A falu rossza című népszínmű volt a Miskolci Nemzeti Színház új évadának első bemutatója. Az előadásról a blog is fog írni, most néhány archív fotót mutatok a darab régi magyarországi (és egy külföldi) előadásaiból.



1921 Vígszínház - Csortos Gyula (Színházi Élet)

1922 Finnország (Színházi Élet)
 

1938 Nemzeti Színház - Hosszú Zoltán és Nagy Izabella (Színházi Élet)

1938 Nemzeti Színház - Ignácz Rózsa és Jávor Pál (Színházi Élet)

 

1944 Nemzeti Színház - Márkus Tamara és Ujlaky László (Tolnai Világlapja)
 

Mit szólsz hozzá?

Elsősorban (de nem kizárólag) gyengénlátó olvasóknak, megszületett a blog hangos szolgáltatása. Azaz, a bejegyzések között lesznek ezután olyanok, amelyeket meg is lehet hallgatni. Ezt az érintett bejegyzések végén jelzi a szemet ábrázoló embléma, de a jobb oldali menüsor alján a szemre kattintva az az oldal nyílik meg, ahol összegyűjtve találhatóak. Pillanatnyilag öt írás, de időről-időre bővülni fog.

Mit szólsz hozzá?

   A Kaszás Attila-díj odaítélésének fő kritériumai a kiemelkedő mesterségbeli tudás és művészeti teljesítmény mellett az adott társulatban vállalt tudatos közösségépítő magatartás.  A debreceni Országos Színházi Évadnyitó Gálán adták át az elismerést a Miskolci Nemzeti Színház színművészének. Gratulálunk!

 

Mit szólsz hozzá?

Fotó: mnsz-blog

 A beszélgetés teljes egészében a Színházi emberek rovatban olvasható, videóval kiegészítve és  Cser Ádám festményei közül is megnézhetnek néhányat.

  "Én azt gondolom, hogy a művészetnek nem szabad hazudnia vagy leplezni a dolgokat, befogadóként pedig tilos általánosítani, hogy ami szép az jó, ami csúnya az rossz. Hagyni kell megérteni magunkban, mi, miért olyan, amilyen és mit jelent. A zenének általánosságban is nem csak az a lényege, hogy gyönyörködtessen, hanem, hogy érzéseket váltson ki.
   Miskolcon erősek a színházi hagyományai, a múltja, mindig fontos volt itt a társulatnak az ereje és az együttérző képessége. Mindig érzem, hogy itt az emberek kapcsolódnak egymáshoz, nem csak mint szereplő, hanem egyébként is. És ez is elengedhetetlen talán ahhoz, hogy az előadások minősége, átélt jellege, kifejező ereje hatványozódjon." 

Hozzászólások (1)

Amint azt egy korábbi bejegyzésben is írtam, szeretnék minél többeket megismertetni, közelebb hozni a Miskolci Nemzeti Színház társulatából, és nem csak azokat, akiket színpadon láthat a közönség, hiszen a színház minden egyes háttérdolgozójának munkája is nagyon fontos, ők is alkotói egy-egy előadásnak, az évadoknak, a színháznak! Megérdemlik, hogy róluk is szó essen.
   Eddig már olvashattak (a "Színészportrék, beszélgetések" és a "Színházi emberek, beszélgetések" menüpontokban található) beszélgetést színművészekkel (egy kivétellel hang vagy videó melléklettel): Feczesin Kristóf, Lajos András, Mészöly Anna, Nádasy Erika, Osváth Tibor, az MNSZ Énekkarának tagja (2012-ben készült), Péva Ibolya (2012-ben készült).
   Béres Bencével, Börcsök Olivérrel és Tegyi Kornéllal, az SZFE végzős hallgatóival, akik közül az utóbbi kettő a most kezdődő 2022/23-as évadra Miskolcra szerződött  
  Valamint: Béres Attila direktorral, Orehovszky Zsófia ügyelővel, Rusznyák Gábor főrendezővel, Szobonya Ferdinánd színpadmesterrel.
   Az interjú sorozat hamarosan a Cser Ádám zeneigazgatóval készült beszélgetéssel folytatódik!

Mit szólsz hozzá?

Megnyílt a 199. évad. 2021/22-ben 110 ezer látogatója volt a színháznak. Béres Attila direktor szavai után a városvezetés jelenlévő képviselői megerősítették: "Mindent megteszünk azért, hogy a Miskolci Nemzeti Színház meg tudja tartani azt a színvonalat, azt a hihetetlen lehetőséget és kreativitást, amivel minket megörvendeztet estéről estére."

A tervezett előadások:

Nagyszínház

• Tóth Ede után és helyett: Kovács Márton – Mohácsi testvérek: A falu rossza – népszínmű / rendező: Mohácsi János
• Andrew Lloyd Webber – Tim Rice: Jézus Krisztus szupersztár – rockopera / rendező: Szabó Máté
• Ray Cooney: A miniszter félrelép – vígjáték / rendező: Keszég László
• Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – opera / rendező: Rusznyák Gábor
• William Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én – vígjáték / rendező: Béres Attila

Kamaraszínház

• Rusznyák Gábor: A „K” ügy – Zenés túlkapás, avagy egy igazságtalanság anatómiája / rendező: Rusznyák Gábor
• Alan Alexander Milne: Micimackó – mesés-zenés állatkavalkád / rendező: Béres Attila
• Bródy Sándor: A dada – színmű / rendező: Szőcs Artur
• Darvas Benedek-Pintér Béla: Gyévuska – zenés játék / rendező: Ascher Tamás
• Miskolci Balett: Jobb későn, mint soha / Vörös napló – Egy kiszolgáltatott nő története – táncelőadás /rendező-koreográfus: Kozma Attila

Játékszín

• Thomas Bernhard: A színházcsináló – színmű / rendező: Keszég László
• Heinrich von Kleist: Amphitryon – vígjáték / rendező: Szabó Máté
• Paul Foster: I. Erzsébet – színmű / rendező: Szőcs Artur
• Miskolci Balett: Plasztik bombasztik – táncelőadás / rendező-koreográfus: Kozma Attila

 

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

   Augusztus 20-a alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Solti Csaba balettművész, a Miskolci Balett és a Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium balettmestere. Gratulálunk!
 

Mit szólsz hozzá?

 Új, hatékonyabb keresőt kapott a blog. Használatáról bővebben a jobb oldali menüsor tetején tájékozódhatnak!

Új linken érhető el az Instagram valamint Twitter csatorna. (Sajnos a korábbi helyükön kapott lájkok így elvesztek.) Eddig egy másik blogommal közös csatornát használtam mindkettő esetében, az új tartalmak ezután csak kivételes esetben fognak esetleg ott is megjelenni. Kérem, akik eddig a régi helyeken követték a figyelem felhívását a Miskolci Nemzeti Színházal kapcsolatos bejegyzésekre, folytassák az új csatornákon!

A blog videói saját YouTube csatornát kaptak, eddig azok is közös platformon voltak más bloggal. A teljes tartalomban kicseréltem a linkeket, tehát már az új helyről nyílnak a videók. Akik elmentettek maguknak vagy továbbítottak másoknak linket, nem kell aggódniuk, a régi platformról sem töröltem semmit, azonban az új felvételek már csak itt fognak megjelenni.

