Mielőtt a „leg”-eket felsorolnám, egy rövid eszmefuttatás szavazásokról. Az MNSZ közönsége minden hónapban szavazhatott online a hónap előadására, majd a színházban elhelyezett szavazólapokkal az évad előadására is (az eredményhirdetés az évadzárón várható). Van ezeknek létjogosultsága, haszna, felidézik az emlékeket, fenntartják az érdeklődést és örömet okoznak a nyerteseknek.
   Van azonban sajnos egy tényező, ami igazságtalanná is teszi őket, az, hogy a Kamarában (270 férőhely) és a Játékszínben (100-120 férőhely) bemutatott produkciókat sokkal kevesebben látják, mint a Nagyszínházban (670 férőhely) játszott előadásokat. Így ezeknek eleve kisebb az esélye, hogy a hónap, az évad előadása lehessenek, függetlenül a művészi színvonaltól vagy a tetszéstől. Pedig ugyanúgy megérdemelnék! Megoldást nem tudok (esetleg, ha nagyszínházi és kamara kategóriában külön szavazás lehetne), de ezt szerettem volna elmondani.
   Ugyanakkor a blog is jelentkezik most egy „leg-ek” – nem szavazással, hanem listával. Igen, ez a blog szubjektív véleménye, de a nagyszámú résztvevővel lebonyolított voksolás is az, a szubjektívek átlaga.
   Az évad végeztével, de nem kizárólag az évadban bemutatott előadások alapján. Mivel a pandémia miatt korábbi bemutatók csendre ítéltettek és igazából csak most lehetett őket kijátszani, úgy döntöttem, figyelembe veszek olyan produkciót is, amelynek bemutatója egy évaddal korábban volt. Íme tehát a lista, a blog „leg”-jei:

Nagyszínpad

Prózai produkció:

Bulgakov: A Mester és Margarita - rendezte Szőcs Artur / Szomory Dezső: Hermelin - rendezte Mohácsi János

Zenés (operett, musical) produkció:

Mel Brooks-Thomas Meehan: Producerek - rendezte Béres Attila

* És a Déjà vu (Ari-Nagy Barbara-Bodor Johanna-Szabó Máté - rendezte Szabó Máté) és a Veron (zeneszerző Selmeczi György - rendezte Szabó Máté)? – merülhet fel a kérdés, teljes joggal. Mindkettő nagyon magas színvonalú, emlékezetes, valóban a „leg”-ek közé kívánkozó alkotás volt, de műfajukból (táncszínház és opera) adódóan külön kategóriákat képviseltek, nem volt mivel igazán összevetni őket. Ugyancsak nincs igazán mivel „versenyeztetni” (bizonyos értelemben a Veron című operával lehetne talán, erről is olvashatnak majd a későbbiekben a szerzővel készült beszélgetésben) Cser Ádám kísérőzenéjét Bulgakov: A Mester és Margaritájához, s ez ugyancsak a „leg”-ek közé kívánkozna!
 

Kamaraszínház és Játékszín

Aiszkhülosz-Szophoklész-Euripidész: Élektra - rendezte Szőcs Artur / Molière: Tartuffe - rendezte Rusznyák Gábor / Vinnai András: Vojáger - rendezte Keszég László

Koreográfia

A helység kalapácsa - Kozma Attila

Nem (?) főszereplő

Kokics Péter (SzentivánéjiÁ! - Pukk) / Rudolf Szonja (A Mester és Margarita – Hella)

** Következne a legjobb színművésznő és színművész. Ha nem volna a feladat lehetetlen. Nekifutottam többször is, de a vége mindig a magammal történő „vitatkozás” lett. Igen, „ő” valóban, vitathatatlan – de akkor „ő” mivel kevésbé? És erre már nehezen tudtam megfelelő választ adni. Az MNSZ társulata a most befejeződött évadban egyemberként a maximumot akarta és tudta is nyújtani a közönségnek – nem véletlen és nem csak egy alap nélküli, felvett szokás lett a gyakorlatilag minden előadás végén bekövetkező álló taps (avagy standing ovation – ha úgy tetszik). Úgy döntöttem tehát, hogy ez a kategória most konkrét nevek nélkül marad. Jövőre talán már erőt veszek magamon. És még valami! Ha „egyemberként a maximumot nyújtották”, akkor miért van mégis nem főszereplő kategória? Egyetlen oka van, ezzel is felhívni a figyelmet arra, hogy minden szerep ugyanolyan fontos és szerves része a produkciónak - legyen bár terjedelmében sokkal kisebb -, mint a nagy (fő)szerepek és minden kis szerepben is lehet nagyot alkotni, ha a tehetség megvan hozzá.  

