A Národní třídá-n a szokásos forgalom zajlott. Jöttek-mentek a piros villamosok a színház előtt, át a Malá Strana-ra.  Kivilágított, bekanyarodó ablakaik egyikében látta meg a lányt. Első pillanatra érezhető légköre volt és ezt olyan kevés lányról lehet elmondani. Nem tudta a szemét levenni róla. Nehezen sikerült jegyet szerezni erre az estére, örömmel készült rá, most mégis elterelődtek a gondolatai. Rádöbbent, hogy délután, éppen valahol Smetana szobránál már látta ezt az arcot. Akkor nem tetszett. Valami furcsa, idegen vonás volt rajta. Valami szabálytalan. Fiatalsága ellenére mintha már igen nagy kort ért volna meg. A szeme pedig mintha azt mondta volna: - Még találkozunk. Dolgunk van egymással. És most megint itt van… Egy járókelő takarta el előle egy pillanatra a villamost, s mire újra rálátás nyílt, üresen bámult rá az ablak. Senki sem ült mögötte. Délután is ilyen hirtelen tűnt el, de most bánta…

Elkezdődött az 1866-ban született cseh nemzeti opera előadása. Szerette a cseh kultúrát, történelmüket, irodalmukat, zenéjüket. Figyelni próbált. A  falu  fiatalsága  a vendégfogadó előtt szórakozott. Csak Mařenka ült szomorúan, mert szülei olyasvalakihez akarják adni, akit nem szeret… Jólestek lelkének ezek a dallamok. Valami mégis zavarta. Mařenka arcvonásaiban meglepve fedezte fel újra Őt. Már így emlegette magában, önkéntelenül is nagybetűvel. De hogyan lehetséges ez?  Hiszen nem szállt le a villamosról, ebben biztos volt. Csak fokozta a rejtélyt, hogy tisztán és határozottan hallotta, amint az ének lélegzetvételnyi szüneteiben őt szólítja a lány, s ettől valami egészen furcsa, még soha el nem hangzott és megismételhetetlen, egyedül erre az estére érvényes és egyedül neki szóló variációi hangzottak el az opera jól ismert áriáinak. Az előadás végén megkereste a művészbejárót. Beszélnie kell vele! Nevetgélve, nagy zajjal jöttek ki az előadás szereplői. Valami ünnepe volt ma egyiküknek és közös ünneplésre készültek, már megelőlegezve a jókedvet. Kis tanakodás után elkanyarodtak a Vencel tér irányába, elkésve futott még utánuk valaki, s azután nincs tovább… Nem volt közöttük. A harmadik eltűnés.  Ekkor már egészen izgatott volt. Prága mindig is hatott rá titokzatos világával, kísérteteivel, látomásaival, s mindazokkal az írókkal, akik fogékonyságát misztikumának szépsége iránt csak fokozták, de ami most történt, az egészen más volt, hisz ezúttal maga is tevékeny szereplőként keveredett érthetetlen, megfejthetetlen és a város eleven lényéből fakadó eseményekbe.  

A rozzant tekintetűnek és kicsit zilált külsejűnek látszó idősebb pár a fogas mellett ült. Nem akarta, mégis hallgatta a beszélgetésüket, de nem értette. Egyáltalán csehül beszéltek?  Fülelt és arra a megállapításra jutott, mintha valami olyan nyelv lenne, ami nagyon hasonlít a csehre, de mégsem értené meg senki, aki ott ül a kávéházban. A nő felállt, elment mellette, ki a mosdóba. Közben hosszasan a szemébe nézett. Elkapta a tekintetét és vigyázott, hogy amikor visszajön, ne nézzen rá. Mégis kénytelen volt. Párja valamit kérdezett tőle és Mařenkának szólította...  Mařenka!  Ismét a párra nézett, de már nem volt sem rozzant tekintet, sem zilált külső, két fiatal ember ült ott, noha az arcvonásaik ugyanazok voltak, mint az előbb és emlékeztették is valakikre…- csak tudná, kire… A nő biztatóan rámosolygott.  Oda kellett volna mennie hozzájuk, de zavarba jött, gyorsan fizetett, elhagyta a kávéházat… S akkor eszébe jutott…

