Kedves karácsonyi üdvözlet Szatmári Györgytől, a Miskolci Nemzeti Színház színművészétől (a fényképen balra). Meghallgatni a képre kattintva lehet.

* Részletesen az Előadások rovatban!




Fotó: Abrakadabrafoto

Az írás a polusonline.com-on is megjelent.

  Megszokhattuk már - és jól tettük, ha meg is jegyeztük -, hogy Eger nyári színházi életében a Líceumban és a Várban visszatérően látható előadások mellett évek óta jelen vannak a Pinceszínház produkciói is. Játszóhelyük az Érsekkert.  Nincsenek falak, a park, a természet, fák és virágok veszik körül a kis szabadtéri színpadot, no meg a tó, amelynek békái az idei programsorozatban egyenesen „címszereplőkké” léptek elő. Hogyan? Kis türelmet, az is hamarosan kiderül!
  Ebben a környezetben - miközben nem feledkezhetünk meg a néhány évvel ezelőtt éppen itt látott Pomádé király új ruhája című Ránki György operáról - első hallásra meghökkentőnek tűnhet slágereket felvonultató zenés játékok mellett - Horribile dictu! – operát is bemutatni! Márpedig a 2014-es nyári szezonban megtették és reméljük, ez a következő években is folytatódni fog.
   Mondjuk el azonban azt is,  hogy az idei és a korábbi évek során is igyekeztek a lehetőségekhez alkalmazkodóan, de nem megalkuvóan  nem csak változatos, de színvonalas programmal szolgálni, sőt különlegességekkel.
   Eger zenei és színházi életéből   feltűnően hiányzik az opera.  A színházban sem találkozhatunk vele (természetesen vendégjáték jöhetne szóba és kisebb létszámú kamaraoperák), de akár koncertszerű előadással sem valahol, bár azt magam sem tartanám az „igazi”-nak, hiszen szcenírozás és játék nélkül nincs meg a színházi élmény, az élő hang varázsa nyújt csak többletet egy lemez meghallgatásához képest. 
   Így hát akár azt is mondhatnánk, misszót teljesít a Pinceszínház, legfőképpen akkor, ha valóban lesz folytatás is.
   De ne felejtsük el azt sem, hogy kettőn áll a vásár, ez esetben a másik fél az a közönség, amelynek pártolnia kell(ene) a kezdeményezést.  (Egyetlen mondatnyi kitérő: ez elmondható a Líceum-beli Lumpáciusz Vagabundusz előadással, az Agria Nyári Játékok produkciójával  kapcsolatban is, amely szintén nemes alapanyagból  – Heltai Jenő – született és ehhez képest szintén több figyelmet érdemelt volna.)
   Az opera, mint műfaj sokakat elriaszt, noha az is igen gyakran kiderül, hogy soha sem próbálták meg előítéleteiket félretenni. Pedig talán egyszer s mindenkorra sikerült is volna eloszlatni őket, különösen, ha első alkalommal nívós, de  könnyen befogadható, igazán szórakoztató operával találkoztak volna, mint esetünkben. Akadnak azután, akik nem tartanak eléggé  előkelőnek egy ilyen vidéki, nyári, szabadtéri opera előadást. Csakis az Operaházat, ha nagyon muszáj, akkor valamelyik nagy vidéki  színházunk operatársulatának produkcióját. Magam is szeretem az Operaház és egy hagyományos, páholysoros nézőterű színház hangulatát, akusztikáját, az ottani előadások varázsát, de igencsak sajnálhatja, aki erre a másféle nyáréjszakai opera varázslatra nem tud vagy nem akar nyitottságot mutatni és feltételezi, hogy eleve nem is lehet színvonalas.
   De térünk rá végre konkrétan arra is, mit láttunk!
  Az első részben az Esküdtszéki tárgyalás című vígoperát. A zeneszerző Arthur Sullivan (1842-1900). Édesapja katonakarmester, klarinétos, így zenével telített légkörben nő fel. Ösztöndíjas a Királyi Zeneakadémián, tanul a lipcsei Konzervatóriumban. Ír zsoltárt, kantátát, kísérőzenét, balett muzsikát, de igazi hírnévre az angol operett és opera világhírű képviselőjeként tesz szert.  A librettista   W. S. Gilbert .  A történet tulajdonképpen  nem több, mint egy kis tréfa, egy bohózat, a zene azonban felemeli és az ábrázolt mulatságos (valóban létező, mindenki által ismert) figurák mellett a meglepő záró fordulatot  is úgy fogalmazza meg, hogy azzal nem csak illusztrál, hanem hozzá is tesz. Nem szeretnék többet elárulni a cselekményről, mert hátha sikerül ősszel még valahol fedett helyen is bemutatni az előadást , azokat is „becsalogatva”, akik most nem látták. A szereposztást azonban leírom, hiszen olyan vidáman, olyan kedvvel vettek részt mindnyájan a játékban, hogy élvezet volt nézni.
Felperes – Baranyi Anett
Alperes – Kecskeméti Róbert
Bíró – Jenei Gábor
Törvényszolga – Kolozsi Balázs
Ügyvéd – Tötös Roland
Esküdtek: Demeter Sándor, , Görög Patrik, Hegedűs Richárd, Molnár Róbert, Márton András
Esküdtnék: Jambrik Boglárka, Kiss Nóra, Majláth Marianna, Orth Éva
Koszorús lányok: Kurucz Zsuzsa, Vajda Éva
Az előadást (mindkét részét)  Szatmári György, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze rendezte. Nyilván a helyszín adottságaihoz és technikai korlátaihoz kellett alkalmazni a hangszerelést – Regős Zsolt (miskolci színház) munkája – s a rendezésnek pedig mindehhez alkalmazkodnia kellett. Könnyed, sőt jó értelemben laza  és humoros az előadás,  ének, gesztusok, mimika, mozgás kellemes összhangját megteremtve, időnként  „idézetekkel” utalva a cselekmény eredeti korán túllépve  a mára is.
   Az este második részében egy  eredetileg prózai kabarétréfának született művet láthattunk. Írója László Miklós. Éjféli operabemutató a címe, de mindenki csak úgy ismeri inkább: Mama, fogjál nékem békát (daloljunk vagy lőjek?)...  Így értendő tehát a kis vízi állatkák címszerepe és ők időnként igyekeztek is kuruttyolásukkal, brekegésükkel hangot adni véleményüknek. Ez is hozzá tartozhat a nyári színházi este varázsához! A  zenés változat, az opera paródia muzsikáját Vujicsics Tihamér komponálta. A fent már felsorolt szereplőkön kívül (akik valamennyien színre léptek ebben a részben is) meg kell említenünk Regős Zsoltot, mint őrült zeneszerzőt és  Baráth Zoltánt, mint színigazgatót.  
   A Pinceszínház kezdeményezése, az operaműfaj élő jelenlétének megteremtése Egerben mindenképpen  figyelmet és támogatást érdemel. Reménykedjünk a folytatásban!


