Adventi délutánon találkoztunk a Miskolci Nemzeti Színház művésznőjével. Próbáról érkezett, később még fellépés várta az Adventi forgatag rendezvényén, este előadása volt, mégis szakított időt. Kedves volt és közvetlen, ahogyan vártam. Sőt, még egy külön ajándékot is kaptak tőle a blog olvasói. Hogy ez micsoda, megtudhatják az írás végén található ajándékdoboz ikonra kattintva. 

* Az interjú a Színészportrék, beszélgetések menüpontban olvasható!
 

Fotó: Éder Vera

Az Adventi forgatag keretében szombatonként, négy estén át varázsoltak ünnepi hangulatot egyórás műsorral, verssel, dallal, tánccal a társulat tagjai a Szent István téri színpadra. A blog pedig (az első alkalom kivételével) képekkel és videókkal számolt be a programról. Jó volt látni a kedves, humoros, megható és érezhetően szívvel készült-bemutatott produkciókon önfeledten szórakozó közönséget és a virtuális színfalak mögött a hasonlóan jókedvű, a színpadon lévőkkel együtt lélegző, éneklő, táncoló már szerepelt vagy még szereplésre váró fellépőket is. Minden estén láthattuk népszerű művészek mellett a színház énekkarát és a Miskolci Balettet, az utolsó alkalommal, december 18-án a színház zenekarának tagjait, valamint meglepetésként két - ezúttal szintén muzsikáló - rendezőjét. A nézők sorában ott volt a direktor, a művészeti tanács tagjai, a művészeti főtitkár és mások. A Miskolci Nemzeti Színházban nem csak üres szó az összetartozás, az egymásra figyelés, egymás munkájának megbecsülése. 

A program szervezője, Radnai Erika rendezőasszisztens



Rusznyák Gábor és Szabó Máté, rendezők, a Művészeti Tanács tagjai



A Miskolci Nemzeti Színház Énekkara



Zongorán kísér Pataki Gábor karvezető

Béres Bence, Tegyi Kornél, Börcsök Olivér és a Miskolci Balett



Kriston Milán



Seres Ildikó



Brass Quintet (A színház zenekarának tagjai)



Nádasy Erika



Kincses Károly



Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila

*  A december 4-i és 11-i fotókat és videókat lásd az adott napi bejegyzésnél!

 

   Mármint a miskolci előadások. Íme néhány példa a nagyszínpadról (természetesen vannak azért rövidebbek is, de elsősorban a Kamarában és a Játékszínben), a szünetek időtartamát is beleszámolva:
Feketeszárú cseresznye 195 perc
Hermelin 235 perc
Producerek 190 perc
SzentivánéjiÁ 170 perc
   Hosszúak. No, és baj ez? Először is szögezzük le, hogy egyetlen előadás művészi színvonala sem attól függ, mennyi az időtartama. Harminc perc alatt is lehet gondolatokat megragadó formában közölni, de, ha csaknem 4 órás az előadás, mint Szomory Dezső Hermelinjének itteni változata, az is lehet indokolt. Igazából ebben az esetben észre sem vesszük, hogy már a 4. órában járunk. Eszembe jut egy példa a Csizmadia Tibor direktorságnak utolsó évadát élő egri színházból is. Paul Claudel Zsótér Sándor által rendezett A selyemcipő című darabjából húztak, mert a vidéki közönség egyszerűen nem tudott már hazajutni, így 3 óra 35 perces volt, de a bemutatón még 4 óra 15 perc.     
   Ez talán az egyetlen indokoltan figyelembe vehető tényező, tudniillik a közlekedés, a néző hazajutása. Személyes példámat említve, nekem is könnyebb, ha elérem a 22:00 órás buszt, mert azután már csak egy késői vonat van, amitől az állomásról még jó félórát gyalogolva negyed egy-fél egy, mire otthon vagyok.
   De a kérdés az, megéri-e? Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége. A várható katarzis élménye előre, bekövetkezte pedig utólag is feledteti a fáradtságot. 
 

Az Adventi forgatag keretében szombatonként egyórás műsorral, verssel, dallal, tánccal varázsolnak ünnepi hangulatot a társulat tagjai a Szent István téri színpadra. December 11-én őket láthattuk.