*** Külön „leg” a SzentivánéjiÁ! című előadásnak, amely a színházművészet elemeinek a szövegtől és színészi játéktól kezdve a díszleten, jelmezen, világításon, kísérőzenén és minden egyében át olyan komplex és magával ragadó egységét teremtette meg, ami részletes elemzést érdemelne. Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta és rendezte Rusznyák Gábor.

Fotó: Éder Vera

A Tartuffe évadbeli utolsó előadásán nem tartottam két órán át a függönyt. Pedig már úgy megszoktam! A fehér függöny (árnyjátékvászon egyben) az első percek után lehull, de az utolsókban a játszó személyek felkapják, s betakarják vele magukat. Addig ott pihen hosszában a színpad szélén. Csakhogy eddig még mindig az történt, hogy a Kamara színpadának két ívelt oldalán az ott ülők - márpedig én mindig az 1. székben (jobb vagy bal) ülök – ölébe csúszott. Én tehát lelkesen tartottam, fogtam, hogy amikor az előadás végén újra szükség lesz rá, egy mozdulattal felrakhassam, szinte az érte nyúló kezekbe adhassam. Eddig mindig – s láttam „néhányszor” az előadást… A mostanit megelőzően kimaradt kettő három. Nem tudom, esetleg igazítottak-e valamit (bár, ha igen, akkor az gondolom, már előbb megtörtént volna), de most másképp esett a függöny, teljes egészében a deszkákon maradt, nem volt tehát (önként vállalt) „feladatom” vele. Komolyan, szinte csalódott voltam. De akár ölemben a fehér függönnyel, akár anélkül, remélem, a következő évadban is lesznek esték, amikor „When the night has come / And the land is dark” (*) a Kamara színpadán, Tartuffe-ék háza előtt a fehér vásznon kigyúlnak a fények.  

* When the night has come and the land is dark – azaz, amikor eljött az éjszaka és sötét a Föld, Ben E. King: Stand By Me című, a Tartuffe végén elhangzó dalának első sora.

   Miskolc város napján, május 11-én a Déryné színházi díjat a Miskolci Nemzeti Színház direktora, Béres Attila kapta. Gratulálunk! A Béres Attilával korábban a blog számára készült "Én sosem mentem tuti helyre" című beszélgetés olvasható.

Beszélgetés Lajos András színművésszel a Színészportrék menüpontban!

Hat óra harminc perc van, az ügyelőtől elhangzik az első figyelmeztetés. Hat negyvenötkor jön a második, amikor – amint a nézőtérre kapcsolt monitorján látjuk – már a közönség is egyre nagyobb számban foglalja el a helyét. Ő egyébként régen bent van már, körbejárta a színpadot, megnézte, a kellékek helyükön vannak-e, megbizonyosodott róla, itt van-e mindenki, aki részt vesz az előadás lebonyolításában és megérkezett-e minden szereplő, a nézőtéren is készen áll-e minden. Előadás előtti, közbeni és utáni munkájával az olvasható interjú foglalkozik részletesen. Hét órakor színpadra kéri a szereplőket. Hát nem pontosan hétkor kezdődik az előadás? Valahol azt olvastam, hogy a pár perc ráhagyás csak magyarországi szokás, saját külföldi színházi tapasztalataim szerint nem egészen. S hogy mi az oka? Kis biztonsági idő még, hogy tényleg, biztosan minden készen állhasson.