Gyalogos bámészkodók és a villamosok fűtött ülésein utazók egyaránt gyermeki, őszinte rácsodálkozással nézték a megszokott, jól ismert és most mégis annyira más városukat, amely nemcsak pazar ünnepi díszt öltött, de igyekezett, hogy programjait is az alkalomhoz igazítsa.  A templomokban betlehemek álltak - de nem egy helyen kint a szabadban is, a Várban, a Kampa-n… Az utcákon, tereken alkalmi kórusok énekeltek, a vásár házikói közé ékelődő kis színpadon éppen az egyik legismertebb cseh karácsonyi koledát:  Narodil se Kristus Pán – Megszületett az Úr Jézus. A Nemzeti Körútról pillanatok alatt más világba, az Óvárosba vezető, de alig észrevehető, ezért a turisták többsége számára ismeretlen kis átjárón túl, a Falhoz épült Szent Márton templomban Jakub Ryba Cseh karácsonyi miséjének előadására készülődtek.  Estére bekövetkezett az is, amit annyira várt. Szürkületkor eleredt és egyre fokozódó intenzitással esett a hó.  A Vltava jegén az itt telelő, addig egykedvűen a korcsolyázó gyermekeket és felnőtteket bámuló vízimadarak csodálkozva nézték a hatalmas pelyheket, néha megpróbáltak egyet-egyet elkapni közülük. A Petřín lejtői egyre fehérebbé váltak, fehérek voltak már az utánozhatatlan látványt nyújtó cserepes háztetősorok is, a híd szentjei körül kavargó hópelyhek pedig azt a látszatot keltették, mintha a szentek nyújtózkodnának, magasba  próbálnának emelkedni, talán hogy jobban lássák és érezhessék ők is, amint ez a nagy és tiszta fehérség és a karácsonyi kivilágítás az amúgy is fantasztikus prágai estének most még inkább utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz.
 

Az Óváros felől egy szerzetes közeledett, fehér-fekete csuhája kavargott, lobogott körülötte, amint sietős léptekkel vágott át a Károly hídon. A kőszobrok a vizet kémlelték.  Talán azon tűnődtek, ne vessék-e le magukat, hisz úgyis minden mindegy és úgysincs értelme örökös ittlétüknek, a világ már csak nélkülük is halad a maga útján...  A hídkorlát köveiből most kétségkívül áradt valami más, az addigitól egészen eltérő hangulat, talán pesszimizmusnak nevezhette volna, de méginkább olyan ismeretlen erő jelenlétének és próbálkozásának, amelynek lételeme a rombolás...  Az egyik szobor szinte teljesen sötétbe borult széles talpazata előtt mocorogni kezdett egy árnyék, majd hatalmas fekete kutya képében megindult az óvárosi hídtorony felé. Valószerűtlenül nagy volt. Leszegett fejjel baktatott, senkivel sem törődve. Amikor már majdnem a toronyhoz ért megtorpant, ugatni  kezdett  –  az  este  különös  hangulata  tehette, hogy ő nevetést hallott ki belőle. A híd vége előtt nemsokkal most is ott látta az öreg kodust, ugyanabban a hihetetlenül fárasztónak tűnő és mégis örök pózban, mint máskor. Könyökére és térdére támaszkodva, két kezével átkulcsolva a kis bádogedényt, amibe az alamizsnát várta, arccal a kövezet felé, soha fel nem nézve, moccanás nélkül, szótlanul. Az elmúlás gondolata érintette meg. Talán a nyár közeledő vége, talán más.

Miközben baktatott fölfelé a meredek Neruda utcán, rádöbbent, hogy ki tudja mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai… A Két Naphoz házhoz érve felnézett az emléktáblára, de nem állt meg. Falak közé ékelt lépcsősor következett. A legalsó lépcsőfokról hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, de nem nézve hátra elindult a lépcsősoron, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Felérve megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal is.

Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt… Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és közelebbről megnézni, de nem akaródzott felkelnie.  A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int…  Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná … Lassan mégis erőt vett magán és odaindult.  Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette.  Mire felnézett, senkit sem látott.  Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

A két napja alatt azért mégis próbálta még megfejteni a titkot,  mert úgy érezte, amit megtudhat, az befolyással lehet egész jövendő életére. De többé nem bukkant fel a lány… Nem tehette meg, hogy marad, de nem érzett erőt ahhoz, hogy elutazzon. Fásultan nézett és csak egyetlen gondolata volt: most megint vége… és azonnal elkezdte várni azt az időt, amikor újra Prágába jöhet. Odahaza éjszakákat töltött a hintaszékben, Smetana zenéjével, gondolkodva. S végül megtalálta az egyetlen lehetséges magyarázatot...