     A facebook és Tik-Tok és csatornák esetében nincs változás.

A bal oldali menüsorban ("a blog közösségi csatornái" menüpont) a megfelelő ikonokra kattintva már mindenhol az új oldalak nyílnak.)

 

Mit szólsz hozzá?

Ábrahám István, Máthé Éva, Péva Ibolya Miskolci Nemzeti Színház, 1987 (Fotók: Jármay)

   Egy újszerű bemutató előtt – ezzel a címmel jelent meg az egri Népújság írása 1961. április 20-án. S hogy miben állt az újszerűség? A műfajban: musical! Ma, amikor a színházak - s korántsem csak az erre „szakosodott” zenés színházak – műsorán gyakori és népszerű a műfaj, érdekes felidézni, mit írtak Egerben, a hatvanas évek legelején a bemutató előtt: „Burkhard: Tűzijáték című musicalje, amelyet most mutat be az egri Gárdonyi Géza Színház Vass Károly rendezésében, elsősorban muzsika, s csak másodsorban szöveg. Itt minden a zenének, ennek a rendkívül kifejező, önálló színpadi létet és légkört megkövetelő és megteremtő, valóban komédikus, vagy inkább erősen szatirikus zenének van alárendelve... Fülbemászó dallamok, sanzonok, helyenként már szinte operai hangvételű áriák és sziporkázó színek … a zene hangulata és felsziporkázó humora elszórakoztat minket. … zeneileg igényes műfaj ez a „musical comoedy”
   Ez ugyan Egerben volt, de nagyjából egy évvel korábban, 1960. júniusában a miskolci közönség is láthatta a Tűzijátékot – csakhogy nem a saját színháza produkciójaként, hanem a debreceniek vendégjátékaként, két alkalommal. „Már hónapokkal megelőzte a híre – írta az észak-Magyarországban „Benedek” – és nem is csalódtunk benne. Olyan előadást láttunk, amelyben a darab igen érdekes, teljesen újszerű, sziporkázóan szellemes… hasonló jó előadásokkal mindenkor szívesen várjuk a debreceni színészeket. Az sem lenne azonban utolsó gondolat, ha a mi színházunk versenyezni próbálna a debreceniekkel ilyen tekintetben is.”
   Huszonhét évet kellett várni, amíg a Tűzijáték a miskolci társulat előadásában is közönség elé kerülhetett. Pedig nagy siker volt több országban. Legnagyobb slágerét mindenfelé dúdolták – s dúdolják ma is, nálunk is.
   Hollós Ilona (a 60-as éveket megelőzően és azok elején egyik legismertebb táncdalénekesünk) előadásában rögzítette a dalt a Magyar Rádió. Valószínűleg onnan ismerhette édesapám is, aki emlékszem - én 6-8 éves lehettem -, énekelgette nekem. Honnan is tudhattam volna akkor még, hogy egy színházi darab, sőt, egy „musical” dalát hallom: „Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, / mint amilyen még nem volt sohasem. / Piros haja volt, és krumpliból volt az orra, / trombita harsant, mikor megjelent. / Nem félt sosem ott fenn a trapéz tetején, / mókázott ő a szörnyű mélység szélén. / Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, / mint amilyen még nem volt sohasem.” Szerettem hallgatni és ma is szeretem. Egy rovid részletet a dalból   hallgathatnak meg.

Várkonyi Szilvia és a nagybácsik Miskolci Nemzeti Színház, 1987

   Sajnos az 1987-es miskolci előadást nem láttam. Nagyon sajnálom! Június 6-án volt a premier. „A játék zenéje megragadó, a két híres dalon – „Az én apukám…” és „A lovacskám egy drága ponny” – kívül tucatnál több nagyszerű dal, kettős, kardal hangzik el, a kibővített zenekar nagyon szépen kíséri a játékot, értékes zenei élményt ad. Csányi Árpád díszlete igen jó, a nyárspolgári szalonból célszerű jelzésekkel cirkuszi manézst formáló megoldás nemcsak tetszetős, hanem ügyes és hatásos is. Elismerés jár Mialkovszky Erzsébetnek a látványos jelmezekért. Szekeres József koreográfus táncaival nincs gondunk… Ábrahám István Obolski cirkuszigazgatóként elegáns világfi, felvilágosult ember, ami meg tudja éreztetni a többiek felébe magasodását. Igen szép énekszámai és jó játéka emlékezetessé teszik alakítását.  Várkonyi Szilvia Idunája, énekszámai, tánca, egész színpadi jelenléte … tanúskodik sokoldalúságáról, a zenés színpadon való otthonosságáról.  Oláh Bódi Éva rajongó kislány Annája jól fogalmazott alakítás … hirtelen képes dönteni, mer álmodni, hogy aztán keserűen ébredjen.  Az artistákkal való együttes játéka külön elismerést érdemel. … Dóczy Péter és Komáromy Éva a szerep adta lehetőségeken belül hitelesen élővé formálta alakjait. … Viszont igen hálás szerepeket írt a szerző a három nagybácsinak és nagynéninek: ifj. Mucsi Sándor, Dézsi Szabó Gábor és Somló István, Máhr Ági, Péva Ibolya és Máthé Éva. … A második felvonásban igazi cirkuszparádé-paródiában Anna már a cirkusz világába álmodja magát, ahol a bohócokat, a vadállatokat a mogorva rokonság tagjai személyesítik meg és Obolski dirigálja őket. Ebben a részben vígan, felszabadultan komédiázik minden részvevő, harsog a nézőtér a kacagástól és közben remek artistaszám is látható a vendégül hívott Ditmár-testvérek bemutatásában.” (Észak-Magyarország, Benedek Miklós)   
   Ma már ismerem a két legnagyobb slágeren kívül a többi dallamot is. Van egy egyvelegem, amit szívesen szoktam időről-időre meghallgatni. Utánanéztem kerestem, néhány éve akadtam erre az egyvelegre.
   Véletlenül került elém a tény, hogy 35 éve volt a miskolci bemutató, de azonnal tudtam, hogy írni akarok erről és a gyermekkori emlékemről. De, hogy ne csak a múlt, hanem a jövő is jelen legyen, ideírom egy vágyamat. Bárcsak újra bemutatná az MNSZ! Harmincöt év már elég nagy idő ahhoz, hogy újra elő lehessen venni és bár én is csak a leírásokat, kritikákat ismerem, azt gondolom, hogy ma is és a mai miskolci színházban is megállná a helyét. Rendezhetné mondjuk (ha csak a most lezárult évadban látható zenés produkciókra gondolok) Béres Attila… vagy Szabó Máté… vagy Szőcs Artur… én mindegyikükkel kiegyeznék…

Mit szólsz hozzá?

A most véget ért 2021/22-es évadban az SZFE három végzős hallgatója töltötte gyakorlatát a Miskolci Nemzeti Színházban, Béres Bence, Börcsök Olivér és Tegyi Kornél. Velük beszélgettem, a pályára való indíttatásról, az SZFE-n töltött éveikről és arról, milyennek látták saját és egymás miskolci jelenlétét.
  