Ez az írás a polusonline.com-on is olvasható.
 

* Fényképek az eseményről a Képtár menüpontban!

   Egy színházat működésének minősége kell, hogy népszerűvé tegyen. Műsorpolitikája, a társulat sokoldalú, képzett, a színház ügye és a művészi alázat iránt elkötelezett tagjai, az előadások nívója. Mindez rendben van a Miskolci Nemzeti Színházban.
   Nem felesleges mégsem új és új ötletekkel hívni fel a figyelmet akár a színház egész munkájára, akár egy-egy részterületre, produkcióra. A miskolci nézők folyamatosan találkozhatnak hol kedves, hol vidám, hol első pillanatra meglepőnek tűnő akciókkal.
  2009-től rendezik meg Eleonora Rossi francia rendezőnő kezdeményezésére az Európai Színházak Éjszakáját, november harmadik szombatján, amikor egyébként a közönség elől elzárt területek is megnyílnak és nem csak a művészekkel, hanem a színház más dolgozóival is találkozni lehet. Magyarország az idén csatlakozott először ehhez az eseményhez. Miskolcon november 16-án Éjszaka a színházban címmel 22.00 órától éjfélig tartó programot szerveztek.
   Már fél tízkor kezdett megtelni a Művészbejáró előtti Déryné Park. Kiss Csaba direktor elmondása szerint eredetileg 80-100 jelentkezőre számítottak (az ingyenes partyt egyetlen feltételhez, az előzetes regisztrációhoz kötötték), az érdeklődés azonban akkora volt, hogy végül 400-nál többen vehettek részt rajta. Érthető, hogy az ezen felüli jelentkezőket már kénytelenek voltak elutasítani, hiszen így is nagyon át kellett gondolni és alaposan megtervezni minden percet, útvonalat, hogy zavartalan lehessen a szórakozás. Az est „műfaji meghatározása” elemlámpa-party volt. Látszólag könnyen adódó ötlet, ha már éjszakáról van szó, de ugyanolyan könnyen el is vethették volna, ha megijednek esetleges buktatóitól. Négyszáz ember mozgását koordinálni a hatalmas épület minden zeg-zugában, folyosókon, lépcsőkön, egy-egy kisebb, elkerülhetetlen jelzőfénytől eltekintve valóban csak a magukkal hozott lámpák fényére hagyatkozva, nem kis feladat. Hogy hibátlanul sikerülhetett, annak köszönhető, hogy vidáman, de fegyelmezetten, nagyon odafigyelve tette mindenki a dolgát. Az elemlámpáknak egyébként nem csak annyi volt a szerepük, hogy segítsenek eljutni egyik helyszínről a másikra, hanem a produkciók élvezhetőségéhez elengedhetetlen megvilágítást most ezekkel kellett biztosítania magának a közönségnek!       
   A csoportokat egy-egy jelmezes művész vezette, a Nyugati boszorkány, balett táncos, idősebb Nagyné, Illésházy Agatha grófnő, Lili bárónő, Mamóka, Malomszegi báró, Mikkamakka, Morton mama, Parasztlány, Süni, Szörnyeteg Lajos voltak, akik az egyes helyszínek között is gondoskodtak a hangulatról - és Clarisse művésznő, akit azért emeltem ki a sorból, mert magam vele jártam be az épületet.
