülnek a zenekar hangszerein, majd a függöny felgördülte után előtűnik a valóságos orfeum illúzióját keltő pompás díszlet, feltör a közönség tapsa, előrevetítődik az előadás átütő sikere. Az első énekszámok, Sylvia belépője, a „Lányok, a lányok, a lányok angyalok“ — „A szerelem furcsa jószág, a szerelem egyszer sújt” — "Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád“ — „Hajmási Péter, Hajmási Pál“ és a többi tartós életű dal után felforrósodik a nézőtér hangulata. A közönség általában jól tölti be a kulturált néző szerepét, helyesen reagál a régi „előkelő társaságok“ erkölcseit, szokásait, érintkezési formáit kigúnyoló jelenetekre, mint például a párbajhistória, a főúr-főpincér viszony, az urakat ujjai körül forgató vénróka főpincér, a feneketlen tobzódástól gyomorbajos urak és hölgyek karlsbadi lebzselésének jeleneteire. Szívesen és lelkesen fogadja a nemesebb veretű magyar operettzene értékes hagyományait, s tüntető tetszésnyilvánításaiban igazolódik az, hogy fejlett tömegeink éles különbséget tudnak tenni a klasszikus veretű könnyű zene és a futószalagon gyártott lélektelen, kozmopolita jellegű táncdalok között, amelyeket Kodály Zoltán találóan bélyegzett zenei ponyvának és amelynek újabb elburjánzása ellen éles harcot kell folytatnunk. Emlékszünk arra, hogy a polgári operettnek „törvényszerű“’ négy szerepköre volt: primadonna, bonviván, szubrett és táncoskomikus. E szerepkörök kialakulásával együtt kikristályosodtak a polgári operett-színjátszás szabványai. A primadonna és a bonviván az együttestől szinte független, külön életet élt a színpadon, ők képviselték a csillogást, ragyogást, a szubrett és a táncoskomikus — esetleg még a buffó — szolgáltatta a humort, a könnyed mulattatást. A sztárrendszer kialakulásával azonban a primadonna és a bonviván mellett az együttes többi tagja hovatovább körítéssé, a két főszerep színpadi kiszolgáló személyzetévé vált. Végül a polgári operett nem is szolgált más célt, mint a sztár népszerűségének anyagi kiaknázását. Az operettrendezés módszerei is ehhez a célhoz igazodtak. Most, amikor azt látjuk, hogy a primadonna (Karácsonyi Magda) és a bonviván (Simor Ottó) szerepe épp oly szerves része az összjátéknak, mint bármely másik szerep, kitűnik az éles különbség a régi polgári operettrendezőiknek és Bozókynak — a Sztanyiszlavszkij tanításain nevelődött rendezőnek — munkája, módszere között. A korszerűen rendezett operettben minden szerep az eszmei mondanivalót, a zene, próza, tánc szerves egységét, a valóság színpadi megelevenítését szolgálja, nincs „kifeléforduló“, öncélú játék, s a tömegjelenetekben is érezzük a szereplők egymáshoz és a cselekményhez való kapcsolatát. Karácsonyi Magdát (Sylvia) primadonna szerepében is kedves egyszerűség, bájos szerénység jellemzi, ezzel azonnal megnyeri a közönség tetszését. Énekhangja a szép új művészi feladat izgalmai közben egy-két helyen megcsúszik, de ez nem von le semmit egyébként sikerült énekes teljesítményének értékéből. Simor Ottó, (Edvin) sem a régi, önmagával eltelt bonviván-tipus. Alakításában nem Simor, hanem Edvin jelleme érvényesül, kedves közvetlenséggel illeszkedik az együttes játékába, anélkül hogy bármelyik helyzetben szereptársai fölé igyekeznék emelkedni. Énekhangja máris csiszoltabb, mint első nagy énekes szerepe (Joó Ádám) bemutatóján volt és különösen piánói simán árnyaltak a magasabb regiszterekben is. Magas fortéiban még érződik bizonyos nyerseség, amit azonban jó iskolával, hangja előbbrehozásával hamarosan kiküszöbölhet. Közönségünk nem kíván komázni az üresfejű, léha Bóni gróffal és nem érzi szívügyének, hogy sikerül-e Stázi grófnővel összeházasodnia, de lelkesen megtapsolja, szívébe zárja a figurát hűen megelevenítő, a mulatságos bonyodalmat extra babérok igénye nélkül szolgáló 

Beszterczey Pált. És melegen ünnepli a régi szubrettek fegyvertárát mellőző Görög Marát, aki könnyed természetességgel formálja meg az arisztokrata kompánia egyetlen eleveneszű tagját, Stázi grófnőt. Nádassy Anna, a „csillagkeresztes dáma"