A Mester és Margarita - még kezdés előtt. Fotók: mnsz-blog

Miskolcon átlag nagyjából három órával később, este tíz körül majd az utolsó szó is az övé lesz: A színpadon az előadást befejeztük! Mindenkinek köszönöm, jó éjszakát! Itt még nem tartunk, csak most ment fel a függöny, de tíz óráig most már minden sínen van. Primitív egyszerűséggel fogalmazva, akinek be kell jönnie a színpadra, bejön, amikor kell, kimegy, az előadás gördülékenyen folyik. Gördülékenyen, igaz, csakhogy a színpad nézők számára nem látható részén, a takarásban, a talán 2,5-3 méter széles folyosón nagyon sokan dolgoznak azon, hogy így lehessen. Szinte egy másik, gondosan megkoreografált előadást láthatna a néző, ha módja volna rá. Neki természetesen a produktumot, a munka eredményét kell látnia, nem azt, hogyan is jön létre. Viszont, ha tudná, mi zajlik a takarásban, hányan állnak készenlétben, teszik a dolgukat, hogy a színpadon lévők maximális élményt tudjanak nyújtani, igencsak elcsodálkozna. Ha nem is gondol erre tudatosan, nyilván van valami fogalma mindenkinek arról, hogy az előadás aznap esti megszületése nem csak a színészek érdeme (ha másért nem, látja például, hogy díszletek egyszerre csak eltűnnek, másra cserélődnek), de hogy valójában mi minden zajlik a kulisszák mögött – biztosan meglepné.
   Ott vannak először is azok, akik felügyelik az előadást. Lebonyolítását teljes egészében a már emlegetett ügyelő, feszülten figyelve saját példányát és a színpadot, a technikai gördülékenységet, a forgószínpad, a zsinórpadlás kezelését a színpadmester (az ő munkájáról pedig olvashatnak részletesen), a rendezői hang- és fényelképzelések megvalósítását a hangosítók és a világosítók, fejgépesek. (Sokuk munkájáról tervezek majd egy-egy részt a blog már futó interjúsorozatában.) Az előadás „művészi felügyelője” a sokszor jelen is lévő rendező, távollétében a rendezőasszisztens. Ők azt nézik, nem „esett-e szét” valahol a már hosszabb ideje műsoron lévő előadás, nem kell-e újra átvenni egyes részeket, visszatérni a próbák során megbeszéltekhez. Olyan „lazaságok” ezek (ha vannak, hiszen nem törvényszerű), amelyek a nézőnek nagy valószínűséggel fel sem tűnnének, ő nem érezné, hogy nem kapott teljes értékű előadást, csakhogy minden társulat – ha igazán jó - minden este a maximumot szeretné adni! Az eddig említettek a nézőtérről nézve a bal oldali takarásban, az ügyelőpult és a színpadmesteri pult mellett tartózkodnak. Vagy ugyanott vagy a jobb oldalon – előadása válogatja – mindig ott van még valaki, aki fennakadás esetén a biztonságos előadás záloga, a súgó. Miskolcon mindkét oldalon a súgópéldány elhelyezését és a lapozását segítő, kottatartóhoz hasonló állvánnyal, diszkrét helyi megvilágítással ellátott hely áll rendelkezésére.
   Nagyjából el is soroltuk, kik azok, akik mindvégig a színpadon tartózkodnak, noha a néző őket nem látja.
   No, de nincsenek kevesebben, sőt egyértelműen többen vannak, akik nincsenek ott az előadás minden pillanatában, hanem az adott produkció igényeink megfelelően. Annyi bizonyos, a takarás a legnyugalmasabb pillanatokban sem üres.
  Említettem a díszletváltozásokat. A nem fentről, a zsinórpadlásról érkező díszletelemeket, falakat, bútorokat „a fiúk” mozgatják, tehát nekik is ott kell állniuk készenlétben. Ők egyébként hivatalos nevükön a díszítők, akik egyáltalán nem olyan könnyed munkát végeznek, mint amire a nevük után asszociálhatnánk, ellenkezőleg, nehéz fizikait (a díszletek előadás előtti felépítése, utáni lebontása is az ő dolguk).  
   A színészek nem akkor érkeznek - az ügyelő hívására - oda, amikor már csak pillanatok vannak, amíg ki kell lépniük a színpadra, hanem percekkel előbb már ott várakoznak. Mivel telik a várakozás ideje? Embere, akarom mondani színésze válogatja. Van, aki csak áll és feszülten figyeli, mi történik a színpadon. Van, aki fel-alá járva ismétli, mormolja magában a szövegét. Akad, akinek hamarosan táncolnia kell vagy hajlékony testet igénylő mozgást kell produkálni, ő a szűk helyen is elvégezhető utolsó bemelegítő gyakorlatokat végez. S van, aki mindezt kombinálja. Ha tánckar is következik az előadásban, természetesen ugyanúgy a helyükön állnak percekkel előbb (s már jó előre jár a lábuk), ahogyan az énekkar tagjai is. Zenés produkciók szereplőit segítik a monitorok, ezek közül kettő a nézőtéren is látható, a két proscenium páholyban. Ezek a színpadhoz legközelebb álló páholyok, helyeiket nem adják el, a monitorokon kívül világosító berendezések vannak itt, illetve néha egy-egy előadásban (ilyen A Mester és Margarita) szereplőket is helyez ide a rendező. De ezeken kívül van még több monitor mindkét oldalon a takarásban is, ezeken láthatják a szereplők a zenekari árokban vezénylő karmestert, hiszen a zene tempójához éneklésükkel nekik is alkalmazkodni kell.