Tegyi Kornél - Börcsök Olivér - Béres Bence / Fotó: mnsz-blog

Bence

A Szekszárd melletti Medina faluban nőttem fel. Viszonylag korán, már 6-7 éves koromban megfogalmazódott bennem, hogy érdekel a film, színészet, zene. Sok filmet néztem, nagyon szerettem. Édesanyám sokat hallgatott otthon musicaleket és operetteket. Lettem volna színész, vonzott, de azután valahogyan eltűnt, kikopott az életemből, annyira, hogy 18 évesen nem is jutott eszembe. Az ELTE Nemzetközi Tanulmányok szakára felvételiztem. Miközben oda jártam, jött egy útkeresés, valamit kellene találnom, amit szeretek is, mert az a típusú munkavégzés, amit ez a pálya vagy egyáltalán egy nem művészi pálya jelent, nem való nekem. Jelentkeztem filmrendező szakra, jártam oda fél évet, de ott sem éreztem magam komfortosan. Találkoztam egy sráccal, aki szóba hozta Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdióját. Elmentem, jól éreztem magam és ott született meg a gondolat, hogy mégis meg kellene próbálnom a Színművészetit. Diplomáztam az ELTE-n, s közben felvételiztem – sikeresen.

Olivér

Nagynéném, Börcsök Enikő a Vígszínház színésznője volt. Jelenléte egész kis koromtól az életemben hatással volt a döntésemre. Ismerős volt számomra a színházi közeg. De, amikor közvetlen közelről találkoztam ezzel az egésszel, az felső tagozatos koromban történt, amikor iskolát váltottam. Addig különböző sportokkal foglalkoztam. Igazi sikerélményem egyikkel sem volt. Elkezdtem a tánc felé hajlani, Édesanyám beíratott egy székesfehérvári (oda való vagyok) színjátszó körbe, ahol rögtön rájöttem, hogy ez egy nagyon izgalmas dolog és van hozzá közöm, tehát ez lehet az út, amelyen el kellene indulnom. Nyolcadik osztályos voltam, amikor a Vörösmarty

Koldus és királyfi - Miller Zoltánnal, 2013

Színház castingot hirdetett a Koldus és királyfi című Mark Twain darab Szurdi Miklós által rendezett musical változatára és megkaptam a főszerepet (kaptam ott még más szerepeket is). Onnantól kezdve folyamatosan „fertőződtem” ezzel az egésszel. Volt egy év, amikor másfele is kacsingattam, arra gondolva, hogy talán inkább a meglévő nyelvérzékemmel kellene foglalkozni, azzal is tudnék karriert csinálni. Tizenegyedikes koromra azonban már evidencia volt, hogy a Színművészetire fogok felvételizni. Miután ezt eldöntöttem, segítségemre volt a nagynéném. Azt mondta, jó, van még két évem, itt vannak a drámák, amelyeket mindenképpen el kell olvasnom, a monológok, amelyeket ő javasol nekem - segített felkészülni.

Kornél

Teleszterion szakmai tábor, Lendva, 2016

Az apukám, Tegyi Tibor, drámapedagógus és magyartanár volt. Diák színjátszó kört vitt Pápán, ez volt a Nem Art. Itt voltam diákszínjátszó általános iskolás koromban, középiskolában pedig a Komáromi Sándor vezette Teleszterion Színházi Műhelyhez csatlakoztam. Ifjúsági előadásokat csináltunk Pápán, különböző színházi bérletekben, illetve tűzszínházi előadásokat szabadtéren, ismert mítoszokból, legendákból, népmesékből. Innen felvételiztem a Színművészetire.

 

Milyen volt az SZFE hallgatójának lenni? Erre az időszakra esett az egyetem nagy port felvert átalakítása is.

Olivér

A gimnáziumi közegem után nagyon nagy váltás volt a színművészetis, 13 fős. Kaotikus három évre emlékszem vissza, ami főleg útkereséssel, a saját személyiségem megismerésével telt. Felelősséget is tanult az ember, folyamatosan rá voltunk kényszerítve egymásra, muszáj volt fenntartani és működtetni a közösséget. Sokat kellett komolyodnom, felnőnöm ahhoz, hogy jól tudjak működni abban a közösségben. Törnöm kellett magam hozzá, de bejártam az utam és sokat adott a személyiségemhez. És természetesen a színészi tapasztalataimhoz is. Még csengenek le azok a dolgok, amiket szakmailag kaptunk, Nagyon sok kézzel fogható tapasztalatra, instrukcióra vagy olyan információra, amit Gáboréktól kaptunk most jövök rá, hogy már kint vagyok a szakmában, hogy már gyakorlaton voltunk. Most fogalmazódnak meg, hogy jé, igen, erről is beszélt nekünk.
   Amikor az egyetemfoglalás megtörtént, mi akkor éppen Szombathelyen voltunk. Benne lehettünk a Pál utcai fiúkban heten fiúk, köztük mi, mind a hárman, Réthly Attila rendezésében. Már tudtuk, hogy Vidnyánszky Attila lesz a kuratóriumi elnök, már megvoltak az első tüntetések, de maga az egyetemfoglalás akkor történt, amikor mi Szombathelyen voltunk és mindnyájunknak morális dilemma volt, hogy van itt egy elég erős párhuzam az anyag, tehát maga A Pál utcai fiúk és a jelen idejű történések között, hogy van nekünk is egy grundunk, amit el akarnak foglalni. Ez bosszantott is, inspirált is bennünket. Termékenyítőleg hatott a próbafolyamatra, de közben pedig nagyon nehéz volt ott maradni és végigcsinálni (az is terhelte még a próbát, hogy akkor volt egy újabb hulláma a Covidnak és a rendező azt kérte tőlünk, ne menjünk haza, amíg nincs meg a premier). Nehéz volt nap mint nap megélni, hogy mi nem vagyunk ott, nem tudunk tevékenyen részt venni az egyetemünk körüli eseményekben. Azzal próbáltuk a lelkiismeretünket nyugtatni, hogy mi ennek a szellemiségnek a nyomában alkotjuk ezt az előadást.

Kornél

Én az egyetem alatt egy nagyon szorongó és bizonytalan ember voltam, az önismeret teljes hiányával és az egyetem nem sokat segített. Kötődöm nagyon azokhoz, akik tanítottak minket, az osztályfőnökeinkhez, Máté Gábor és Székely Kriszta és nagyon sok oktatóhoz fűz érzelmi viszony, de magához az intézményhez nem.
   Az egyetem átvétele, amit Vidnyászky Attila vezetésével megcsináltak, az érzékenyen érintett és bosszantott, mint állampolgárt, szükségesnek gondoltam magam is reformokat, de a módszert elítéltem. Az egyetemfoglalásban is sokkal inkább a személyes élmények voltak meghatározóak: Mindenképpen ki kell emelnem azt a pillanatot, amikor Máté Gábor felmondott és leadta az osztályfőnökséget. Szerveztünk neki, egyrészt a mi osztályunk, másrészt korábbi osztályainak tagjai, egy búcsút, ahol ő őrt állt fent az erkélyen és mi összegyűltünk és elénekeltünk neki egy dalt. Olyan megható pillantok voltak, amelyekre biztosan örökre emlékezni fogok.