rangra törő Cecília, az egykor ünnepelt „Csárdáskirálynő“’ megszemélyesítője, Pethes Ferenc, a minden hájjal megkent Miska főpincér sok derűt keltő alakítója, Vereczkey Zoltán, mint a pesti éjszakák lovagja, az orfeumi ős-törzsvendég — a ferencjózsefi korszak éjszakai világának egy-egy típusát keltik életre. Az arisztokrácia legütődöttebb alakjait Takács Oszkár (Leopold Mária herceg) és Némethy Ferenc (Ferdinánd főherceg) alakítják jó komikai érzékkel, Vértes Lajosnak sikerült az udvari körök jellegzetes katonatisztjét megformálnia. Az előadás prózai vonatkozásaiban részletekig gondos kidolgozásban került a közönség elé. A rendezésnek gondja volt arra, hogy még a statisztaszerepek is élettel kapcsolódjanak az összjátékba. A zenei részről ugyancsak elmondhatjuk, hogy a zenekar, az énekkar, az énekesek munkájának előkészítése külön-külön alapos volt, de a bemutató előadáson még hiányzott a zenekar és a színpad teljes összhangja. Előfordult, hogy az énekesek túlságosan eléje szaladtak a zenekari kiséretnek, de még gyakoribb volt, hogy a zenekar vágott elébe az énekes szólamoknak. Kétségtelen, hogy e hibák oka az operett prózai, illetve zenei kidolgozására szánt idő aránytalan megoszlásában keresendő. Az ilyen hibák a további előadások gyakorlatában kiküszöbölődnek, de kívánatos, hogy a jövőben a bemutató közönségének műélvezetét se zavarják ilyen hibák. Egyébként az előadás egésze gördülékeny, folyamatos és mindvégig hangulatos, szerves egészet alkotott. Megérdemelte a kirobbanó sikert. Ütő Endre a már említett első felvonásbeli díszlet valósághű megoldásán felül külön dicséretet érdemel a harmadik felvonás karlsbadi színjének ötletes, hangulatos megoldásáért. Rimóczy Viola a stílusos táncszámok betanításával járult a siker megalapozásához. (Hajdú Béla)

1954-ben a színház szilveszteri műsorának része volt egy különleges "Csárdáskirálynő előadás" is, a "Csárdáskirálynéni (avagy vidám szilveszter az orfeumban)".


 

 

 

Csapó János, Máthé Éva, Várhegyi Éva

 

 

Film-Színház-Muzsika:

Déli Hírlap:

Kritika az Észak-Magyarországban:

  Kálmán Imre nagyoperettje, A Csárdáskirálynő körül sokféle mítosz alakult már ki. Ezek közül az egyik arról szól, hogy ha egy színház vissza akarja nyerni a közönségét, felújítja A Csárdáskirálynőt, mert az a legbiztosabb siker. Tény, hogy A Csárdáskirálynő az ötvenes évek derekán történt újraírása és többszörös felújítása során szerte az országban és annak határain túl mindig sikeres volt, mert Kálmán Imre muzsikáját elrontani művészet, Kálmán melódiái mindig megragadók, a bugyuta történetre meg ki figyelt oda. Lehet, hogy némely nézőket érdekel, vajon a főhercegi pár fiának és a sanzonettnek a szerelme miként alakul, s hogy miként derül ki, hogy a főhercegnő maga is sanzonett volt valaha, de mindez másodrendű kérdés. A Csárdáskirálynőben a lényeg Kálmán Imre muzsikája, a látványos játék, a szép dalbetétek jó interpretálása, s nem utolsó sorban az egész történetet átszövő humor.
   A Miskolci Nemzeti Színház mintegy egy évtizednyi kihagyás után újra műsorra tűzte a Csárdáskirálynőt. (A fentebb említett közönség visszaszerzéshez ez esetben talán nincs köze a darabválasztásnak.) A darab rendezésére Jancsó Miklóst, a világhírű magyar filmrendezőt hívta meg, aki újabban mind több színházi rendezéssel is okkal hívta fel magára a figyelmet. Természetesen Jancsó Miklóstól nem a negyed századon át agyonnyúzott Csárdáskirálynő ismételt színpadra állítása volt elvárható, ami most látható a Miskolci Nemzeti Színház színpadán, lényegileg csak zenéjében, dalaiban azonos az ötvenes évek derekától játszott változattal.
   Stein és Jenbach hajdani bécsi librettó szerzők eredeti ötletéhez nyúlt vissza a darab átírására vállalkozó Hernádi Gyula, Jancsó állandó alkotótársa. E történetnek a magva, hogy egy főhercegi család fia rangon aluli házasságot akar kötni, hátat akar fordítani családjának és ezt a környezete ellenzi, amiből számos bonyodalom adódik, erre a változatra épül fel Hernádi új története, mint ahogy erre épült legutóbb a Kellér-Békeffy átírta szöveg is, amelyben a családját elhagyni akaró, a kis sanzonettbe szerelmes főhercegi sarj egyenesen trónörökös, ráadásul éppen az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse és ha már idáig eljutott Hernádi, természetes nála, hogy ismert „történelemfilozófiai blődli” aspektusából közelíti meg a témát és így kerekedik ki az a játék, amely egyszerre parodizálja a korábbi anekdotikus, érzelgős Csárdáskirálynőt és vele együtt az Osztrák-Magyar Monarchia egykori uralkodó köreinek világát. Mondhatja erre bárki hogy 1980-ban a gúny céltáblára tűzni a Habsburgokat nem nagy tett, ez igaz, de a Csárdáskirálynő nagyon szép zenéjét és az eredeti magra épülő történetet napjainkban másképp már eljátszani nem lehet, Ma már senki nem veszi komolyan a hajdani főhercegek világát, ma már csak idézőjelbe téve lehet életüket megjeleníteni. Hernádi a szerelmi történettel párhuzamosan megtűzdeli a történetet korabeli politikai vonatkozásokkal, fejtetőre állítja a különböző kapcsolatokat, szituációkat és eljut egészen a trónörökös pár szarajevói lelövetéséig,  amit persze nem kell komolyan venni, hiszen egy operettben nem halhat meg a bonviván és a primadonna, és ha a merénylet sem igaz, akkor talán világháború sincs, hiszen Kerekes Feri bácsi (aki olykor átváltozik Ferenc Józseffé) szerint az emberek szeretik a békés világot, s ez íme, egy újabb fintor. A főbb szereplők egyike-másika több szerepet játszik. illetve egyazon szerep több személyiséget takar, mert például a már említett Kerekes Feri bácsin kívül Miska főpincér alakjában is felsejlik az egyik főherceg és így tovább. A fekete-sárga világot kinevető, a régi operetthangulatot perszifláló, nagyszerű játékot produkál Hernádi és alkotógárdája. Ez itt szó szerint értendő, hiszen maga a darab a próbák során a szereplők és egyéb közreműködők segítségével alakult, változott, formálódott és a rendező Jancsó Miklós ötleteit és igen sok tekintetben segítette, formálta a résztvevők sok-ok ötlettöredéke.
   Jancsó, aki filmjeiben mindig súlyos történelmi-társadalmi problémákat fejteget és jár körül a maga nagyon is sajátos jelképrendszerével, most a színpadon brillírozott. Banovich Tamás díszletei között – egy hatalmas forgó lépcsőrendszer, amelynek másik oldala többféle rendeltetésű  - szüntelen mozgással, az énekkar, a tánckar és a szereplők ragyogó és szinte alig-alig leálló hullámoztatásával valóságos revükeretbe helyezte Hernádi történetét, bőséges lehetőséget adva a hagyományos operettek dalbetétjeinek, táncbetétjeinek, páros és kisebb csoportos jeleneteinek, lehetőséget biztosítva a színészeknek a akár még akrobatikus tehetségük megcsillogtatására is. Csillog ebben az előadásban minden és a bőkezű pazar csillogásában nemcsak az operett „követelmények” teljesítése, hanem azok parodizálása is tükröződik, mint a tükörbetétes díszletekben minden mozdulatnak a fonákja is. Kár, hogy a 2. rész talán kevésbé dinamikus, az 1. „fortissimóit” nem tudja túlszárnyalni.
   Persze, lesznek csalódások a nézőtéren, csalódnak azok, akik a régi Csárdáskirálynőt várják, a nagy nyitányokat, belépőket és a többieket és a szokvány történeteket, ám csalódnak azok is, akik Jancsótól valami mellbevágó, közönségpukkasztó dolgot, a sokféle alaptalan pletyka nyomán valamiféle botrányt várnak. Az egyetlen, jelképszerűen – föltehetően a századforduló fülledtségét, orfeumi világát szimbolizálandó – többször is jelenlévő hiányosan öltözött nőszereplő legfeljebb első megjelenésekor szokatlan, de látványa szervesen simul bele a játékba és elválaszthatatlan Jancsó jelképrendszerétől.
   A tömegmozgatás és a főbb szereplők tánca, a kartánc Móger Ildikó koreográfus és Ferdinándi Gáspár mozgásrendező dicséretére jegyzendő fel. Szakács Györgyi jelmezei korhűek, látványosak, szépek. A kar munkájáért Herédy Éva dicsérendő és feljegyzendő Galkó Balázs neve játékmesteri munkájáért. Külön kell szólni a zenekar igen jól teljesítményéről, Kálmán Imre muzsikájának nagyon szép tolmácsolásáról. A betanítás és a vezénylés (váltva) két karmester, Selmeczi György – a premiert ő dirigálta – és Kalmár Péter érdeme. Kritikákban ritkán említjük, de ez esetben itt megdicsérendő az ügyelő – Nagy László – és a színpadi műszaki dolgozóinak igen nehéz és igen nagy értékű munkája.
   Roppant sok színészt igényel ez a Csárdáskirálynő. Nincs mód valamennyi szereplő érdemi méltatására, igazi csapatmunka élvezői lehetünk, de feltétlenül szólnunk kell, ha csak röviden is Csonka Zsuzsa ((Sylvia) Perencz Béla (Edwin) debütálásáról. A primadonna és a bonviván szerepében bemutatkozó fiatal énekes páros igen nagy reményekre jogosít, első szereplésük bravúros énekesi és színészi teljesítmény. Csakúgy, mint a másik fiatal páros: Igó Éva és Mihályi Győző (Stasi- Bóni) dalos-táncos, akrobatikus ügyességű, csupa derű remeklése (Igónak külön elismerés jár a premieren betegen vállalt szereplésért.) A legfőbb szerepekben kitűnően komédiáznak a színház régebbi tagjai közül várhegyi Márta (akinek énekszámai igen nagy értékei az előadásnak), Ábrahám István, aki ugyancsak dalaival és humorával tűnt ki, Fehér Tibor és Körtvélyessy Zsolt (kitűnő humora, ezernyi apró ötlete e kettősnek). Feltétlenül megemlítendő még Dariday Róbert és Hídvégi Elek, mint remek derűforrások, továbbá Galkó Balázs, Tardy Balázs, Zsolnai Júlia kisebb szerepekben, Palóczi Frigyes (prológ), Krivjánszky István, valamint a tánckar és az énekkar. A főbb szereplők bővebb elemzést, méltatást érdemelnének, de itt nincs rá hely és lehetőség.
   Milyen hát az új Csárdáskirálynő? Más, mint amit megszoktunk. Látványos, szórakoztató, kellemes élményt adó. És aki előítélet nélkül ül be a nézőtérre, jól szórakozik. (Benedek Miklós)


Igó Éva

Hajdú-bihari Napló:

 

(Észak-Magyarország)

Déli Hírlap:

Észak-Magyarország:


 

 

Áron László és Seres Ildikó - fotó: Észak-Magyarország

 

 

 

Hozzászólások (1)