   Olyankor is a takarásban állnak a művészek, ha csak nagyon rövid időre hagyták el a színpadot és mindjárt menniük is kell vissza vagy ha gyorsöltözésük van – de erről kicsit később. Azt sem tudom, hol vagyok! – mondja a Producerek egyik szereplője, éppen kipenderülve a színpadról egy megerőltető táncos-énekes jelenet után. Természetesen nem szó szerint érti sem ő, sem mi, akik halljuk, de mindnyájan tudjuk, nem könnyű a forró színpadon, reflektorok fényében teljes erőbedobással lenni jelen. „Embere, akarom mondani színésze…” írtam fentebb, de hát természetesen a színész is ember! Lehet akár rossz napja is, amikor mi behúzódnánk a szoba egy kellemes sarkába és ápolgatnánk lelki vagy testi sebeinket, visszautasítva magunkban még a gondolatát is annak, hogy belefogjunk valami fárasztóba. Ő ezt nem teheti meg. Ha törik, ha szakad, neki játszania kell, méghozzá úgy, mintha semmi baja nem volna, hiszen az aznap esti közönségnek is jár ugyanaz a színvonal, mint a többi estéken. De azt már megteheti, hogy legalább kimondja: Azt sem tudom, hol vagyok. És attól csak rokonszenvesebb, ha tudjuk, vannak hasonlóságok velünk, egyszerű nézőkkel. És ha már említettem a forró reflektorokat, miért is hallgatnánk el, a takarásban törülközők is állnak rendelkezésre, gyorsan letörölni a zavaró verejtéket és ivóvizes palackok, hiszen sokszor nincs idő kimenni és inni. És most a gyorsöltözésről! Arra is akkor van szükség, amikor két jelenet között nincs annyi idő sem, hogy a művész az öltözőjébe menjen, sőt, esetleg csak másodpercek vannak. Tehát öltöztetőket is látunk a takarásban, akik ott állnak készenlétben a következő jelmezzel. Szó szerint többen „kapják kezükbe” a színészt miközben az egyik jelmezt és a cipőket húzza le róla, más már adja rá a következőt. Ilyenkor ámulhat a néző: Hogy tudott ilyen rövid idő alatt átöltözni? Előfordul az is, hogy még az ügyelő is öltöztet picit. „Kérem a csokinyakit!” – szól a színésznek, ami felszólítás arra nézve, hogy vegye ki a zsebébe bekészített csokornyakkendőt, hogy gyorsan felköthesse neki, mert az öltöztetőknek éppen ennyi ideje sincs. Van, hogy tömeges gyorsöltözésre kerül sor, A Mester és Margaritában például a kórus tagjait érinti ez. Az öltöztetők kerekeken gördülő hosszú állványon szintén a takarás keskeny folyósójára tolják be a ruhákat. De arra is van példa – Producerek -, hogy olyan nagy számú a szereplőgárda és annyira nincs sok idő öltözésre, hogy eleve nem az öltözőket használják, hanem a Csarnokot (lásd a színpadmesterrel készült interjúban!). Bent hagyom a műsorhangot – szól oda nekik az ügyelő, hogy pontosan követni tudják, hol tartanak, mennyi idejük lehet még.
   De most már ugye végig is vettük, ki mindenki tartózkodik előadás alatt a kulisszák mögött? Korántsem!
   Nem csak díszletei vannak egy előadásnak, hanem kellékei is! A kellékes ugyan odakészíti a kellékasztalra, amit lehet, de van, hogy menet közben ezek cseréjére kerül sor, tehát neki is figyelnie kell, mint ahogyan arra is, hogy a színpadról éppen kiérkező és máris öltözni szaladó szereplő kezéből kikapja a kelléket vagy a csak a takarásban ledobott (megint csak: másodpercei voltak a színésznek) kellékeket összeszedje.
   Vagy ki gondolna arra, hogy fodrász is lehet a takarásban, hiszen a frizurák nyilván elkészülnek szépen előadás előtt. Így van, de frizura (paróka) cserére is lehet szükség vagy akár arra, hogy meg kell igazítani a meglévőt. Hívj gyorsan egy fodrászt! – szól a kérés az ügyelőhöz.
   Mindkét alapul vett előadásban vannak lövések vagy tűz. Tehát mielőtt ezek következnének, már ott kell állnia készenlétben a rendésznek, pirotechnikusnak is.
   Végül, ha nem is takarásban, de készenlétben takarító személyzetnek is kell lennie.
   Két estén, egy A Mester és Margarita és egy Producerek előadáson volt még valaki, aki megkapta a lehetőséget, hogy úgy láthassa mindezt, ahogyan senki az előadás alkotóin, résztvevőin kívül... köszönöm szépen! Igyekeztem a néző számára is könnyen elképzelhetővé és érthetővé tenni mindent. Remélem, ezután mindig eszükbe jut az a sok-sok ember, akit nem látnak ugyan, de nélkülük nem láthatnák az előadást sem.