Bence

Utólag nézve, nekem szerencsém volt, hogy már 22 éves voltam, mikor elkezdtük együtt az osztályt, nekem talán már volt magamról valamiféle képem, önismeretem, ezért bizonyos akadályokat, kihívásokat egy fokkal könnyebben tudtam fogadni, mintha 18 évesen vesznek föl. Volt már bennem bizonyos szintű magabiztosság és kitartás. Másrészt tényleg már a felvételire is akkora elánnal mentem, hogy ez a nagy váltás az életemben nem okozott nagy problémát. Úgy gondoltam, még ha rosszabb is vagyok valamiben, mint mások, dolgozni kell. Ez motivált. Nosztalgiával emlékszem már az egyetemre, annak ellenére, hogy tudom, hogy mennyit „szenvedtünk”, tényleg reggel 9-től hajnali egyig minden nap bent voltunk, még vasárnap is, talán nagy ünnepek táján voltunk otthon pár napot. Rengeteget dolgoztunk, ami sokszor pokoli fárasztó volt nem csak fizikailag, de pszichikailag is, de most már abszolút nosztalgikusan tekintek vissza. Szinte hiányzik még az is, ami akkor rossz volt. Na, meg az a rendszer, mert azért ott volt körülöttünk egy biztonsági háló. Most pedig félig-meddig már kint vagyunk a szakmában és ez a rendszer és ez a biztonsági háló eltűnt. Új élethelyzetet kell megtanulnunk.
   Az egyetemfoglalás ügyében csatlakozom mindenhez, amit Olivér és Kornél mondott, Személyesen én, amikor Szombathelyen voltunk, szorongtam és rémes élménynek maradt meg, hogy mi ott vagyunk és közben mi történik Budapesten. Este a próba után be tudtunk kapcsolódni a Zoom-on a fórumba, de mindent késleltetve kaptunk meg, egyébként ma az történt, hogy…



Élektra / Béres Bence / Fotó: Gálos Mihály Samu

Minek köszönhető, hogy éppen Miskolcra jöttetek gyakorlatra? Milyennek ismertétek meg a Miskolci Nemzeti Színházat?

Bence

Szombathelyen próbáltunk szeptemberben és októberben, majd volt még egy kurzusunk Pesten Zsótér Sándorral, január-februárban. Kriszta, Gábor és Béres Attila szervezett nekünk itt Miskolcon egy Koldusopera kurzust, a Színház rendelkezésünkre bocsátotta a Játékszínt, technikát, embereket a Színház stábjából, Szőcs Artur pedig vállalta a kurzus vezetését. Az egész osztály itt volt májusig, bemutattuk, összesen háromszor eljátszottuk a darabot, megnézhette egy szűk kör, a színház dolgozói, tanáraink, barátaink, akik el tudtak jönni. Ezt követően keresett meg Artur és Attila, hogy hármunkat szívesen látnának itt ebben az évadban.

Olivér

Nagy barátsággal fogadtak bennünket. Az én első feladatom beugrás volt a Producerek című musicalbe, lekettőzve Rózsa Krisztián szerepét. Már tudtuk, hogy mikor lesz ez a bizonyos nap és előtte úgy két héttel elkezdtünk dolgozni a dalokon Szitás Marian énektanárral és Rákai András korrepetítorral. Lenyűgözött az az odafordulás, amivel mindenki segített. Lajos Andrással és Salat Lehellel, akik később a partnereim lettek, nagyon sokat tudtam próbálni és készségesen mindig azt mondták, ha szükségem volt rá, hogy akkor csináljuk még egyszer. Krisztián is végig ott volt mellettem az ének vagy táncpróbákon és figyelmeztetett a sarkalatos pontokra. Mikor mire figyeljek, ő, aki csinálja már sok előadás óta, ezt és ezt javasolja… nem féltékenységgel fogadta a kettőzést, hanem szeretettel és segítőkészséggel. És azóta is nagyon bizalmi, szeretetteli légkört tapasztalok itt.

Kornél

Bizonyára van sajátos stílusa ennek a színháznak, a kérdés mindig az, a jó ízlés határán belül marad-e a dolog, öncélúvá válik-e vagy pedig szerves-e az anyaghoz képest és itt az utóbbit lehet látni. A színháznak pedig feladata aktuálisnak lenni, akár kimondva akár kimondatlanul, akár szimbólumokkal, akár konkrét utalásokkal azt megmutatni, ami éppen most van körülöttünk. Nem biztos, hogy azon kell elgondolkodni, jó-e, ha a színház ezt mutatja meg, hanem azon, jó-e, ha ez van körülöttünk.

Mit gondoltok itteni szerepeitekről vagy akár arról, hogyan sikerült azokat megoldanotok?  

Kornél

Nem szeretnék kiemelni egyet sem. Tudnék végül is, de onnantól, hogy konkretizálom, azt érzem, hogy valamiről lemondok, valamit pedig viszek magammal továbbra is. Azt a szerepet, amit rosszul játszom, nem mondhatom, hogy nem szeretem, mert a feladatom az, hogy jól csináljam, nem pedig az, hogy szeressem.

Van tehát, amiről úgy érzed, kevésbé sikerült?

Természetesen. Mindent rosszul játszom, de majd egyszer jó lesz minden, ha mégsem, nagyon fogom szégyellni magam és be kell látnom, hogy nem sikerült. Ezt teljesen komolyan gondolom. Mindennel van még munka, még semmi sem érkezett meg. Nagyon nehéz egy szerepre azt mondani, hogy megvan, sikerült eltalálni, nincs vele több dolog.

De ez nem így van még évtizedek után is?

De, biztos, hogy így van, csak én ijednék meg attól, ha azt mondanám, ezt szeretem, ezt kevésbé, mert akkor azt érzem, majd eljönnek azok az esték, amikor azt kell csinálnom, amit én nem szeretek. Tehát inkább arról az oldalról próbálom megfogni ezt a kérdést, mi az, ami dolog van még vele.

Nézzünk egy példát! Az évad utolsó kamaraszínházi előadása a Tartuffe volt.

Azt éreztem, jó volna elérni, hogy Damis, Orgon fia ne csak egy tátott szájú figura legyen, hanem ennél rétegeltebb. Azt éreztem, hogy egyelőre egy ilyen együgyű ember áll ott és nem annyira árnyaltak azok a helyzetek, amelyekben benne van ez a figura. Lehetne még sokkal finomabban csinálni.