Ezt a magyarázatot azonban csak azok ismerhetik meg, akik elolvassák azt a regényt, amelyből a fenti szemelvények származnak. J. Ferenczi Andor: Prága-Színház-Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból. A könyvről bővebben (recenzióval, véleményekkel) és a megrendelés lehetőségeiről a jobb oldali menüsorban látható borítóképre kattintva tájékozódhatnak.
 

   Tegnap este, Bál a Savoyban - előbb Bánfi Kata ugrott be, aki játszotta a szerepet 2014-ben, akkor az ottani társulat tagjaként Egerben, az egyik szereposztásban, majd az előadás előtt lett rosszul Szegedi Dezső (szerencsére már jobban van) és így helyére Szőcs Artur, a rendező lépett. A fotók forrása a Miskolci Nemzeti Színház Facebook-oldala. Magáról az előadásról bővebben itt olvashatnak.

  
 

    Valami egészen mást kerestem éppen a videómegosztón, amikor hogy, hogy nem, elém került az 1983-as miskolci Rómeó és Júlia előadás felvétele. Az alap blogomon, a gardonyiszinhazblog.gportal.hu-n nyolc évvel ezelőtt már megírtam egyszer a kedves történetet, amit most örömmel elevenítek fel.

   Az előadás országos visszhangot váltott ki, s hatását számomra az idő sem tudta megkoptatni. Mihályi Győző és Igó Éva a címszerepekben, Szikora János csodálatos reneszánsz rendezése. Már a díszlet hangulata megfogott; s azóta is láttam magam előtt a Mab-monológ rejtélyt, misztikumot, borzongó vágyakozást elegyítő megoldását. Hallottam fülemben csengeni a bál zenéjét, éreztem, ott vagyok a kertben, amikor Júlia az erkélyre kilép. Az előadást kicsit később a Magyar Televízió is közvetítette, de hol volt még akkor a DVD-felvevő, vagy a merevlemezre rögzítés! Képmagnó sem járta még - csak évekkel később, amikor meg is láttam az előadás felvételét egy a televízió kiadásában megjelent VSH kazettán, de nekem nem volt min lejátszanom. Ennek ellenére sokáig haboztam, megvegyem-e, végül nem tettem. Megbántam, kerestem, próbáltam megszerezni különböző helyekről, különböző segítséggel, mindhiába, de nem adtam fel, hogy egyszer mégis szert tegyek rá. Nyolc évvel ezelőtt izgatottan vettem észre, hogy a Duna World újra leadja. Hirtelen ötlettel – bár nem nagyon bíztam a sikerben, de gondoltam, legalább megpróbálom - feltettem a kérdést a blog Facebook oldalán: ki tudna segíteni, DVD-re felvenni nekem?  Nagy örömömre pár perc telt csak el és – akárcsak a mesében - máris jelentkezett egy fiatalember. Nem ismertem, sosem beszéltem vele addig, s mégis segített. Nemigen szokás manapság ez az önzetlen segítőkészség, nagyon jólesett. Valóban meg is kaptam tőle a felvételt – majdnem három évtized után végre birtokomban volt. Megírtam ezt akkor a blogon és szívesen emlékszem rá vissza most is.
 

 
   A jelenlegi direktor, Blaskó Balázs mandátumának lejártával pályázatot írtak ki a Gárdonyi Géza Színház vezetői posztjára. A hét pályázót, akik között ott van Szőcs Artur, a Miskolci Nemzeti Színház rendezője-színművésze, a Művészeti Tanács tagja, az egri városi televízió 10-10 perces beszélgetésekben mutatta be. Legfontosabb gondolataiknak összefoglalója itt olvasható.

 

  Ábrahám Pál Bál a Savoyban című revüoperettjét mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. Személy szerint nekem nagy kedvencem, nem volt kétséges, hogy a koronavírus járvány második hulláma ellenére is látnom kell, vállalva a távolsági tömegközlekedést. A részletes beszámolót az Előadások menüpontban olvashatják. Gálos Mihály Samu fotóján Czvikker Lilla, Rózsa Krisztián és a Miskolci Balett.
.