Radnai Erika, a program szervezője

Varga Andrea

Kriston Milán



Feczesin Kristóf



Molnár Anna



Rákai András



Nádasy Erika



Simon Zoltán



Czvikker Lilla és Mészöly Anna



Rózsa Krisztián



Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila
 

Beszélgetés Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával, rendezővel

"Az persze lehet szubjektív, hogy mit jelent az ország legjobb színháza, de az, hogy vannak igazán érvényes előadások, a társulatban van összetartás, strukturálisan és infrastrukturálisan is jól működik a színház - nagyon kevés pénzből -, az mindenképpen jelent valamit. Hogy rengeteg fiatal nézőnk is van, hogy jönnek kritikusok az előadásainkra, azt jelenti, valamit letettünk az asztalra, de legalábbis már van asztalunk, amire rá akarjuk tenni azt a valamit. Körbevesszük a Művészeti Tanáccsal és mindent elkövetünk, hogy valóban fel is kerüljön rá. Nincs olyan, hogy hátradől az ember. Ezek a Miskolcon eltöltött évek jelentik a szakmai életem tőkesúlyát. Jó érzés, hogy a miskolci színházról úgy beszélnek, ahogy."

* A beszélgetés teljes terjedelmében a Színházi emberek, beszélgetések menüpontban olvasható!
 

Rózsa Krisztián



Czvikker Lilla



Eperjesi Erika



Mészöly Anna



Béres Bence, Tegyi Kornél, Börcsök Olivér



Molnár Anna



Rákai András

Lajos András

Feczesin Kristóf

Farkas Sándor

Nádasy Erika

Salat Lehel

A Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila

A Miskolci Nemzeti Színház Énekkara

   Meg lehet azt érezni, hogy egy adott helyen milyen a pszichés klíma…
   Érzi a közönség is, aki csak a nézőtéri dolgozókkal találkozik és mindenki kedves vele, a jegyszedők, ruhatárosok, büfések, adott esetben, ha valamiért szükséges hozzá fordulnia, a nézőtéri ügyelő.
   Magam a miskolci színház közönség számára elzárt részein, a belső hangulatot érzékelve is mindig azt tapasztaltam, hogy tudják, a siker mindenkin állhat vagy bukhat és a színpadon állók mellett minden egyes háttérmunkás nagyon fontos. Nyilván vannak esetenkénti súrlódások, mint minden emberi közösségben, de világosan érezhető egymás megbecsülése. Nyitott és intelligens a légkör, ami egyébiránt minden művészeti intézménynek (természetesen a mindennapoknak is az élet bármely területén, de ezeknek különösen) sajátja kellene, hogy legyen.
   Kezdve olyan „aprósággal”, hogy ha véletlenül késlekedtem egy-két másodpercet a köszönéssel, akkor biztosan előre köszöntek, mosolyogva üdvözöltek még azok is, akik addig sosem láttak. A nem nagyképű, nem „elszállt” de a közösen elért sikerekre ugyanakkor méltán büszke attitűd, párosulva az alá- és fölérendeltségi viszonyoktól független családias légkörrel nyilván segíti a művészi munkát is, amelynek eredményeit, a minőséget estéről estére visszaigazolja a közönség.  

 

Tegnap este, a Producerek című előadás (a blog beszámolója  olvasható) után kritikusok és alkotók beszélgettek a közönséggel. A színpadon Csáki Judit és Bóta Gábor kritikusok, Lajos András színművész, Béres Attila direktor, a produkció rendezője és Rózsa Krisztián színművész.
 

  2009-től rendezik az Európai Színházak Éjszakáját, november harmadik szombatján, amikor egyébként a közönség elől elzárt területek is megnyílnak és a művészek mellett a színház más dolgozóival is találkozni lehet. Magyarország 2013-ban csatlakozott először ehhez az eseményhez, amikor is Miskolcon november 16-án Éjszaka a színházban címmel 22.00 órától éjfélig tartó programot szerveztek. Részletes beszámoló  .

Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház direktora, rendező és Keszég László, a színház rendezője beszélgetett a mezőkövesdi közönséggel.