Tartuffe / Harsányi Attila és Tegyi Kornél / Fotó: Gálos Mihály Samu

Olivér

Hasonló érzéseim vannak, mint Kornélnak. Maradjunk példának a Producereknél. Bár nagyon nagy adrenalin volt, sok melóval és volt a beugrás után igazi sikerélményem, mégis minél jobban megismertem előadásról előadásra, minél jobban tudtam, miket kellene csinálnom, folyamatosan találtam újabb és újabb hiányokat és nehéz volt fönntartani azt a tudatot magamban, hogy legyen erre figyelmem, de közben bízzak abban, hogy ha törekszem rá, akkor lesz változás, szemmel látható, kézzel fogható eredmény. Nyomasztó tud lenni, amikor érzékelsz valamit egy előadásban, hogy ez most picit máshogy sikerült, találtunk a jelenetben valami új színt a partneremmel, vizsgálod magad, végiggondolod, mi történt és rájössz, volt benne 3-4 dolog, ami viszont elcsúszott. Folyamatosan találsz magadban újabb hiányokat, de nagyon fontos, hogy ezek ne vegyék el a kedved, fenntartsd magadban a törekvést.

Bence

Miközben a többiek beszéltek, én azon gondolkodtam, hogy jó-e bármilyen hivatásban, szakmában, ha az embernek van kedvenc dolga.

Ezt ki lehet kerülni?

Valószínűleg nem, csak törekedni a folyamatos önvizsgálatra. Mindegyik szerepben van valami jó és az a sajátossága a Miskolci nemzeti Színháznak, hogy nagyon sokoldalú, rengeteg – szinte minden – műfajt lefedve nagyon magas minőséget tud előállítani. és ezt mi is megkaptuk. Én nem gondoltam és még most sem gondolom magam zenés színésznek, de azon kaptam magam, hogy élveztem csinálni a Producereket vagy a Mágnás Miskát is.

Az is a színház sajátosságának tűnik, hogy szinte nem volt előadás az eredeti formájában.

Olivér

Itt is nagyon fontos az ízlés. Azt gondolom, hogy a Művészeti Tanácsnak megvan a normája, nem kiforgatni akarják a darabot, hanem koherensen és egységként kezelik és ha bármilyen ötlete, víziója van a rendezőnek, nem ráhúzzák a darabra, nem belemagyaráznak dolgokat, hanem következetes gondolatmenet mentén építik fel az előadásokat. Lehet, hogy kevésbé fog hasonlítani az eredeti műre, de a lényegét magában foglalja.



Tartuffe / Prohászka Fanni, Börcsök Olivér, Czvikker Lilla / Fotó: Éder Vera

Kornél

Hogy mit tekintünk eredetinek, az egy érdekes kérdés. Például a Szentivánéji álom Nádasdy Ádám fordítását annak tekintjük? Vagy inkább az Arany Jánosét? Vagy Rusznyák Gábor SzentivánéjiÁ című átiratát? Nagyon érdekes viszonyrendszer ez, amiben nehéz igazságot tenni és mindig az aktualitás a lényeg, az, hogy a problémakör, amivel az adott mű foglalkozik, aktualitást nyerjen. Azt pedig úgy lehet, ha a jelenlegi világra reflektál.

A egyetemi évek „összezártsága” alatt nem csak az egymás iránti felelősséget tanultátok meg, de nagyon jól megismertétek egymás művészi énjét is. Érdekel, hogyan láttátok egymást az MNSZ színpadán?

Kornél

Nekem nagyon jó és erős élmény volt például hallgatni egyszer a takarásból, amikor Olivér az Élektrában Aigiszthosz monológját elmondta. Nem azért, mert nem gondoltam volna, hogy képes erre Olivér, hanem mert ilyen feladatban még nem láttam. Ők már akkor próbálták ezt, de én akkor láttam-hallottam először. Megragadott, hogy az a görög szöveg, ami írva van, mennyire kortársnak, mainak tűnt és pillanatig sem gondoltam arra, hogy adott szótagszámmal és rímekben beszél egy figura.

Élektra / Börcsök Olivér / Fotó: Gálos Mihály Samu

   Bencét én inkább partnerként láttam, mintsem kívülről. Amikor a Kasimir és Karoline kapcsán próbáltuk ketten Paulit és Maxot, nagyon nagy biztonságérzettel töltött el, hogy együtt csináltuk és ez meg is maradt. Ő alapvetően egy biztonságot sugárzó ember a próbafolyamatok során. Nagyon jó vele dolgozni.

Kasimir és Karoline / Tegyi Kornél és Béres Bence / Fotó: Éder Vera

Olivér

Színészként én A Mester és Margaritát emelném ki Bencénél, viszont személyes élményként hasonló volt ahhoz, amit Kornél mondott, a Mágnás Miska. Bence már benne volt a próbafolyamatban nyakig, én később tudtam jönni és számomra is biztonságot sugárzott. Volt egy előadás, amikor kifejezetten éreztem, mennyire felszabadult tud benne lenni és ez nagyon jó volt. Kornélnál pedig a Producerek volt ilyen. Tudom, problémái vannak az énekhangjával,

(Kornél: "Két vagy három hangot is eltaláltam az előadásban…"
Olivér: "Ne legyél már ilyen kishitű!")

Tudtam, hogy feszélyezi és előadásról előadásra izgul, hogy’ fog sikerülni Carmen Ghia. Jött teljesen váratlanul egy előadás, amikor bejött a jelenetbe, elkezdte az első számát és teljesen felszabadultan volt jelen, majd utána, amikor Carmennek van egy közönséggel való játéka, ott is úgy láttam, hogy teljesen nyeregben érzi magát. A szorongás eltűnt. Nagyon jó élmény volt, büszke voltam rá.

A Mester és Margarita /  Béres Bence és Gáspár Tibor / Fotó: Gálos Mihály Samu

Producerek / Papp Endre, Nagy Nándor, Tegyi Kornél / Fotó: Gálos Mihály Samu

Bence

Én mindkettőjüknél a Producereket emelném ki – más-más miatt. Kornél valóban jobban tud feszülni vagy ostorozni magát a próbafolyamatok során Előadás előtt pár órával, a beugrópróbán - én még nem láttam ilyennek - ott állt egy csomó számunkra új ember és ő bátran improvizált, énekelte a dalokat. Azt hiszem, nagy lépés volt a fejlődésében és örülök, hogy láthattam. Olivér pedig nagyon jól énekel és táncol. Az elején beálltunk a takarásba nézni Kornéllal. Egy ekkora nagy szerepet, ennyi szöveggel, dallal, koreográfiával, hihetetlenül nehéz megcsinálni. Külön bement délutánonként, egyedül lejárogatni a koreográfiákat, szorgalommal, alázattal és meglett az eredménye, két próbával csaknem tökéletesen.



Producerek / Börcsök Olivér / Fotó: Gálos Mihály Samu

Túl vagyunk az évad utolsó előadásán. A 2022/23-as évadra Börcsök Olivér és Tegyi Kornél szerződött a Miskolci Nemzeti Színházhoz (Béres Bence a budapesti Katona József Színház társulatához).

 

Hozzászólások (1)

A pandémia miatti két év kényszerű szünet után ismét volt évadhirdető rendezvény. Az első képen (fotók: mnsz-blog) a rendezvény szervezője és házigazdája, Radnai Erika rendezőasszisztens.

 

Offenbach: Hoffmann meséi. A Barcalora Seres Ildikó, Molnár Anna és az MNSZ Énekkara előadásában hangzott el. Az MNSZ Zenekarát Cser Ádám vezényelte. A képekre kattintva videó nyílik a blog Youtube csatornájáról.  