Az ötéves tervek során új városközpontot terveztek. A Béke és Szabadság című lap 1953. áprilisában arról írt, hogy „Miskolc új városközpontja a Színház-téren alakul ki. Ez a tér az új városrész egyik dísze. Tízezer négyzetméternyi területének egyik oldalán épül fel Miskolc új színháza. Képünk az új tér tervrajzát mutatja be. Előtérben az új színház oromzata.”

Színpadmester vagy színpadi felügyelő? A hivatalos megnevezés szerint az utóbbi, nekem szimpatikusabb a színpadmester. Számomra az más, talán jobban tükrözi a feladatot, a tudást és felelősséget együttesen. A beszélgetés Szobonya Ferdinánddal a Színházi emberek menüpontban olvasható.


 

A színházi kellék akkor jó, ha nem akar főszereplővé válni, de azért van mondanivalója, képes gondolatok ébresztésre is. Mint az egyik előadás kicsi és kopott bőröndje. Emlékeztet egy másikra, az édesapáméra. Alig fért el benne valami, valamikor mégis az volt mindene. Összes „vagyona”, személyes holmija, amit magával hozhatott a házasságba. De az ifjú feleségnek sem volt több, az ő holmija egy kosarat töltött meg. Eleinte még bútoruk sem volt, a földön aludtak, de gazdagok voltak, mert nagyon szerették egymást. Évtizedek teltek el, volt már lakás, bútor, sokkal jobb körülmények között azonban sohasem éltek. Felneveltek az anyagiak hiányát tökéletesen pótolva szeretettel, a világra való rácsodálkozással, fogékonysággal szépre-jóra. S ugyanolyan gazdagok voltak, mint korábban. Azt mondják, a szerelemből idővel „csak” a szeretet marad. Ők a példa az ellenkezőjére. Ott volt a szerelem a legutolsó pillanatokig minden simogatásban, minden aggódó Hogy vagy?-ban. Sajnos mindez most már múlt idő. De a bőrönd látta őket, s maga is öreg már, bölcs és nem hazudik.

"Hasznosnak és nem hasznos idiótának érzem magam. Olyannak, aki szükséges fogaskereke ennek az egésznek, amit úgy hívunk, hogy Miskolci Nemzeti Színház."

A beszélgetés a Színészportrék menüpontban olvasható!
 

  A Miskolci Balett Kozma Attila dramaturgiai munkájával, koreografálásában és rendezésében, „táncmim“ műfaji megjelöléssel mutatta be Petőfi komikus eposzát. A táncosok nem csak szakmai tudásukat csillogtatják meg az előadásban, de színészi képességeket is felmutatnak. Bővebben az Előadások rovatban!