  A Határtalan napok határon túli vendége az idén Komárom lesz, november 2-4. között. Kiállítással veszi kezdetét a rendezvénysorozat, amely „Lehár Ferenc, a komáromi operettkirály”, zeneszerző, operettkomponista, karmester életét és előadói pályafutását mutatja be. Ugyanezen a napon két előadásra és egy irodalmi beszélgetésre invitálják a miskolci nézőket. A komáromi CSAVAR Színház előadása, a Fűje sarjad mezőknek Száz Pál regénye alapján készült, utána a szerző és az alkotók irodalmi beszélgetést tartanak. Este már a Komáromi Jókai Színház előadásában lesz látható Spiró György Prah című komédiája Anger Zsolt rendezésében.
   A második napon A beszélő köntös című zenés játék lesz látható, melyet Mikszáth Kálmán azonos című regénye alapján Varga Emese dramaturg alkalmazott színpadra. A zeneszerző Lakatos Róbert, a dalszövegeket Laboda Róbert írta.
   A harmadik napon a gyermekeknek és a felnőtteknek is kedvez a teátrum. Délelőtt N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című mesejátékát hozza el a Komáromi Jókai Színház, este pedig Schwechtje Mihály Az örökség című tragikomédiája lesz látható a társulat előadásában.

Mit szólsz hozzá?

Nem egyszer írtam már a színházi etikettről, s biztos vagyok benne, hogy fogok is még. Most, mielőtt folytatnám, csak négy mondatnyi idézet abból az írásból, amely a blog „Művelt úr a színházban” című menüpontjában olvasható teljes egészében, s szerzője Márkus László (1881-1948) író, kri­tikus, színházi és filmrendező, az Operaház igaz­gatója.
   „A színházi közönség nem néző­je, hanem részese az előadásnak, amely ünnepi kinyilatkoztatása a kultúrának. A művelt ember tiszteli a színházat, mert rokonul tartozik a művé­szethez. És a művelt úriember, mert tiszteli a munkások munkáját, a színházban eszerint viselkedik. Nem hangos, nem mutatkozik, a művelt úriem­ber ünnepi elfogódottsággal megy a színházba, ünnephez öltözik, ügyel külső és belső tisztaságára.”
   Urat, úriembert emleget az írás, de nyilvánvaló, hogy nincs szó csak az egyik nemre vonatkoztatott gondolatokról, a szerző, történetesen egy úr, általános érvénnyel gondol minden nézőre, legyen az nő vagy férfi.
   A cukorkapapír zörgetését, a nézőtéri evés-ivást, a telefonos ügyeket (csak nem állom meg ideszúrni: a Comédie-Française két nappal ezelőtti vendégjátékán is akadt egy középkorú hölgy, aki a 3. sorban ülve nem zavartatta magát, hosszasan írogatott a telefonján, többször is), a „mutatkozást”, azaz hangosságot, nézőtéri, előadás előtti és szünetek alatti szereplést, a színházba öltözködés kérdését – mind említettem már a blogon. Mert – Márkus Lászlóval értve mindenben egyet – bosszantanak, engem a másik nézőt, s akkor még nem is beszélve arról, hogy a színpadon állókat is zavarja mindezen tiszteletlenség, ha észlelik. Márpedig jó részét észlelik.
   A bosszankodás közepette miért érzem azt is néha, hogy azért van remény? Elég sok estén vagyok ott a színházban ahhoz, hogy ne csak egyedi eseteket, hanem tendenciákat is lássak. S nekem több esetben úgy tűnik, bizony az úgynevezett „még régi vágású”, idősebbek mellett az ifjú nézők – középiskolás korosztály és huszonévesek elsősorban – azok, akik példát mutat(hat)nának a közönség illően megjelenni és viselkedni nem tudó tagjainak (már ha valamennyire fogékonyak a jó példára). Ezek a fiatalemberek és ifjú hölgyek sokkal inkább színházba illően vannak öltözve sokaknál, egy-egy középiskolás bérleti előadásnál öröm rájuk nézni. Jó-jó, már hallom is: Persze, mert mondta nekik az osztályfőnökük, hogy ez a kötelező. Lehet, de akkor legalább ehhez szoknak hozzá. De az is lehet, hogy igényük is az igényesség! Ismerek konkrétan, akiknek igen! Itt pedig azt nem állom meg ideszúrni, hogy visszás látvány, amikor a középiskolások sötét öltönyben vannak, a lányok is alkalomhoz illően öltözöttek, de a kísérő pedagógus kolléga abszolút hétköznapi, utcai ruhában. Kollégát írok, mert magam is pedagógus vagyok és sokszor vittem színházba az osztályom, de ezt nem engedtem volna meg magamnak. (De igényesség az is – mai példa –, amikor a színház közösségi oldalán egy hozzászólásban tegezve oktatják ki a sokkal fiatalabb kommentelőt, s ő nem tegez vissza, határozottan, de udvariasan reagál.) Ezek a fiatalok nem egyszer figyelmeztetik egymást, ha valaki túl hangos a nézőtéren, nem az ő kezükben van PET palack (hanem a közép korosztály hölgyei csempészik be a táskájukban, hogy akár előadás közben is igyanak – nem hiszem, hogy nem lehet kibírni azt az egy órát, ami egy felvonás), nem ők zörögnek a cukorkák papírjaival és ha hiszik, ha nem, általában nem ők írogatnak az előadás közben a telefonjukon. Általában! - ezt írtam, hiszen azt nem állítom, hogy közülük aztán soha, senki. Azt viszont állítom, hogy én akárhányszor tapasztaltam előadás közben megszólaló telefont – és évek alatt azért volt sajnos nem egy, nem kettő, az kivétel nélkül felnőtt nézőé volt, sohasem a „gyerekeké”. Még egy megjegyzés, mit csináljak, valóban így van, általában a hölgyek a „ludasak” mind a felsorolt színházba nem illő viselkedésben. (Általában! Nem állítom, hogy férfiak sosem, én is láttam tőlük is rossz példákat. De jóval kisebb számban.)
   Miközben születik ez a bejegyzés, ezembe jut, írni fogok valamikor arról is, hogyan is illik elfoglalni a helyünket a nézőtéren (nem háttal araszolni a már bent ülőknek, köszönni a mellettünk helyet foglalt nézőnek…), de most a remény a témám. Remény arra, hogy az a generáció, amelynek tagjai – úgy tűnik sokszor –, inkább vannak tisztában a színházi etikettel, mint a tőlük idősebbek, meg is marad rendszeres színházba járónak és akaratlanul vagy akár akarva is példát mutat. Csodát tenni persze nem tudnak… vagy mégis?     