 

Az MNSZ zenekara, vezényel Cser Ádám.

 

A Miskolci Balett később következik, Guido Di Vona addig is nézi a többiek produkcióit.

 

Az Egressy Béni Zeneiskola növendékei gyakran szerepelnek a színház előadásaiban. Itt is felléptek.

 

Szabó Máté rendező

 

Feczesin Kristóf színművész (A Feczesin Kristóffal a blog számára készült beszélgetés olvasható.)

 

Molnár Anna színművész

 

Kriston Milán, az MNSZ Énekkarából

 

Nem színpadi szereplők, de a társulat tagjai ők is.

 

Miskolci Balett

 

Rusznyák Gábor rendező az LGT dalát, a Kék asszonyt énekli. A képre kattintva videó nyílik a blog Youtube csatornájáról. (A Rusznyák Gáborral a blog számára készült beszélgetés  olvasható.)     

 

Eperjesi Erika és Kincses Károly

 

Seres Ildikó

 

Börcsök Olivér

 

Az MNSZ Énekkara, Pataki Gábor karvezető és Nagy Nándor korrepetitor

 

A közönség nem csak a produkciókat figyelte nagy élvezettel, de autogram kérésére is felhasználta az alkalmat.

 

A legkisebbek Micimackó rajzaikért fagylalt-utalványt kaphattak Orehovszky Zsófia ügyelőtől, a szomszédos Desszertem cukrászdába. (Az Orehovszky Zsófiával a blog számára készült beszélgetés  olvasható.)

Noha ez a rendezvény már a következő évadot készítette elő, nagyon közel még az idei zárása. Szeretném felhívni a figyelmet a 2021/22-es évadot értékelő írásra: Legek - MNSZ 20XXI-20XXII.  találják.

Végül egy kép, amelyet nem én készítettem, hanem Gálos Mihály Samu, a színház fotósa, viszont Kincses Károly és Eperjesi Erika között, a kép közepén én is éppen fényképezek.

 

 

Mit szólsz hozzá?

   Mielőtt a „leg”-eket felsorolnám, egy rövid eszmefuttatás szavazásokról. Az MNSZ közönsége minden hónapban szavazhatott online a hónap előadására, majd a színházban elhelyezett szavazólapokkal az évad előadására is (az eredményhirdetés az évadzárón várható). Van ezeknek létjogosultsága, haszna, felidézik az emlékeket, fenntartják az érdeklődést és örömet okoznak a nyerteseknek.
   Van azonban sajnos egy tényező, ami igazságtalanná is teszi őket, az, hogy a Kamarában (270 férőhely) és a Játékszínben (100-120 férőhely) bemutatott produkciókat sokkal kevesebben látják, mint a Nagyszínházban (670 férőhely) játszott előadásokat. Így ezeknek eleve kisebb az esélye, hogy a hónap, az évad előadása lehessenek, függetlenül a művészi színvonaltól vagy a tetszéstől. Pedig ugyanúgy megérdemelnék! Megoldást nem tudok (esetleg, ha nagyszínházi és kamara kategóriában külön szavazás lehetne), de ezt szerettem volna elmondani.
   Ugyanakkor a blog is jelentkezik most egy „leg-ek” – nem szavazással, hanem listával. Igen, ez a blog szubjektív véleménye, de a nagyszámú résztvevővel lebonyolított voksolás is az, a szubjektívek átlaga.
   Az évad végeztével, de nem kizárólag az évadban bemutatott előadások alapján. Mivel a pandémia miatt korábbi bemutatók csendre ítéltettek és igazából csak most lehetett őket kijátszani, úgy döntöttem, figyelembe veszek olyan produkciót is, amelynek bemutatója egy évaddal korábban volt. Íme tehát a lista, a blog „leg”-jei:

Nagyszínpad

Prózai produkció:

Bulgakov: A Mester és Margarita - rendezte Szőcs Artur / Szomory Dezső: Hermelin - rendezte Mohácsi János

Zenés (operett, musical) produkció:

Mel Brooks-Thomas Meehan: Producerek - rendezte Béres Attila

* És a Déjà vu (Ari-Nagy Barbara-Bodor Johanna-Szabó Máté - rendezte Szabó Máté) és a Veron (zeneszerző Selmeczi György - rendezte Szabó Máté)? – merülhet fel a kérdés, teljes joggal. Mindkettő nagyon magas színvonalú, emlékezetes, valóban a „leg”-ek közé kívánkozó alkotás volt, de műfajukból (táncszínház és opera) adódóan külön kategóriákat képviseltek, nem volt mivel igazán összevetni őket. Ugyancsak nincs igazán mivel „versenyeztetni” (bizonyos értelemben a Veron című operával lehetne talán, erről is olvashatnak majd a későbbiekben a szerzővel készült beszélgetésben) Cser Ádám kísérőzenéjét Bulgakov: A Mester és Margaritájához, s ez ugyancsak a „leg”-ek közé kívánkozna!
 

Kamaraszínház és Játékszín

Aiszkhülosz-Szophoklész-Euripidész: Élektra - rendezte Szőcs Artur / Molière: Tartuffe - rendezte Rusznyák Gábor / Vinnai András: Vojáger - rendezte Keszég László

Koreográfia

A helység kalapácsa - Kozma Attila

Nem (?) főszereplő

Kokics Péter (SzentivánéjiÁ! - Pukk) / Rudolf Szonja (A Mester és Margarita – Hella)

** Következne a legjobb színművésznő és színművész. Ha nem volna a feladat lehetetlen. Nekifutottam többször is, de a vége mindig a magammal történő „vitatkozás” lett. Igen, „ő” valóban, vitathatatlan – de akkor „ő” mivel kevésbé? És erre már nehezen tudtam megfelelő választ adni. Az MNSZ társulata a most befejeződött évadban egyemberként a maximumot akarta és tudta is nyújtani a közönségnek – nem véletlen és nem csak egy alap nélküli, felvett szokás lett a gyakorlatilag minden előadás végén bekövetkező álló taps (avagy standing ovation – ha úgy tetszik). Úgy döntöttem tehát, hogy ez a kategória most konkrét nevek nélkül marad. Jövőre talán már erőt veszek magamon. És még valami! Ha „egyemberként a maximumot nyújtották”, akkor miért van mégis nem főszereplő kategória? Egyetlen oka van, ezzel is felhívni a figyelmet arra, hogy minden szerep ugyanolyan fontos és szerves része a produkciónak - legyen bár terjedelmében sokkal kisebb -, mint a nagy (fő)szerepek és minden kis szerepben is lehet nagyot alkotni, ha a tehetség megvan hozzá.  

*** Külön „leg” a SzentivánéjiÁ! című előadásnak, amely a színházművészet elemeinek a szövegtől és színészi játéktól kezdve a díszleten, jelmezen, világításon, kísérőzenén és minden egyében át olyan komplex és magával ragadó egységét teremtette meg, ami részletes elemzést érdemelne. Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta és rendezte Rusznyák Gábor.

 

Mit szólsz hozzá?