Nagy sikerrel játsszák Miskolcon a Producerek című musicalt. Nem ő rendezte, nincs benne az előadásban, mégis hangsúlyosan jelen van. „A nagy Gabor Rusznyakszkij fedezett fel, a rendező isten” – mondja a főszereplő és nem ironikus szándékkal írták bele a darabba, egyértelműen a szeretet, tisztelet jele ez a kis tréfa. A beszélgetés a Színházi emberek rovatban olvasható.
 

Minden új bemutató ünnep egy színház életében. Az MNSZ ezt ünnepi külsőségekkel is kifejezi: vörös szőnyeg és fáklyafény a színház bejáratánál. Így történt ma este is, Gogol: A revizor című vígjátékának előadása előtt.
 

Többen is érdeklődtek a blogon megkezdett interjú sorozatról, hány részesre tervezem, ki lesz a következő...
   Az eddigiek - a megjelenés sorrendjében Béres Attila direktorral, Mészöly Anna színművésznővel, Orehovszky Zsófia ügyelővel, Feczesin Kristóf színművésszel - után hamarosan olvasható lesz a Rusznyák Gábor főrendezővel készült beszélgetés, őt követi Szobonya Ferdinánd színpadmester, majd terveim szerint Béres Bence, Börcsök Olivér, Tegyi Kornél Miskolcon gyakorlatukat töltő egyetemi hallgatók után Nádasy Erika színművésznő. 
   De a sorozatnak ezután sem lesz vége. Szeretnék minél többeket megismertetni, közelebb hozni a Miskolci Nemzeti Színház társulatából, és nem csak azokat, akiket színpadon láthat a közönség, hiszen a színház minden egyes háttérdolgozójának munkája is nagyon fontos, ők is alkotói egy-egy előadásnak, az évadoknak, a színháznak! Megérdemlik, hogy róluk is szó essen. 

 

Bosszantóan tehetetlen, mégis rokonszenves figura, kortárs magyar színműben, Szép Ernő színeivel árnyalt karakter, operettben, elkényeztetett csemete, klasszikus darab átiratában – csak rövid felsorolás abból, ahogyan a színpadon én látom. Szerepeiből megismerve azt gondolom, van benne vagányság, de a mélyben rendkívüli érzékenység is. De hogyan látja ő, önmagát színpadon és azon kívül?

* A beszélgetés a Színészportrék menüpontban olvasható!
 

   "A márciusi jegyek értékesítése február 15-én 10 órakor kezdődik személyesen jegyirodánkban. Az online jegyek értékesítése február 16-án 10 órakor kezdődik. Megértésüket, együttműködésüket és türelmüket hálásan köszönjük!"
   A Színház közösségi oldalán sorra jelentek meg a fent idézetteket követően a kommentárok, amelyek nem értik az egynapos különbséget és elkeseredettségüket fejezik ki. Ezekre a Színház következőképpen reagált:
   "Kedves Nézőink! Technikai ok miatt döntöttünk úgy, hogy ezentúl ilyen formában indítjuk a jegyvásárlást. Sokszor előfordult, hogy a jegyirodánk kollégái nem tudták a helyszínen jegyet váltani kívánó nézőnknek biztosítani a kiválasztott helyeket, ugyanis a rendszerben az online foglalások sokszor ütköztek a jegyirodánk munkatársai által foglalni kívánt jegyekkel. Az ilyen kellemetlenségek elkerülése végett határoztunk úgy – ahogyan sok más színháznak is bevett gyakorlata már –, hogy az online jegyvásárlást egy nappal később indítjuk. Ezúton is kérjük és köszönjük türelmüket, együttműködésüket és megértésüket!" Majd később: „Vagy az online jegyet vevő néző vagy a helyszínen jegyet venni akaró néző esik el a jegyvásárlás lehetőségétől, mert az elektronikus jegyrendszer nem tudja kezelni az egyszerre, egy időben beérkező foglalásokat - ugyanazon helyre. A vásárlás folyamata itt megakadhat, igencsak kellemetlenséget okozva ezzel jegyirodánk kollégáinak és a nézőnek is.” Én sem teljesen értettem a dolgot.  Rendben, ez világos. De a 2. naptól kezdve és az összes többi napon már nem áll fenn? Technikailag ugyanaz lesz a helyzet, nem? Utánaérdeklődtem, s a következő magyarázatot kaptam: "A jegyrendszerbeli összeakadás természetesen máskor is előfordulhat, azonban a jegyirodánk kollégái jelezték, hogy ez többnyire csak a jegyvásárlás első napján történik meg, hiszen itt sokan akarnak egyszerre jegyet vásárolni, és nagyon sok esetben már tarthatatlan volt a helyzet. Ahhoz, hogy egy esetleges összeakadás után újra elérhető legyen a jegy (hiszen az is előfordul, hogy senki nem tud venni, mert mindenkinek azt jelzi, hogy már megvették), kb. 40-45 perc kell, amíg a rendszer helyreáll."
   No, így már sokkal világosabb és megérthetőbb.
   De azért sajnos mégis az a helyzet, hogy aki mondjuk nem Miskolcon él (mint én sem), szívesen vállalja az utazást az előadásokra, de nem tud a  jegyvásárlás első napján, rögtön nap közben odautazni, az automatikusan hátrányba kerül annyiban mindenképp, hogy kevesebb esélye van azt a helyet megkapni, amit szeretne, ahol rendszeresen ülni szokott.
 