* Az illendő öltözködésről: "Ne így!" .
* Színház illemszabályokról: "A nézőtéri dolgozók tiszteletére" .
* Telefonos ügyekről: "Ezt most azonnal" és "Telefonos életképek" .

Hozzászólások (1)

Két estén vendégszerepelt a Miskolci Nemzeti Színházban a párizsi Comédie-Française társulata, Molière: Tartuffe című darabjával. Ma, a második estén az előadást közönségtalálkozó követte, ahol a francia művészek nagyon sok érdekes háttérinformációt osztottak meg a résztvevőkkel és szívesen válaszoltak minden kérdésre, felvetésre. Úgy sikerült, hogy én lehettem az utolsó hozzászóló. Két dologról beszéltem. 1. Elmondtam, hogy nagy öröm és igazi élmény volt látni ennek a neves társulatnak az előadását - ezt a jelenlévők tapssal erősítették meg. 2. A beszélgetés során korábban elhangzott, nagy figyelmet fordítottak mindig és máig is arra, hogy kimunkálják a saját módszerüket-stílusukat a klasszikusok mai, modern színrevitelére. Én elmondtam, hogy ez a Miskolci Nemzeti Színházra is kifejezetten illő megállapítás, majd emlékeztettem rá, hogy az elmúlt évadban itt is volt egy - szintén rendhagyó - Tartuffe produkció. Félig komolyan, félig tréfásan javasoltam, hogy meg kellene hívni Párizsba. Ezt is nevetéssel és tapssal nyugtázta a hallgatóság. Két kép az előadásból (Fotók: Jan Versweyveld / coll.Comédie-Française):




 

Mit szólsz hozzá?

Kálmán Imre operettjét, A csárdáskirálynőt mutatta be az MNSZ, Béres Attila rendezésében. Ebből az alkalomból a blog háromrészes sorozatot közöl. Az első részben a szerzők és a darab miskolci vonatkozásait  ismerhették meg  , az utolsó majd korábbi miskolci előadásainak emlékét idézi.

Ebben a fejezetben 107 évvel korábbra térünk vissza, 1916-ba, „A csárdáskirálynő” azaz akkor még – amint a színlapon láthatják –, a „Csárdás királyné” (de a megidézett cikkben megtalálható "Csárdáskirályné" és "A csárdáskirályné" alakban is) magyarországi bemutatóját (november 3.) követően 10 nappal későbbre, amikor a Színházi Élet című lap elragadtatott képes beszámolót-kritikát közölt a Király Színház új produkciójáról. Megtudhatják, hogyan látta, milyennek érezte az akkori közönség az újdonságot és akkor készült fényképeken láthatják a darab szereplőit, jeleneteit.

*	A képaláírásokhoz megjegyzem, hogy ma Edvin szerepelne ott, ahol akkor az "Edwin Ronald" névből a Ronaldot szerepeltették.
**	Fotók: Strelisky
***	Az írást a Színházi Életben megjelent eredeti helyesírás szerint közlöm.

A vidám, nevető tömeg elkap magával és a színház ragyogásából kivisz az éjszaka sötétjébe. A szemek még ragyognak, az ajkakon nem simult el a mosolygás és mint elmúlt karneválokon a szines konfetti, ugy szállnak a melódiák, drága dallamok, szinesen, vidáman, kedvesen, tarkán. Virágos kertre gondolunk, régi tavaszi álmok virágos kertjeire, melyekben fantasztikus szépségű virágok regéltek a szerelemről. A melódiák melyek szivünkben tovább zenélnek ugy körül fonják lelkünket mint a csoda-virágok illata. Kálmán Imre. Több mint egy kitűnő operett zenéjének szerzője. Bűvész. A legnagyszerűbb magasságokig kell emelni. A zenéje minden bánatot messzire üz és nagyszerű szerelmekről regél, szivünket elkapja és hipp-hopp messzire viszi a való világtól, ugy hallgatjuk, ugy hiszünk neki, mint kis gyermek tündérmesét mondó édes anyjának. Mit irjunk a „Csárdáskirálynő" zenéjéről. Volt-e valaki ki le tudta volna irni a szélsőségekben szárnyaló álmok nagyszerűségeit és ki merné papirra vetni, körülhatárolni, méregetni, magyarázgatni egy nagyszerű virág mindennél beszédesebb illatát... A színészekről, előadásról, a kitűnő rendezésről, díszletekről, ruhákról, tréfákról, dalokról, nőkről, csipkékről, selymekről, táncokról, zenekarról, hangszerekről, közönségről, virágokról, tapsoló vidéki és külföldi igazgatókról, elővételi pénztárról, száz meg száz dologról kellene irni. Mert minden uj színben és uj formában nyilatkozik meg. A szokatlan nagy siker rásugározza ragyogását mindenre és mindenkire. Taps, taps és mosolygás és nagyszerű muzsika. Érezzük, hogy mi a tehetség, megsejtjük, hogy milyen rettenetes szakadék választja el az ügyeskedőket, az igazi nagy tehetségtől. A színpad méltó keretet ad a darabnak. Márkus László díszletei méltók Kálmán Imre zenéjéhez. És az uj főrendező Czakó Gyula tökéletes munkát végzett. Az első felvonás díszlete: esemény. Egy mulatóhely belseje. Bal oldalt a színpad. Mikor a függöny felgördül itt énekel a