Fotó: Éder Vera

A Tartuffe évadbeli utolsó előadásán nem tartottam két órán át a függönyt. Pedig már úgy megszoktam! A fehér függöny (árnyjátékvászon egyben) az első percek után lehull, de az utolsókban a játszó személyek felkapják, s betakarják vele magukat. Addig ott pihen hosszában a színpad szélén. Csakhogy eddig még mindig az történt, hogy a Kamara színpadának két ívelt oldalán az ott ülők - márpedig én mindig az 1. székben (jobb vagy bal) ülök – ölébe csúszott. Én tehát lelkesen tartottam, fogtam, hogy amikor az előadás végén újra szükség lesz rá, egy mozdulattal felrakhassam, szinte az érte nyúló kezekbe adhassam. Eddig mindig – s láttam „néhányszor” az előadást… A mostanit megelőzően kimaradt kettő három. Nem tudom, esetleg igazítottak-e valamit (bár, ha igen, akkor az gondolom, már előbb megtörtént volna), de most másképp esett a függöny, teljes egészében a deszkákon maradt, nem volt tehát (önként vállalt) „feladatom” vele. Komolyan, szinte csalódott voltam. De akár ölemben a fehér függönnyel, akár anélkül, remélem, a következő évadban is lesznek esték, amikor „When the night has come / And the land is dark” (*) a Kamara színpadán, Tartuffe-ék háza előtt a fehér vásznon kigyúlnak a fények.  

* When the night has come and the land is dark – azaz, amikor eljött az éjszaka és sötét a Föld, Ben E. King: Stand By Me című, a Tartuffe végén elhangzó dalának első sora.

Mit szólsz hozzá?

   Miskolc város napján, május 11-én a Déryné színházi díjat a Miskolci Nemzeti Színház direktora, Béres Attila kapta. Gratulálunk! A Béres Attilával korábban a blog számára készült "Én sosem mentem tuti helyre" című beszélgetés olvasható.

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

Beszélgetés Lajos András színművésszel a Színészportrék menüpontban!

Hozzászólások (1)

Hat óra harminc perc van, az ügyelőtől elhangzik az első figyelmeztetés. Hat negyvenötkor jön a második, amikor – amint a nézőtérre kapcsolt monitorján látjuk – már a közönség is egyre nagyobb számban foglalja el a helyét. Ő egyébként régen bent van már, körbejárta a színpadot, megnézte, a kellékek helyükön vannak-e, megbizonyosodott róla, itt van-e mindenki, aki részt vesz az előadás lebonyolításában és megérkezett-e minden szereplő, a nézőtéren is készen áll-e minden. Előadás előtti, közbeni és utáni munkájával az olvasható interjú foglalkozik részletesen. Hét órakor színpadra kéri a szereplőket. Hát nem pontosan hétkor kezdődik az előadás? Valahol azt olvastam, hogy a pár perc ráhagyás csak magyarországi szokás, saját külföldi színházi tapasztalataim szerint nem egészen. S hogy mi az oka? Kis biztonsági idő még, hogy tényleg, biztosan minden készen állhasson.