Fotó: Gálos Mihály Samu

A miskolci előadás illeszkedik abba a most már egyértelműen kialakult, sajátos jegyekkel rendelkező trendbe, amit én MNSz-stílusnak neveznék.

* Bővebben az Előadások menüpontban!

   Érintett körökben szájról szájra járt a hír: ma éjjel bál lesz. Olyan, amilyen még sosem volt a városban!
    Rég elmúlt már az óra, amikor a polgárok még virrasztanak, s valami különös csodának köszönhetően egyetlen lélek sem maradt, aki megláthatta volna, mi történik odakint. Pedig szeme-szája tátva maradt volna a csudálkozástól annak, aki véletlenül kitekint az ablakon. Farsang ideje volt! Mindenfelé a legkülönfélébb tárgyak suhantak és úsztak a levegőben. Voltak közöttük egészen hétköznapiak és különlegesek is, de abban megegyeztek, hogy valamennyiüket körülvette a büszke öröm ragyogása, amiért életükben először bálba siethetnek ők is, a saját, külön báljukba! Hosszasan szépítgették magukat. Szerettek volna tetszést aratni mindenáron. Egy piros bársonytekercs kimagasló termetével azonnal felhívta magára a figyelmet. Ez legyezgette hiúságát. Annál nagyobb volt azonban a megdöbbenése, sőt felháborodása, amikor meghallotta, hogy háta mögött egy virágcserép és egy könnyű tavaszi sál így suttognak: Nem tudjuk, ki ez, de van rajta egy lyuk! Megpenderült, hogy lássa őket, de mivel mindketten nagyon fiatalok, szinte gyerekek voltak még, megenyhült. Elhatározta, hogy harag helyett inkább mesél nekik. Egyszer ugyan már írt róla az újság, de hát azt nem olvashatta mindenki. Elkezdte tehát: - Tudjátok, én egy nagy házban élek, ahová az emberek szórakozni járnak. Nevetni is, de sírni is. Amikor látom őket, magamban így szólok hozzájuk: „Tegezhetlek benneteket? Hisz’ olyan jól ismerlek. Nem is gyanítjátok, amikor ott ültök velem szemben, hogy olvasok az arcotokról. Tudom, ki az, aki nem a mi kedvünkért jött, csak magamutogatásból. Látom, ki határozta el, hogy bármit lát, úgysem fog tetszeni neki. Ez szerencsére ritkán fordul elő – becsületetekre legyen mondva. Te például ott, Te gyakran jössz, s őszinte várakozással érkezel. Tudom, hogy nem csak nézel, látsz is engem. Mert én is itt vagyok! Szerény kis tag csupán, néha mellőznek is teljesen, de legtöbbször mégis van egy rövidke szerepem. Rövid, de fontos. én kezdem és én is fejezem be az előadást. Néha alig tudom kivárni a pillanatot, amikor szólít az ügyelő: Függöny!” Mert én színházi függöny vagyok. Hogy van rajtam egy lyuk? Először magam sem értettem, miért teszik ezt velem. Fájt is, amikor kivágták rajtam, de belenyugodtam, amikor láttam, hogy barátaim, a színészek ott néznek ki előadás előtt a közönségre. Nagyon szeretem őket, akikkel egy színpadon léphetek fel minden este.
   A cserép és a sál tátott szájjal hallgatták. De nemcsak ők. Miközben mesélt, egyre nagyobb lett körülötte a csend, mindenki rá figyelt. Olyan szépen beszélt, hogy egészen meghatotta őket. Tapsviharban törtek ki és a függöny ettől maga is egészen elérzékenyült. ez a taps csak neki szólt, főszerepet játszhatott! Ez volt a legtitkosabb vágya, amiről eddig álmodni is alig mert. Örömében mindenkit meghívott a következő éjszakára, a színházba. A bál után tartanak egy különleges előadást is, a szerepeket a kellékek alakítják. De ha szépen megkérik, a cserép és a sál is beállhat.
 