   Azok a nézők, akiknek anyagi helyzete lehetővé teszi, támogathatják a Miskolci Nemzeti Színházat. Az évad minden előadására lehetséges emelt összegű (15.000 Ft) támogatói jegyet váltani. A befolyt pénzt a színház működésére, előadásaik létrehozására fordítják. Köszönetül a felajánlásokért a támogatói jegyet váltók névsorát a színház épületében elhelyezett táblán tüntetik fel.

 

Valódi színháztörténeti kuriózum, meglepő, de tény, a múlt század húszas éveinek első felében egy borsodi községben jól felszerelt, zsinórpadlással, süllyesztővel, zenekari árokkal, öltözőkkel, páholyokkal ellátott, igazi, nagy sikereket megélt teátrumot épített és tartott fenn a község kultúrát kedvelő lakossága. Saját társulata volt, 5 év alatt 100 előadást játszott, de vendégtársulatokat is fogadott. Egerből és Miskolcról is jöttek nézők, hiába volt mindkét megyeszékhelynek saját színháza. Hét részes, két hetente jelentkező sorozatban mutattam be létrejöttének történetét, magát az épületet, a társulatot, az előadásokat, a megyei és országos visszhangot és a szomorú véghez vezető okokat.
   Sorsa hat év után megpecsételődött. Szomorú, méltatlan véget ért. Nem érdemelte sem ezt, sem, hogy bár még 100 éves sem volna, mára már elfeledték, noha egyedülálló volt a magyar színháztörténetben.
  A sorozat valamennyi fejezete megtalálható: itt.
 

A hagyományosan Miskolc Város Napja alkalmából átadott Déryné színházi díjra a város civil szervezetei, közösségei, intézmények, gazdálkodó és egyéb szervezetek, szakmai szövetségek, érdekképviseletek, egyházak, valamint magánszemélyek tehetnek minden évben javaslatot. A díjat idén Nádasy Erika kapta. Gratulálunk!

 

Színház és szenvedély egymás nélkül nem él meg. Aki a színház közelébe kerül, olyan mámoros érzés – szenvedély – ragadja el, amitől többé nem tud szabadulni. Mindegy, hogy a főbejáraton, vagy hátul, a művészbejárón lép be – többé nem szabadulhat innen. Ahogy nem tud ettől szabadulni Juhász Ferenc sem, aki immáron tíz éve nemcsak a maga örömére gondolván létrehozta és működteti a gardonyiszinhazblog-ot és az azóta megszületett kistestvérét, a gardonyiszinhazblog facebook oldalát. Az egri Gárdonyi Géza Színház több mint száz éves, de szinte minden fontos életrajzi momentumot meg lehet tudni ennek a blognak a segítségével. De nemcsak színháztörténeti jelentősége van az oldalnak, hanem izgalmas interjúk, visszaemlékezések is olvashatóak – sőt, naprakészen követi azt is, mi történik a színház falain belül. Egyszerre könyvtár, múzeum, színháztörténeti intézmény és színvonalas bulvársajtó. Hogy mennyire fontos a küldetése, azt a friss hozzászólásokból is látni, követhetni, hogy milyen sokan olvassák, használják. Mindemellett remek találkozóhely is – én magam ugyan rövid ideig, négy évig, de a pályám fontos szakaszában, az indulásomkor dolgozhattam a Gárdonyi Géza Színházban. Gali László hívásnak köszönhetően tanulhattam a dramaturg szakmám alapjait, szagolhattam a színházi légkört, közelről figyelhettem, milyen egy próbafolyamat, hogyan áll össze az évad műsorterve. De hogy a mai napig otthon érzem magam benne, barátokra találok – ebben a gardonyiszinhazblog-nak is része van, afféle kapocsként, hisz az oldalain, a cikkeiben, az interjúiban összehozza a múltat, a jelent s talán a jövőt is.

Születésnapi ajándékul pedig kis részletet mellékelek Hatházi András kolozsvári színész, rendező, drámaíró, egyetemi tanár kollégánk Színház című művéből. Remélem, nem kell magyaráznom, miért ezt a részletet választottam, köszöntőnek. Szeretettel gratulálok, kedves Juhász Ferenc, és kívánom, hogy még sokáig őrizze meg a színház iránti szenvedélyét mindannyiunk örömére!