   Keszég László Szabadkán született. Bár a családban pedagógusok, mérnökök voltak, ő színésznek készült. Márt tíz évesen szerepelt műsorokban, később belépett egy szavalókörbe, majd alakítottak kortársaival egy országos sikert aratott avantgárd formációt. Amikor leszereltek a katonaságtól, hamarosan kitört a délszláv háború. Ekkor jött át Magyarországra. Színész szeretett volna lenni, de már az első félévben többször kérték arra társai, hogy kívülről nézze meg a jeleneteiket. Felvette a rendező szakot.
   Béres Attila Marosvásárhelyen járt sportiskolába, focizott. Édesapja azonban nem nézte jó szemmel sem ezt, sem a színház iránti érdeklődését. A Babes-Bolyai Egyetemen tanult matematikát, de a harmadik évtől párhuzamosan színészetet is. Látta, hogy társainak örömet okoz a színészet, de neki inkább küzdelem volt, az ösztön kevésnek bizonyult. A matematikát és a színházat „összeadva” végül kijött a rendezés. Ezt már Budapesten tanulta, majd Egerben töltött két évet, vizsgarendezése a Valahol Európában volt. (* Hatalmas sikerrel. Az előadást a Magyar Televízó élő, egyenes adásban közvetítette, majd felvételről meg is ismételték. – J.F.)
   A rendezésről általában szólva Keszég László elmondta, amíg elkezdődnek az olvasópróbák, a színházi rendező már elvégzi a munka hatvan százalékát, megtörténik az értelmezés, a szöveg előkészítése, a dramaturgiai munka, skiccelés, tervezés.  Béres Attila szerint a rendező 3D-ben talál ki valamit, amit egy könyv két dimenzióban hoz létre, egy addig nem létező világot álmodik meg, bízva abban, hogy az közel áll a néző elképzeléséhez. A rendezés azonban nem mindig tiszta öröm, nincs olyan, hogy jó az előadás, hiába szereti a néző, „húsz éve él kétségben”. A színház nem panoptikum, a máról kell szólnia. Keszég László szerint ma a színházak legnagyobb ellensége például a kamaszok megszólításában a kereskedelmi tévék világa, a villogó, gyors, látványos váltásokkal. Mozifilmek azonban már nincsenek 160 perc hosszúság alatt, szembe mennek a trendekkel, sőt a tévéhíradók is nyúlnak, színes-szagos anyagokat kínálnak. Ki kellett valamit találniuk valamit a színházaknak, ezért hódítanak az átiratok. Eljön azonban majd újra a klasszicizálódás időszaka. Átiratokról szólva Béres Attila szerint a SzentivánéjiÁ!-nak például javára vált, hogy kibontotta Oberon történetét. A Mágnás Miska esetében pedig magával is vitatkozik és nem mindig ért egyet sajt magával, de az igazgató örül, ha kollégája jól csinál valamit.
   Direktorként nagyon sok nagyon sok mindenre kell ügyelnie. Az évad megtervezésekor például objektív (meglegyen, a pénz, az egyéb feltételek az előadásokhoz) és szubjektív szempontok is vannak. Fontos, hogy a színház aktuális társadalmi problémákat érintsen, a nézők ne csak hátradőljenek, hanem a darab érintse meg őket. Keszég László ezt azzal egészítette ki, hogy az évad összeállításánál figyelembe kell venni a társulat összetételét, szerepet kell adniuk a színészeiknek. A színész alkotótárs, akkor is, ha netán valamin összevesznek a rendezővel. A színész munkaeszköze a lelke, attól hiteles, eltárolja érzelmeit. Ő viszi vásárra. a bőrét a színpadon.
   A Miskolci Nemzeti Színháznál demokrácia van. Lehetne színházat vezetni úgy is, hogy csak az igazgató ízlése érvényesül, de Miskolcon öt tagú művészeti tanács működik (akkor is, ha szerződése szerint az igazgató az egyszemélyi felelőse mindennek), biztosítva a fékeket és az ellensúlyokat, szűrőket, megfontolt döntéseket. Ez a nehezebb út, de felemelő, ha az ember beismeri a tévedését. Talán ezért sikeres a miskolci színház országosan, mert a meghozott döntéseknek van alapjuk. A direktor elmondta, hogy bár tízszer annyi jegy fogy színházi előadásokra Magyarországon, mint focimeccsre, sem a támogatás nem arányos, sem fizetések. Ez azonban már politika és nem matematika. Miskolcon a Covid járvány után augusztusban, szeptemberben még foghíjasan ültek a nézőtéren, azóta azonban már berobbant a nézőszám.
   Büszke arra, hogy Miskolcon kívül más borsodi városokból, de Egerrből, sőt Budapestről is sokan járnak hozzájuk, de szeretne szorosabb kapcsolatot a mezőkövesdi közönséggel is, akár úgy, hogy egy „matyó bérlet” keretében várják őket Miskolcra, akár úgy, hogy előadásokat hoznak el a városba. (* Volt már hasonló kapcsolat, igaz, évtizedekkel ezelőtt, amikor a Miskolci Nemzeti Színház éveken át játszott helyi bérlet keretében Mezőkövesden. – J.F.)