   Szeretnék legalább egy felsorolással valamennyire képet adni arról is, mi mindennel szórakoztattak bennünket, hozzátéve, könnyen lehet, nem lesz teljes a kép, hiszen viszonylag gyorsan változtak a helyszínek, produkciók, igazi kavalkádban volt részünk, ráadásul egészen váratlan helyeken is felbukkantak akár néhány másodperces, performance-jellegű látni-hallani valók, mint integetők egy néhány méteres beugróban vagy a hegedűművész, aki a lift kabinját választotta ki produkciójához. Nos, a művészbüfében zongorakísérettel hallgathattuk Szőcs Artur énekét, a színház énekkara saját, humoros kis koncertet adott próbatermükben, Harsányi Attila a Csarnokban lepett meg bennünket szerepeiből összeállított monológjával, Szatmári György a a portáspultnál adta tudtunkra, miszerint „Enyém a pálya!”. A színház zenekara ezúttal műhelyteremben adott hangversenyt, a lakatostár és környéke balett produkció helyszínévé vált. A pincerendszer Kamaraszínházhoz vezető folyosójában Hamlet jelenet várt ránk Rusznák Andrással és Simon Zoltánnal, a Fodrász tárban egy készülő produkció az alkalomhoz illően kicsit megbolondított részlete – Bohoczki Sára, Molnár Gusztáv. A dömdödöm mondó szépségverseny kedves abszurditását igazi abszurd követte a Játékszínben, részlet A kopasz énekesnőből. Kincses Károly az öltözőjében énekelt. Képet kaptunk arról, hogyan segíti a súgó a próbafolyamatot, Györgyi Anna és Zayzon Zsolt jelenetében, egyébként a szabótárban. Szegedi Dezső, Cservenák Vilmos és Molnár Sándor Tamás My Fair Lady-beli triója nem csak a nagyszínpadon volt nagyszerű, hanem most is.  S közben mindenhol felbukkant a színház direktora is, láthatóan nagy örömmel szemlélve az eseményeket. Nem a szokásos udvariasság kéret velem elnézést, amiért nem mindenkit említettem név szerint, hanem mert valóban mindenki megérdemelné! Egy megállóról azonban még szeretnék írni. Az egyik helyszínen Karinthy Így írtok ti-jéből az Ibsen drámaparódia (Ibsen Henrik, a ködös – A kénguru) egy jelenetének megrendezése volt a feladat a közönség egy vállalkozó tagjának. Magam is meglepődtem, de enyém lett a lehetőség. Örömmel instruáltam Béres Attilát, a színház igazgató helyettes rendezőjét és Keszég László rendezőt, akik játszották most a jelenetet. A reakciókból úgy éreztem, a közönség is élvezte a játékot, amíg eljutottunk a „darab” értelmének megfejtéséig, ami ebben az olvasatban nem volt más, mint „a kenguru-lét igazsága”.   
  A két órás éjszaka utolsó előtti állomásán A padlás című musical részlete már előkészítette azokat a perceket, amikor a nagyszínpad nézőterén helyet foglaló közönség és a társulat tagjai együtt énekelték a musicalnek azt a dalát, amely arról, szól, hogy „...kell egy hely hol néha másról álmodunk”.
   Valóban, legyen ez a hely a színház!
  Amit a leginkább rokonszenvesnek találtam, hogy a színház vezetői, rendezők, színművészek, táncművészek, énekkari tagok, műszakiak, súgó, nézőtéri dolgozók, ügyelő, színpadmester, kellékes, titkárnő… mindenki ott volt és jókedvvel vette ki részét a programból. A közönség megérezte lelkesedésüket, így megtörténhetett, hogy ők és mi igazi partnerekké váltunk, együtt játszottunk ezen az éjszakán.
   A Miskolc Televízió beszámolt Híradójában az eseményről, a Promenád című kulturális magazin 21-i adása azonban hosszabban is foglalkozott vele. Ebben én is nyilatkoztam... 