AZ EGYIK: Mi mégis kérjük. Hogy fogják meg egymás kezét. És köszönjük.
A MÁSIK: Ilyenkor derül ki, hogy jó, ha van az ember mellett valaki.
AZ EGYIK: Nyugodtan, bátran fogják meg, nincs ebben semmi beugratás.
A MÁSIK: Tudom, kényelmetlen, mert nem igazán szoktunk a mellettünk lévő kezét fogdosni.
AZ EGYIK: És most elmondjuk önöknek, hogy mi a színház.
A MÁSIK: A színház egy tündérkert.
AZ EGYIK: A színház egy csillagkapu.
A MÁSIK: A színház egy szent és profán misszió.
AZ EGYIK: A színház porból, sárból, lélekből és szeretetből van.
A MÁSIK: A színház a mi mentsvárunk.
AZ EGYIK: A színház a mi menedékünk.
A MÁSIK: A színház a nyelv fellegvára.
AZ EGYIK: A színház a nemzet találkozóhelye.
A MÁSIK: A színház a hit, a szenvedély, a fanatizmus és az esztétikum oltára.
AZ EGYIK: A színház az elillanó pillanat művészete.
A MÁSIK: A színház az egész világ.
AZ EGYIK: Istenem! Nem érdekes? Önök hallgatják ezt a hülye, közhelyes szöveget.
A MÁSIK: Mert a színházról csak közhelyeket lehet összehordani.
AZ EGYIK: És közben fogják egy eleven ember kezét.
A MÁSIK: Köszönjük szépen. A viszontlátásra.
AZ EGYIK: Viszontlátásra. És ne engedjék el egymás kezét.

Lőkös Ildikó

* Ez az írás a szinhaz.online és a szinhaz.org portálokon is megjelent.
 

 Miskolci Nemzeti Színház
 

  Tisztelt Közönségünk! 2020. március 11-én veszélyhelyzet elrendeléséről döntött a kormány. A koronavírus terjedését megelőző intézkedésekről szóló rendeletnek megfelelően, nézőink védelmében a mai naptól bizonytalan ideig nem tartjuk meg előadásainkat. További intézkedésig a Miskolci Nemzeti Színház mindhárom játszóhelye zárva tart. A már megváltott jegyekkel és bérletekkel kapcsolatban a későbbiekben adunk tájékoztatást. Szíves türelmüket és megértésüket kérjük a rendkívüli helyzetre való tekintettel! A színházban a próbák továbbra is folynak, készülünk a veszélyhelyzet feloldására és bízunk benne, hogy ennek lezárultával zavartalanul folytatódhat idei sikeres évadunk.

 

 Az év legvarázsosabb ünnepi estjét ritkán viszik színpadra a teátrumok, a téli gálákat nem számítva hirtelenjében csak a Diótörőt tudom példának felhozni, ahol megjelenik a színen a karácsonyfa, az ajándékozás. Bizonyára, mert nagyon nagy a kihívás: az otthoni bensőségességből kilépni, színházivá varázsolni a család által együtt megteremtett csodát szinte lehetetlen feladat. Egyszerre kellene újraélnünk saját ünnepléseinket, miközben várnánk, hogy a színház különleges fénytörésbe is helyezze azt. A nézőtér ugyan a titokvárásnak, csodakeresésnek a felfokozottságát kínálja estéről estére a nagyérdeműnek, s a színpadi illúziókeltés, a színészi átélés is sok mindenre képes, de a legszentebb ünnepet mégis, csak a családban lehet őszintén, mélyen átélni, máshol csak szép illusztráció. Kívánom hát mindenkinek, hogy valóban szeretetteljes családi körben ünnepelhessen! S kövessék majd a decemberi szép pillanatokat 2017-ben estéről estére a hétköznapok színházi ünnepei... 
 

  
Videók, a nyitónapi tűzijáték csaknem három perces részlete, "a guruló zongora", felvételek a Nessun dorma - a zene éjszakája című programsorozatból: Baranyai Anett, Forgács Péter, Kolozsi Balázs - ének, Vihula Mihajlo - gitár. 