Egy másik beszélgetésen pedig Nádasy Erika színművésznő volt a vendég, aki Piaf-estje néhány dalát is elénekelte.



 

   Azon gondolkodtam a tegnap (egyébként már többedszer) látott „SzentivánéjiÁ” szünetében, hogy milyen igazságtalanság ez is…
   Mivel Miskolc egész nyáron és azóta is folyamatosan játszott, elég sokszor ültem ott előadásokon. Nem volt teltház (a Nagyszínpadon legalábbis), de szégyenkezni sem kellett, mindig tisztes ház volt, ez mindkettő tény. Amint az is, hogy a jelenlévő közönség a mai napig minden este ünnepel, álló taps mindegyik előadás végén (sőt – lásd a július 10-i Rózsaeső című bejegyzést!) és ez egyáltalán nem annak szól csak, hogy a vírus miatti bezárás után újra nyitni lehetett, hanem egyértelműen az előadások színvonalának. Igaz ez a Nagyszínházra, a Kamarára, a Játékszínre egyaránt. Az igazságtalanságot pedig éppen a produkciók - és alkotóik - szenvedik el, mert a meglévő üres helyek azért vannak, mert a járványnak nincs még vége és sokan nem mernek még most sem beülni a nézőtérre. Így nem látják annyian ezeket, amennyien normál körülmények között, pedig valamennyi megérdemelné. Remélem, sokáig műsoron maradnak!
   Ami a „SzentivánéjiÁ”-t illeti („Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta: Rusznyák Gábor”) szándékomban áll írni róla részletesen.
   Kezdeni valószínűleg valahogyan így fogom: „Sohasem gondoltam volna, hogy Shakespeare gyönyörű darabjából ezt is lehet csinálni” – de ne essék félreértés, ez nem elmarasztalás lesz. Addig is idemásolom Arany János klasszikus fordításának befejezését, Puck monológját, mert a miskolci előadásban sajnos csak utalás szintjén hangzik el (hogy miért, majd kiderül az írásomból), s mert nagyon szeretem. Álljon hát itt legalább:
„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavítja magát.

 

Nádasy Erika, Farkas Sándor, Feczesin Kristóf, Mészöly Anna, Simon Zoltán   

   Keszég László feszes ritmusú, rendkívül szórakoztató rendezésében ez a hol nagyon is elképzelhető, hol egészen abszurd helyzetkomikummal, leleményes (nem egyszer vaskos) szöveggel, szóviccekkel is telített szürreális bohózat sokszor ad alkalmat nevetésre (akkor is, ha néha keserédes ez) – a végén happy end-del.

Bővebben az Előadások menüpontban!

 

   Tegnap este sikerült - harmadszorra nézve - a Producereknek olyan szereposztását látnom, amelyről itt a blogon (Előadások menüpont) - valamint a pannonhirnok.com portálon - a beszámolómban nem írhattam. (A többes szereposztások dilemmája, megjelenjen-e az  írás miután megnéztem az egyiket vagy várjak arra, míg mind sorra kerülhet.) A most látott Lajos András, Nádasy Erika ugyanúgy kiérdemelték volna a dicsérő szavakat, s akkor még mindig van olyan variáció, amelyben Czvikker Lilla, Koller Krisztián, Papp Endre játszik - szeretném majd őket is megnézni. De most a rózsákról néhány szó! Amióta újra kinyitott és gyakorlatilag a nyáron folyamatosan várja nézőit a Miskolci Nemzeti, minden előadás végén hosszú álló taps (vagy "Broadway-osan" standing ovation) köszönti az adott produkciót. Saját tapasztalataim, barátaim elmondása is igazolják ezt. Az azonban nincs minden előadás végén, ami tegnap történt, a hosszú-hosszú ünneplés közben rózsaeső hullott a nézőtér számtalan pontjáról és az "eső" nem túlzás, mert nem néhány szál volt: rózsaszőnyeg borította végül a színpadot. Valóban fantasztikus hangulatú este volt.
 