nagyszerű Vereczki Szilvia. Az előtérben a nézőtér. Asztalok mellett a közönség. A háttérben emeletes páholyok. A páholyok zsúfoltak és mindegyikben kis vörös-lámpák világítanak. A második felvonás a herceg bécsi kastélyában egy ragyogó teremben, a  harmadik pedig egy szálloda emeletén játszódik. A második felvonás díszlete diszkrét és előkelő, a harmadiké pedig rendkívül ötletes. A női ruhákról külön fejezetet kellene biztos, hogy a hölgyek közül sokan lesznek, akik azért fogják sorozatosan, többször is megnézni a darabot, hogy kellőképen megnézhessék és méltányolhassák az összes ruhákat. És amit ez a csupa ragyogás körül foglal, az egy értékes drágakő: egy kedves és ötletes operett, mely méltóan sorakozik a kiválasztottan nagy operettnagyságok mellé. Nem szabad megfeledkeznünk az operett szövegiróiról, Jenbach és Stein bécsi szerzőkről és Gábor Andorról, aki ismételten bebizonyította, hogy mestere az operett fordításoknak. Vereczki Szilvia primadonna szerepe: igazi primadonna szerep. Olyan szerep melyért mindenütt a világon nagy szinésznő-harcok lesznek.

Kosáry Emmy játssza Szilviát. „Három a kislány" alakítására mindnyájan emlékszünk. Nos: most még pompásabb, még ragyogóbb. Hódolattal figyeljünk: egy nagyszerű művésznő uj útra lép és a népszerűség rózsái mosolyognak mindenünnen feléje. Királynői megjelenés, szerencsés szépség, tudatos játékmüvészet mindehhez a Kosáry Emmy tiszta magasságokban szárnyaló hangja. Ő a középpontja a figyelemnek és szeretetnek. És igen nagy része van abban, hogy Vereczki Szilvia szerelmi-története, Kálmán Imre dalai megtalálták egy utat a közönség szivéhez és a népszerűséghez.

A második felvonás nagy jelenetében midőn káprázatos szépségével leigáz mindent színpadon és nézőtéren percekig tartó taps ünnepelte és a felvonásközökben is újra meg újra látni kivánta a közönség, mely boldogan köszöntötte benne uj, nagy sikerek várományosát. A pesti korzón legszebb mosolyukat még mindig Szirmay Imre elé

küldik a nők. De a színpadon rég nem üdvözölhették. Most rövid időközökben két nagy színészi-sikerrel ad számot mindig friss képességeiről, az egyik a herceg alakjának kreálása a „Csárdáskirályné"-ban. Egy öreg, reszketős fejű herceget játszik, ki nagyon büszke ősi családfájára és a világért sem engedné meg, hogy fia feleségül vegye Szilviát, a „brettli müvésznőt”. Azt akarja, hogy a szép Sztázi konteszt vegye el. De a harmadik felvonásban, sok bonyodalom után mégis csak ugy fordul a dolog, hogy az ifjú herceg vágya teljesül, most a herceg megtudja, hogy felesége (Gerő Ida) kit mint fiatal özvegyet vett el valamikor vidéki primadonna volt, beleegyezik a házasságba és így kiált fel: — Akkor már legyen két brettli művésznő a családomban. A családfából majd brettlit faragtatok.

Szentgyörgvi Ida játsza a második fő női szerepet. Az énekszám, az első tánc után valami végig zörrent, zizegett a nézőtéren. Színháziak jól tudják, hogy az uj tagnak ez a zizegés, zúgás, zörrenés hozza meg a teljes sikert és a népszerűséget, emberek megveszik a szinlapokat, zörren a papiros végig suttog a színházon a név : — Szentgyörgyi Ida ! — Nézd, milyen szépen táncol... — És kitűnően énekel. — Hogy hívják? . . . Szentgyörgyi Ida.. . Már a „Mágnás Miska" utóbbi előadásain is nagyon tetszett Rolla szerepében, de most teljesen meghódítja a közönséget. Igazolva látjuk amit premiér előtt mondott nekünk: Igazi, nagyszerű szubrett-szerep a Sztázi grófnő szerepe... És a szerep minden lehetőségét teljes mértékben kiaknázza a fiatal tehetséges művésznő, kinek játék és énektudását szerencsésen emeli rendkívül előnyös megjelenése. Gondoljunk a „Mágnás Miska" Miskájára. A vasmegyei paraszt gyerekre. És nézzük Rátkai Márton legújabb, pompás alakítását. Egy

 

fiatal, könnyelmű és vidám gróf, ki a télikertek rózsái közül kimenekül és végül egy főúri család liliomával lesz boldog. Persze amig előbb emlitett és teljesen felhőmentes boldogságához eljut rengeteg kalandon, tréfás helyzeten és furcsaságon vergődik keresztül. Minden mozdulata, nevetés, minden szava kacagás. A táncáról, mely az egyéniségéből nőtt ki, melynek minden mozdulata egyéni, külön tanulmányt kellene irni. Messze kimagaslik nemcsak a hazai, hanem a külföldi táncos komikusok fölé is. Rátkai Márton csak egy van. És a közönség ezt nagyon jól tudja. Fehér lányszobákban, kedves, bohó kislányok hányszor irják be az ő nevét, szekrényük legalján rejtegetett naplójukba. Hány levelet küldenek hozzánk (éjjel irják, titokban), kérdik: mi a kedvenc virága, hová jár délutánonként, autogrammot ád-e.. . Király Ernő. Nagyszerű szerelmes szerepek. Gróf vagy katonatiszt, vagy akármi, mindig délceg és a hangja mindig szárnyakat ad a szerelmes szavaknak és a legszebb melódiáknak.