Teljesen besötétedett, a lámpák is kigyulladtak. Telihold volt. A forró nap után kellemes szellő futott végig a hídon. Mindenki halk és megilletődött volt most, érezve, senkinek és semminek nem szabad megtörnie az este varázsát, amelyet csak fokozott egy szaxofon hullámok csobogását és a sirályokat halkan kísérő, vágyakozó szólója. Egész lénye emlékezett. Esze vágyott, de meg nem adatott szerelmekre, szíve réges-régi éjszakák részegítő, hatalmas dobbanásaira, teste érintésekre, elmúló gyönyörökre.”

    Sokféle alkotó létezik. Vannak, akik szinte születésüktől, pillanatnyi hangulatuknak, intuícióiknak engedve ontják magukból többé vagy kevésbé sikeres szellemi gyermekeiket. Jelen világunk darabjaira hulló szellemi érájában egyre többen használják ki ily módon hanyatló ízlésvilágunkat és nevezik kibukó produktumukat művészetnek. És vannak olyan alkotók, akik csaknem egy egész életen át hordozzák magukban élményeiket, gondolataikat, tapasztalataikat, érlelik, alakítják, csiszolják azokat, féltve és talán kissé szemérmesen őrizgetve, míg végül, amikor közreadják, valami egészen szokatlannak adnak életet. Olyan valaminek, amit évtizedek életbölcsességének lehetne nevezni, amit áthat a hosszú évek tapasztalata, ami végül az emberi életút leglényegének, saját és egyetemes létünk értelmének meglátását eredményezi.

    J. Ferenczi Andor kötete ilyen munka, megszületéséhez több évtized bölcsességgé érlelődő tapasztalata, élménye szükségeltetett. A szerző tudhatja – noha misztikus énjében a tudatalatti is bizton munkálkodik – az olvasó pedig csak megsejtheti, hogy mekkora szenvedély, rajongás, odaadás, lelkesedés, csalódás, bánat és életigenlés szükséges ahhoz, hogy egy ilyen vallomás megszülethessen.

     Az olvasó, ahogy halad előre az oldalakon és egyre inkább elbűvöli Prága, nem utolsó sorban a kiválóan sikerült ábrázolási technikának köszönhetően, egyre inkább elbizonytalanodik a kötet műfaját illetően (noha nem állítom, hogy az olvasónak ezen kellene töprengenie). Jómagam még nem találkoztam egy város bemutatásának hasonló megoldásával. Idők, évek, évtizedek kavarognak benne, tereken és országokon száguldunk át, az emberi lélek legmélyére hatolunk, megérteni véljük a szerző életének egy-egy pillanatát, miközben saját életünk hasonló eseményei rémlenek fel bennünk, végül, szinte észrevétlenül megismerünk és megszeretünk egy várost, egy másik kultúrát. Csak a szerző tudhatja, számomra rejtély, hogyan lehetett így megszerkeszteni a „séta-regényt”. Lenyűgözően személyes élmények, amelyek mégis mindenkihez szólnak, és mindenkit magukkal ragadnak. Szinte felfoghatatlan a lelki élmények, a távoli múlt emlékképeinek ilyen finom összehangolása egy városismertető munkával. Az olvasás során szinte érezhetővé válik a szerző jelenléte a városban, lelki összekapcsolódásuk, misztikus együttlétük, így már-már kézenfekvőnek vesszük a titokzatos jelenéseket és magától értetődőnek tartjuk, hogy a Husova utcai égi muzsika valóban Neki szólt.

      A kötet nem csak Prága misztikumáról szól. Legalább annyira az emberi lélek fejlődéséről, alakulásáról is: ahogyan helyek, emberek, történetek letörölhetetlen nyomot hagynak benne. Ahogyan a prágai karácsony felidéz egy olvasmányélményt, amely aztán összekapcsolódik a gyermekkori karácsonyi ünnep varázslatosan megismételhetetlen hangulatával. Ki ne vágyódott volna már vissza a gyermekkori karácsonyfa alá? Ki ne szerette volna újraélni, megismételni gyermekkorunk meghitt élményét? Kinek ne jutottak volna már eszébe kopott, régi tárgyakról a szülei? Ki ne emlékezett volna vissza egy-egy ismerős hely megpillantásakor régi szerelmekre, örömökre és bánatokra?