A Mester és Margarita - még kezdés előtt. Fotók: mnsz-blog

Miskolcon átlag nagyjából három órával később, este tíz körül majd az utolsó szó is az övé lesz: A színpadon az előadást befejeztük! Mindenkinek köszönöm, jó éjszakát! Itt még nem tartunk, csak most ment fel a függöny, de tíz óráig most már minden sínen van. Primitív egyszerűséggel fogalmazva, akinek be kell jönnie a színpadra, bejön, amikor kell, kimegy, az előadás gördülékenyen folyik. Gördülékenyen, igaz, csakhogy a színpad nézők számára nem látható részén, a takarásban, a talán 2,5-3 méter széles folyosón nagyon sokan dolgoznak azon, hogy így lehessen. Szinte egy másik, gondosan megkoreografált előadást láthatna a néző, ha módja volna rá. Neki természetesen a produktumot, a munka eredményét kell látnia, nem azt, hogyan is jön létre. Viszont, ha tudná, mi zajlik a takarásban, hányan állnak készenlétben, teszik a dolgukat, hogy a színpadon lévők maximális élményt tudjanak nyújtani, igencsak elcsodálkozna. Ha nem is gondol erre tudatosan, nyilván van valami fogalma mindenkinek arról, hogy az előadás aznap esti megszületése nem csak a színészek érdeme (ha másért nem, látja például, hogy díszletek egyszerre csak eltűnnek, másra cserélődnek), de hogy valójában mi minden zajlik a kulisszák mögött – biztosan meglepné.
   Ott vannak először is azok, akik felügyelik az előadást. Lebonyolítását teljes egészében a már emlegetett ügyelő, feszülten figyelve saját példányát és a színpadot, a technikai gördülékenységet, a forgószínpad, a zsinórpadlás kezelését a színpadmester (az ő munkájáról pedig olvashatnak részletesen), a rendezői hang- és fényelképzelések megvalósítását a hangosítók és a világosítók, fejgépesek. (Sokuk munkájáról tervezek majd egy-egy részt a blog már futó interjúsorozatában.) Az előadás „művészi felügyelője” a sokszor jelen is lévő rendező, távollétében a rendezőasszisztens. Ők azt nézik, nem „esett-e szét” valahol a már hosszabb ideje műsoron lévő előadás, nem kell-e újra átvenni egyes részeket, visszatérni a próbák során megbeszéltekhez. Olyan „lazaságok” ezek (ha vannak, hiszen nem törvényszerű), amelyek a nézőnek nagy valószínűséggel fel sem tűnnének, ő nem érezné, hogy nem kapott teljes értékű előadást, csakhogy minden társulat – ha igazán jó - minden este a maximumot szeretné adni! Az eddig említettek a nézőtérről nézve a bal oldali takarásban, az ügyelőpult és a színpadmesteri pult mellett tartózkodnak. Vagy ugyanott vagy a jobb oldalon – előadása válogatja – mindig ott van még valaki, aki fennakadás esetén a biztonságos előadás záloga, a súgó. Miskolcon mindkét oldalon a súgópéldány elhelyezését és a lapozását segítő, kottatartóhoz hasonló állvánnyal, diszkrét helyi megvilágítással ellátott hely áll rendelkezésére.
   Nagyjából el is soroltuk, kik azok, akik mindvégig a színpadon tartózkodnak, noha a néző őket nem látja.
   No, de nincsenek kevesebben, sőt egyértelműen többen vannak, akik nincsenek ott az előadás minden pillanatában, hanem az adott produkció igényeink megfelelően. Annyi bizonyos, a takarás a legnyugalmasabb pillanatokban sem üres.
  Említettem a díszletváltozásokat. A nem fentről, a zsinórpadlásról érkező díszletelemeket, falakat, bútorokat „a fiúk” mozgatják, tehát nekik is ott kell állniuk készenlétben. Ők egyébként hivatalos nevükön a díszítők, akik egyáltalán nem olyan könnyed munkát végeznek, mint amire a nevük után asszociálhatnánk, ellenkezőleg, nehéz fizikait (a díszletek előadás előtti felépítése, utáni lebontása is az ő dolguk).  
   A színészek nem akkor érkeznek - az ügyelő hívására - oda, amikor már csak pillanatok vannak, amíg ki kell lépniük a színpadra, hanem percekkel előbb már ott várakoznak. Mivel telik a várakozás ideje? Embere, akarom mondani színésze válogatja. Van, aki csak áll és feszülten figyeli, mi történik a színpadon. Van, aki fel-alá járva ismétli, mormolja magában a szövegét. Akad, akinek hamarosan táncolnia kell vagy hajlékony testet igénylő mozgást kell produkálni, ő a szűk helyen is elvégezhető utolsó bemelegítő gyakorlatokat végez. S van, aki mindezt kombinálja. Ha tánckar is következik az előadásban, természetesen ugyanúgy a helyükön állnak percekkel előbb (s már jó előre jár a lábuk), ahogyan az énekkar tagjai is. Zenés produkciók szereplőit segítik a monitorok, ezek közül kettő a nézőtéren is látható, a két proscenium páholyban. Ezek a színpadhoz legközelebb álló páholyok, helyeiket nem adják el, a monitorokon kívül világosító berendezések vannak itt, illetve néha egy-egy előadásban (ilyen A Mester és Margarita) szereplőket is helyez ide a rendező. De ezeken kívül van még több monitor mindkét oldalon a takarásban is, ezeken láthatják a szereplők a zenekari árokban vezénylő karmestert, hiszen a zene tempójához éneklésükkel nekik is alkalmazkodni kell.
   Olyankor is a takarásban állnak a művészek, ha csak nagyon rövid időre hagyták el a színpadot és mindjárt menniük is kell vissza vagy ha gyorsöltözésük van – de erről kicsit később. Azt sem tudom, hol vagyok! – mondja a Producerek egyik szereplője, éppen kipenderülve a színpadról egy megerőltető táncos-énekes jelenet után. Természetesen nem szó szerint érti sem ő, sem mi, akik halljuk, de mindnyájan tudjuk, nem könnyű a forró színpadon, reflektorok fényében teljes erőbedobással lenni jelen. „Embere, akarom mondani színésze…” írtam fentebb, de hát természetesen a színész is ember! Lehet akár rossz napja is, amikor mi behúzódnánk a szoba egy kellemes sarkába és ápolgatnánk lelki vagy testi sebeinket, visszautasítva magunkban még a gondolatát is annak, hogy belefogjunk valami fárasztóba. Ő ezt nem teheti meg. Ha törik, ha szakad, neki játszania kell, méghozzá úgy, mintha semmi baja nem volna, hiszen az aznap esti közönségnek is jár ugyanaz a színvonal, mint a többi estéken. De azt már megteheti, hogy legalább kimondja: Azt sem tudom, hol vagyok. És attól csak rokonszenvesebb, ha tudjuk, vannak hasonlóságok velünk, egyszerű nézőkkel. És ha már említettem a forró reflektorokat, miért is hallgatnánk el, a takarásban törülközők is állnak rendelkezésre, gyorsan letörölni a zavaró verejtéket és ivóvizes palackok, hiszen sokszor nincs idő kimenni és inni. És most a gyorsöltözésről! Arra is akkor van szükség, amikor két jelenet között nincs annyi idő sem, hogy a művész az öltözőjébe menjen, sőt, esetleg csak másodpercek vannak. Tehát öltöztetőket is látunk a takarásban, akik ott állnak készenlétben a következő jelmezzel. Szó szerint többen „kapják kezükbe” a színészt miközben az egyik jelmezt és a cipőket húzza le róla, más már adja rá a következőt. Ilyenkor ámulhat a néző: Hogy tudott ilyen rövid idő alatt átöltözni? Előfordul az is, hogy még az ügyelő is öltöztet picit. „Kérem a csokinyakit!” – szól a színésznek, ami felszólítás arra nézve, hogy vegye ki a zsebébe bekészített csokornyakkendőt, hogy gyorsan felköthesse neki, mert az öltöztetőknek éppen ennyi ideje sincs. Van, hogy tömeges gyorsöltözésre kerül sor, A Mester és Margaritában például a kórus tagjait érinti ez. Az öltöztetők kerekeken gördülő hosszú állványon szintén a takarás keskeny folyósójára tolják be a ruhákat. De arra is van példa – Producerek -, hogy olyan nagy számú a szereplőgárda és annyira nincs sok idő öltözésre, hogy eleve nem az öltözőket használják, hanem a Csarnokot (lásd a színpadmesterrel készült interjúban!). Bent hagyom a műsorhangot – szól oda nekik az ügyelő, hogy pontosan követni tudják, hol tartanak, mennyi idejük lehet még.
   De most már ugye végig is vettük, ki mindenki tartózkodik előadás alatt a kulisszák mögött? Korántsem!
   Nem csak díszletei vannak egy előadásnak, hanem kellékei is! A kellékes ugyan odakészíti a kellékasztalra, amit lehet, de van, hogy menet közben ezek cseréjére kerül sor, tehát neki is figyelnie kell, mint ahogyan arra is, hogy a színpadról éppen kiérkező és máris öltözni szaladó szereplő kezéből kikapja a kelléket vagy a csak a takarásban ledobott (megint csak: másodpercei voltak a színésznek) kellékeket összeszedje.
   Vagy ki gondolna arra, hogy fodrász is lehet a takarásban, hiszen a frizurák nyilván elkészülnek szépen előadás előtt. Így van, de frizura (paróka) cserére is lehet szükség vagy akár arra, hogy meg kell igazítani a meglévőt. Hívj gyorsan egy fodrászt! – szól a kérés az ügyelőhöz.
   Mindkét alapul vett előadásban vannak lövések vagy tűz. Tehát mielőtt ezek következnének, már ott kell állnia készenlétben a rendésznek, pirotechnikusnak is.
   Végül, ha nem is takarásban, de készenlétben takarító személyzetnek is kell lennie.
   Két estén, egy A Mester és Margarita és egy Producerek előadáson volt még valaki, aki megkapta a lehetőséget, hogy úgy láthassa mindezt, ahogyan senki az előadás alkotóin, résztvevőin kívül... köszönöm szépen! Igyekeztem a néző számára is könnyen elképzelhetővé és érthetővé tenni mindent. Remélem, ezután mindig eszükbe jut az a sok-sok ember, akit nem látnak ugyan, de nélkülük nem láthatnák az előadást sem.

Hozzászólások (2)

Az ötéves tervek során új városközpontot terveztek. A Béke és Szabadság című lap 1953. áprilisában arról írt, hogy „Miskolc új városközpontja a Színház-téren alakul ki. Ez a tér az új városrész egyik dísze. Tízezer négyzetméternyi területének egyik oldalán épül fel Miskolc új színháza. Képünk az új tér tervrajzát mutatja be. Előtérben az új színház oromzata.”

Mit szólsz hozzá?

Színpadmester vagy színpadi felügyelő? A hivatalos megnevezés szerint az utóbbi, nekem szimpatikusabb a színpadmester. Számomra az más, talán jobban tükrözi a feladatot, a tudást és felelősséget együttesen. A beszélgetés Szobonya Ferdinánddal a Színházi emberek menüpontban olvasható.


 

Mit szólsz hozzá?