 

Megint nagy szerepe van Király Ernőnek. Hódító, diadalmas alakítás. Szerelmes ifjú herceg, katonatiszt... És este előadás után a lányszobákban ismét előkerülnek a virágos kötésű naplók és kislány szivek ritmusára sercegi a toll: Ma este ismét láttam Király Ernőt... Még emlékszünk a napra — hiszen nemrég volt — mikor jelentettük, hogy uj, kiváló képességű szinész szerződött a Király-szinházhoz: Latabár Árpád. Azóta jól felhasználta az időt. Néhány alakítás és stílusos lendüléssel a színház legjobbjai közé emelkedett.

Feri bácsi szerepében is kifogástalan. Ahol vidámnak kell lenni, ott megnevetteti a közönséget, de ahol komoly hangjai vannak szerepének ott is teljes ura a színpadnak. Sikerét — mint jóslatunk ujabb igazolását — örömmel láttuk. A többi szereplőkről is csak a legjobbat írhatjuk... Mindenki a helyén volt, mint egy zseniális szerkezet ugy működött az egész színpad. Egy szerkezet, melynek csodás finomságú rugóiba Kálmán Imre bűvös erejű muzsikája öntött életet.

Dalok ... . slágerek ... . Melyik a sláger? „A lyányok, a lyányok"... „Egy a szivem, egy a párom"... „Te rongyos élet"... Melyik? Ma már mindenki énekli őket és minden zenéskávéházban, mulatóhelyen „Csárdáskirálynét” játszik a cigány... Vörös Jancsiról se feledkezzünk meg. Az ő bandája játszotta először a „Csárdáskirálynt”. Még a premieren. A szinpadon, hol Vörös Jancsiéknak a mulató jelenetekben nagy sikerük van.. . Ma már hegedűk, zongorák, kintornák ontják felénk, a pompás melódiákat, a suszterek mást nem is fütyülnek csak Kálmán-melódiákat. A siker részeseit felsorolva nem szabad megfeledkeznünk a férfiak költemény jellegü frakkjainak és Király Ernő ragyogó egyenruhájának készítőjéről, a „Weinerés Grünbaum" cégről. A szinház áldozatkészségét sem lehet eléggé dicsérni, amikor ebben a drága világban a férfikórusnak is vadonatúj frakkokat csináltatott. A hirdető oszlopokról pedig büszkén mosolyognak le a diadalmas szavak: Minden este „A Csárdáskirályné"!

 

 

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

Fotó: mnsz-blog

Ez nem egy exhibicionista szakma. Te azért dolgozol, hogy a színész, a táncos meg tudja csinálni a dolgát, hogy a rendező meg tudja rendezni a darabot, hogy a karmester át tudja gondolni, mit fog kérni a zenekartól és a kórus mit, mihez képest tud gyakorolni. Sohasem rólad van szó.

* A teljes beszélgetés az Életük a színház rovatban olvasható.
 

Mit szólsz hozzá?

Dr. Karabinszky György

Augusztus 24-én, a bicentenáriumi ünnepségekre igyekezvén egy idős úrral találkoztam a színház előtt. Pontosabban, maga a találkozás két fiatalembernek volt köszönhető, akik (amint arról  az ünnepségekről szóló tudósításomban is írtam), az alkalmi színházi szolgálatot, információk adását, irányítást, segítséget adó kis csapat tagjai voltak és ők történetesen tudtak róla, hogy talán lesz nálam egy jegy, amit gazdája ugyan megvásárolt, de végül mégsem fog igénybe venni. Velük találkozott előbb Dr. Karabinszky Gyula, Szántód község díszpolgára, az 1997-ben önállósodott település első polgármestere, aki akkor érkezett egyenesen Szántódról, a díszelőadást szerette volna megnézni, s utána rögtön utazni is haza, de nem kapott jegyet - természetesen, hiszen azok már hetekkel előbb elkeltek. A „felesleges” jegy még nálam volt, így tudtunk segíteni. Előadás előtt pár szót beszélgettünk, tudtam, hogy meg fogom írni ezt a történetet a blogon.  
   Karabinszky úr csak 2 nappal azelőtt, a Kossuth Rádió délelőtti adásából értesült a Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapját ünneplő díszelőadásról, de azonnal eldöntötte, hogy szeretne részt venni rajta.
   „A nevezetes napon reggeli hétkor indultam Balatonföldvárról vonattal és éjjel kettőkor érkeztem haza, a jó vasúti közlekedésnek köszönhetően.” Ezt már abból a levélből idéztem, amit tőle kaptam, mert megkértem, írjon magáról, hogy kicsit bemutathassam a blog olvasóinak.  
   „Tizenöt éve nyugdíjas vagyok. 1949 és 1965 között Miskolcon éltem, iskoláimat – általános és középiskola – ott végeztem, a Földes Ferenc Gimnázium tanulója voltam. Gimnáziumi osztálytársaimmal a rendszeres ötéves találkozókat mindig megtartottuk, legutóbb 2021-ben, hatvan év volt mögöttünk, s a harmincnégy érettségizőből kilencen voltunk jelen.
   1957 és 1961 között lakásunk a Széchenyi utca 40. szám alatt, a Szinva-híd és a főutca közötti műemlék házban volt, az akkor Déryné nevét viselő színház lakásunktól 2-3 perc sétányi távolságával. Középiskolás koromban bérletesként, de fellépőként is jártam a színházban. Konkrétan, ha jól emlékszem 1958-ban, diák szereplő voltam Kazimir Károly rendezésében, a Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című előadásban, ahol Nyilas Misit Hacser Józsa játszotta.
   1965 óta csak látogatóba jártam haza, régebben évente többször is, 2010 óta főszabály a novemberi temetőlátogatás. Somogyban élek, Szántódon, ugyanitt él a családom, lányom és két lányunokám.”
   Kértem, írjon arról is, milyennek látta a díszelőadást, amelyért megtette ezt a hosszú és fárasztó utat.
   „Mivel az eredeti művet nem ismerem, két kérdés merült fel bennem, mialatt néztem, hogy az indiai népcsoport szerepeltetése (az igaz, hogy mindkét népesség, a mongol-tatár és a vándor roma is ázsiai eredetű) és a zenei, zeneszerzői adaptálás Kisfaludynál is hasonlóan jelen volt-e? Az előadás mint produkció, tetszett, a szándék és a kivitelezés méltó keretet adott.”