       J. Ferenczi Andor leleményes úti kalauza a lélek misztikumát is feltárja. Mély és emlékeket hívogató, olykor filozofikus emelkedettségű:

„Lehet egyáltalán megfontoltan dönteni, amikor a nyers szerelem, vagy inkább csak szexuális étvágy tombol? Lehet okosnak lenni, amikor az igazi szerelemnek csak annyi lehetősége marad, hogy a vad forgásban egy-egy pillanatra kidugja fejét, hogy ne feledkezzünk meg róla sem?”

És mégis emberi léptékű. Emlékeket idéz fel, elgondolkodtat, töprengésre késztet és valami nagyon fontosra is megtanít. És hogy mire? Mindenkit másra, a lelki alkatának megfelelően. Nem utolsó sorban pedig lépten-nyomon meglep. Megkapó és megható ábrázolásai, történetei, például a kígyós cégéres ház öreg ablakáról, a színházi függöny álmairól és vágyairól, vagy a sehol meg nem található, mégis létező városnegyedről már-már Hoffmann meséit idézik:

„Egy sehol meg nem található, mégis létező városnegyedben járt, ahová csak a napfény és holdsugár tudott behatolni. [...] Melegszívű, kedves, néha kicsit furcsa, nagyon érzékeny lények lakták, akik jutalmul kerültek ide, amiért valamikor örömet szereztek más embereknek. [...] Minden és mindenki állandóan álmodozni látszott. A levegő is álmokkal és vágyakkal volt tele...”

Ez egy olyan regény, amely még sokáig átjárja az ember gondolatait. Nem csak A városról szól, hanem Az emberről. Róla és Mindannyiunkról. Így vagy úgy.

„Az Óváros felől egy szerzetes közeledett, fehér-fekete csuhája kavargott, lobogott körülötte, amint sietős léptekkel vágott át a Károly-hídon. Esernyők tűntek fel és a borongós hangulat misztikus borzongással párosult. [...] Az elmúlás gondolata érintette meg. Talán a nyár közeledő vége, talán más. Szerelmekre gondolt, melyeket átélt, melyeket őrzött lelkében, s amelyektől mind kapott valamit, amiért most is azt mondhatja – bárhogyan is ért véget -, hogy megérte, szép volt.”
 

Dr. K. M. recenziója J. Ferenczi Andor: Prága - Színház - Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból című könyvét ajánlja az olvasók figyelmébe. A könyvről és megrendelés itt: http://jferencziandor.wix.com/praga-regeny
 

Lásd az Előadások menüpontban!


 

   Március 15-e alkalmából kiemelkedő zenés színházi rendezői tevékenysége elismeréseként Nádasdy Kálmán-díjat vehetett át Szabó Máté rendező, a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője. gratulálunk!

 

   Kálmán Imre valamint a miskolci Jenbach Béla, és Leo Stein Die Csárdásfürstin c. operettjét 1915. november 17-én mutatták be Bécsben. A darab itthon előbb egy év múltán Csárdáskirályné címen, majd 1954-ben a Csárdáskirálynő-ként született újjá. 1980-ban Miskolcon Jancsó Miklós és Hernádi Gyula, 1993-ban pedig Kaposvárott Mohácsi János formálta teljesen át. Az eredeti mű szövegkönyvében és a darab előadástörténetében is kiemelkedő szerepe van Miskolcnak. Erről is mesél a miskolci színészmúzeum "Ich sage nichts als: Orpheum in Miskolcz" - A 100 éves Csárdáskirálynő és Miskolc című kiállítása.
 

"áthangszerelt városkönyv"

"Ehhez a könyvhöz figyelem, csend, forró tea és gyertyaillat kell..."

"Megírt műve az érzelmek és hangulatok széles spektrumát öleli fel és megmozgatja olvasójának fantáziáját. Ezáltal részben szereplőjévé válik annak és együtt élik meg a magasságokat és mélységeket. A mű felépítése és irodalmi kidolgozottsága az érdeklődés fenntartásával továbbolvasásra ösztönöz."

   Kedves Barátok, Ismerősök, Érdeklődők! Tisztelt Blogolvasók! Megjelent (J. Ferenczi Andor írói néven) a könyvem: Prága - Színház - Szerelmek. Séta-regény egy misztikus városból. Bővebben a könyvről és a beszerzési lehetőségekről (webáruházban, e-mailben, telefonon) a jobb oldalon található borítóképre kattintva tájékozódhatnak. Köszönöm szépen! J.F.
 

Béres Attila lett a Miskolci Nemzeti Színház új direktora.