    Sokan vélik úgy még ma is – én is közéjük tartozom -, hogy a színház Thália temploma. Akkor is, ha már nem annyira egyedi és különleges alkalom egy-egy színházi este, mint valamikor régen. De jegyezzük meg, hogy a „nem annyira egyedi és különleges” itt természetesen csak a színházba indulásra, mint eseményre vonatkozik, mert az előadás, mindegyik előadás, igenis legyen nekem, nézőnek aznap este és minden este az! Öröm, ha vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy színházba járni teljesen megszokott dolog legyen számukra. De akkor is maradjon ünnep, a kultúra, a befogadás, a lélek ünnepe! Márpedig ünnepre ünnepi öltözék illik. Bármennyire nem korszerű (?) ez a nézet, így gondoltam eddig és ezután sem fogom másképp.
   Néha látok a közönség körében olyan embereket, akik viselkedésük alapján nyilván nagyon ritkán, talán életükben először jutnak el ide és valószínűleg anyagi áldozat számukra. Arcukon kicsit zavart megilletődöttség, de szemükben ott van az öröm is, és az öltözékük szegényes ugyan, jobbra valószínűleg egyszerűen nem telik, de látszik, hogy igyekeztek mégis az alkalomhoz illőt darabokat felvenni – szerintem tiszteletre méltóak ezért. Nem tudom viszont megértéssel szemlélni azt, aki hanyag utcai ruhában jelenik meg, aki megengedhetné magának, de vagy fogalma sincs róla, hova mi illik, vagy egyenesen tüntet oda nem illő lezserségével, mint például az az ismert kritikus, akit pár éve egy előadáson (ez ugyan nem Miskolcon történt) mintás, színes pólóban, csizmában, egyik lábán leengedve a csizmára a nadrágszár, másikon térd alatt beletűrve láttam. Igenis tiszteljük meg a művészeket, a többieket, és magunknak is jelezzük az öltözködésünkkel is, hogy ez mégiscsak különleges este a mindennapok sorában, akkor is, ha szerencsénk és módunk van sok ilyen estét átélni.
   Sőt, én azt is gondolom – bocsánat őszintén és szeretve tisztelt művészek! –, hogy amikor az adott színház társulatának tagja ül be egy előadásra, amiben nincs benne, akkor nem számít, hogy „otthon” van, igenis ő is öltözzön az alkalomhoz, tisztelje meg kollégáit, a többi nézőt, akik között most az egyik. Már csak azért is, mert higgyék el, a nézők szóvá szokták tenni. Mutasson példát! Rokonszenvvel láttam évek alatt többször, hogy Miskolcon színművészek és háttéremberek, műszaki dolgozók a jelek szerint ugyanúgy gondolkodnak, mint én (mondom ezt akkor is, ha megértéssel vagyok azon esetek iránt, amikor a csak éppen befejezett próbáról ülnek be egyenesen a nézőtérre). 



   A Miskolci Nemzeti Színház sokat tesz előadásaik hangvételével, az átiratokkal, a rendezésekkel a fiatalok rendszeres közönséggé nevelésért, nyilván, ha tehetné, sem akarná őket elriasztani valamiféle dress code előírásával De vannak azoknak a fiataloknak szüleik, tanáraik, olyan ismerőseik akikre hallgatnak, akik orientálhatnák őket, hogyan öltözzenek egy színházi estre, legalább ne hatalmas lyukakkal menővé tett farmerbe, legalább ne baseball sapkában üljék végig az előadást, ne zokni nélkül, amint azt legutóbb már nem csak az utcán, de a színházban egyébként kifogástalan öltöny-nyakkendő viselettel is láttam.