 

Mit szólsz hozzá?

A nagy sikerű film nem kevésbé nagy sikerű színpadi változatát ezúttal Prágában láttam, a Divadlo Hyberniában. Képriport - kezdés előtt.

A Divadlo Hybernia homlokzata

Az előadást februárban mutatta be a színház. A bejáratnál a plakát mellett - ez már része a produkciónak - egy másik plakát filmpremiert hirdet: Dnes premiéra, Lamontová & Lockwood "Královský dobrodruh" Monumental Pictures.

A filmpremierre érkezik az előadás előtt gyülekező közönség közé a film és a valóságban az előadás rendezője és kísérete,

akiket természetesen nagy ovációval és fotósokkal fogadnak.



A közönség kezdi elfoglalni a helyeket. És hamarosan elkezdődik: Zpívání v deąti.


 

Mit szólsz hozzá?

Színház és közönségének kapcsolata bár elsődleges színtere mégis az, egyáltalán nem korlátozódik az éppen színpadon lévők és a nézőtéren ülők csoportjára, sokszor kisebb közösségek vagy egyének is hozzájárulnak, erősítik a kötődést. A Miskolci Nemzeti Színház esetében az elmúlt időszakban számos, nem egyszer megható példáját láthattuk ennek az energiaválság megpróbáltatásai alatt, majd örömtelibb eseménnyel, a 200 éves születésnappal összefüggésben.
   A jó kapcsolat néha olyan helyzeteket teremt, amelyekről a szélesebb közönség nem is igen értesül.

  A Lévay József Református Gimnázium diáknapjainak fontos része a kampány, a diákigazgató választás, és a 11.A – ahol komoly színházba járók vannak – ötlete volt a rájuk való voksolásra buzdító kis videókat kérni a színház művészeitől, valamint engedélyt kérni arra, hogy a színpadon készülhessenek kampányfotók. Radnai Erika művészeti főtitkárnak az azonnali beleegyezést köszönhették  és a színházon belüli gyors kommunikációt, Méder Noémi kommunikációs munkatárs a jó hangulatú fotózáshoz segített biztosítani minden feltételt, hogy jó minőségű képek születhessenek, legyen szó a világításról vagy a fotózottak beállításáról.
   Mindig a tizenegyedik évfolyam az, aki évről évre próbára teheti magát a diákigazgatóságért, az osztály jelöltje pedig a diákigazgatói posztért.
   Ezen a héten folyik a kampány, pénteken egésznapos rendezvényen kell minél több diáktárs szavazatát elnyerni, ehhez kötelezően készülni kell egy 45 perces műsorral, mely egy 20-25 perces kampányfilmből, egy táncból, (a teljes osztály bevonásával készülő koreográfia), valamint az osztály énekes produkciójából áll, emellett pedig egész nap a kampányteremben, ami a  film és kampány témájához illeszkedően van feldíszítve, kell fogadni, vendégül látni a diákokat (büfével, szabadidős elfoglaltságokkal, stb.).
   Nem utolsósorban közösségi médiafelületeket is üzemeltetnek, ahol az osztályról, a témájukról és nyereményjátékokról (szponzorációs ajándékok kisorsolása apró feladatokért) lehet ismereteket szerezni – és meg lehet nézni a fentebb említett videókat. Nekem már volt szerencsém látni ezeket, jó hangulatú, kedves felvételekkel álltak melléjük. A blog olvasói megtalálhatnak közülük néhányat az írás végén.
   A 11.A nagyon szépen köszöni minden művésznek és mindenkinek, aki valamilyen formában támogatta őket.
   Rokonszenves látni, hogy középiskolás fiatalok nem csak szeretik a színházat, hanem természetesnek érezték azt is – és igazuk volt! –, hogy fordulhatnak hozzájuk, segítséget kérve.
    Rokonszenvem jeleként én ezzel az írással próbálok melléjük állni. Hajrá, 11.A ! A videókat pedig lehet megnézni.

* Amint a blog egyik olvasójától kapott üzenetből megtudtam, a Kossuth Gimnázium diákjainak is adtak segítséget kampányukhoz az MNSZ művészei. Felajánlottam, hogy azt is szívesen közzétészem, örülök, hogy más középiskolában is szeretik a színházat! Nem éltek a lehetőséggel. J.F. 
 

Mit szólsz hozzá?