  Végre közönség elé kerülhetett a még az elmúlt év végén próbálni kezdett produkció. „Wow!” - mondanánk (lévén ez egy Broadway-darab), de mégis inkább „Hűha!” hiszen Béres Attila rendezése legalább annyira szól a mai Magyarországról, mint a show businessről – mindkettőben minden megtörténhet. A cselekményről csak annyit, két producer ellentmondva mindannak, amit várnánk, az új musical bukását szeretné elérni, de ellenkezőleg, hatalmas sikert aratnak (s nekik ez nagyon nem jó), mert a színház öntörvényű, a színház be- és elfogadó, a színház szabad!
   Béres Attila rendezése ad egy markánsan jelenlévő réteget az előadáshoz, mindvégig felbukkanó reflexiókat, néha burkoltabb, néha teljesen nyilvánvaló és szókimondó utalásokat, egyértelmű állásfoglalásokat napjaink Magyarországának történéseiről, botrányairól, lakosságának érzelmi és mentális állapotáról.   

Bővebben az Előadások menüpontban!



Fotó: Gálos Mihály Samu
 

   Szabó Máté rendezett már egy Déjà vu előadást, 2005 tavaszán, Egerben, ahonnan sokan átjárnak színházba Miskolcra is. Az előadás, bár minden pillanatában ott van a történelem és a magánélet is, a világháborútól az űrrepülésig, a Nagy Imre pertől a rendszerváltásig, egykor volt házibuliktól napjaink szórakozási formáiig és sorolhatnák hosszasan még, mégsem valamiféle történelmi lecke. Erős a közösségi érzés, hogy igen, mindannyiunknak köze van mindenhez, amit itt látunk, miközben személyünkben szólít meg, saját emlékeinket idézi, önmagunk helyét is mutatja.

Fotó: Éder Vera
 
Ahogyan a 2005-ös egri produkció óta a világ és nyilván a rendező maga is változott, úgy változott a Szabó Máté fémjelezte Déjà vu. Ezért nyugodtan kijelenthetem az elgondolkodtató, néhol megrendítő, de sok mosolyra is alkalmat adó produkcióról, hogy jamais vu (sosem látott).

Bővebben az Előadások menüpontban!
 

   Így ért véget ma este az első előadás, tele szívvel, lelkesedéssel és örömmel a színpadon és a nézőtéren egyaránt.




 

   A koronavírus járvány alatti bezárás után május végétől nyit és egész nyáron (lásd az előző bejegyzést is!) játszik a Miskolci Nemzeti Színház. A műsor már megtalálható a honlapon, a jegyárusítás is megkezdődött. Május 29-től, az alábbi biztonsági intézkedések mellett lehet látogatni az előadásokat:

   Béres Attila igazgató interjút adott a minap.hu-nak. Elmondta, bár 100 százalékos biztonsággal még nem lehet beszélni, de a tervek szerint a Miskolci Nemzeti Színház egy hónap múlva nyit és egész nyáron játszani fognak, a kőszínházban is és a Nyári Színházban is. Egyrészt olyan előadásokat, melyeket csak néhányszor sikerült a zárás előtt színre vinni: szentivánéjiÁ!, Bál a Savoyban, Linda Vista, Hegedűs a háztetőn, Feketeszárú cseresznye, másrészt több, a zárlat alatt elkészült produkció bemutatóját is megtartják: Déjà vu, Hermelin, Producerek, Hazatérés. Ha minden feltétel teljesül, május 29-én este, a Déjà vu bemutatóján fogadják újra a nézőket első alkalommal (az egri közönségnek a 2005-ös előadásból lehet ismerős, ebből egy videórészletet itt láthatnak). Ami a vírusvédelmi szabályokat illeti, mindent be fognak tartani, amit a rendelet megkövetel, például kérni fogják az oltási bizonyítványokat a nézőktől, de „egy dolog biztos: ha felvillan a zöld lámpa, nekünk kötelességünk elkezdeni játszani”.
 

   A járványhelyzet miatt a mostani időben még inkább számítunk a segítségükre. Adójuk 1%-ának felajánlásával Önök is segítik munkánkat, hogy hazánk első magyar nyelvű kőszínháza méltón szolgálhassa a régió és a város művészetét. Köszönjük, ha a Miskolci Nemzeti Színházat támogatják!

A kedvezményezett adószáma
23862474-2-05
A kedvezményezett neve
Miskolci Nemzeti Színház Nonprofit Kft