   A Miskolci Nemzeti Színház honlapja a kultúra kategóriában elnyerte a Magyar Marketing Szövetség és az Internet Marketing Tagozat által meghirdetett Az év honlapja pályázaton a megtisztelő címet.
   Személy szerint látom és elismerem a honlap hasznos és érdekes voltát, de nekem hiányzik sok olyan értékes tartalom, ami a régin még jelen volt. És szerettem a régi, pergő homokórás nyitólapot!

 
A képre kattintva videó nyílik a blog YouTube csatornájáról
 

   „Az új színház…” – mondták a mai évadnyitó társulati ülésen, s én átéreztem azoknak az érzéseit, akik mostantól vannak jelen Miskolcon és számukra tényleg csak most kezdődik valami, de azokét is, aki hosszú évek óta megbecsült tagjai ennek a társulatnak, s számukra az új csak részben az, részben pedig maga a folytonosság, amelyen azonban vannak repedések, hiányoznak ezentúl kollégák - barátok, akiknek szerződését nem újították meg…  
   Beszélgetve néhányukkal azért mindenki azt mondta, bíznak abban, hogy jó lesz, siker lesz a változó, megújuló Miskolci Nemzeti Színház.
   Igazán lendületesen kezd az új vezetés, és terveiket, céljaikat nagyon ügyesen, sőt látványosan kommunikálják (például "A nagy csomag" – lásd a blog M.N.Sz. rovatában).
   Két fő gondolatot szeretnék kiemelni a  társulati ülésen hallottakból. A színház illúzió – mondta Kiss Csaba direktor úr. S a minél tökéletesebb illúzió megteremtésében egyaránt fontos szerepe van színésznek, műszaki munkatársnak, adminisztrátornak, nézőtéri dolgozónak, mindenkinek, mert mindnyájuk munkája fontos, akár közvetlenül részesei annak, amit a néző lát, akár a háttérben segítik az előbbiek nyugodt és alkotó munkáját. A másik, hogy azt szeretnék elérni, hogy a Színház a miskolci kulturális élet fókusza legyen.
  A Művészeti Tanács tagjai igyekeztek megfogalmazni művészeti  programjukat, a cél az együttgondolkodás, az erős társulati összmunka.
   A társulati ülés egyébként a szokottnál hosszabb volt, de változatos. Megismerhettük a Színház új logóját, személyes emlékek, az új tagok bemutatása, köztük az egriek egyik eddigi kedvence, Görög László, illetve Béres Attila rendező, akinek Valahol Európában című egri musical-rendezése máig emlékezetes, az utolsó éves és gyakorlatukat most itt töltő színművészetisek kisebb szórakoztató produkciói (* video), Évad-himnusz az új bemutatók címére (Regős Zsolt írta énekkarra) és Évad-rap (Fandl Ferenc), szó esett az Operafesztiválról is és Miskolc polgármestere Kilátódíjat alapított a legjobb pályakezdő színésznek.
    Jó hangulatú volt a 2012/13-as miskolci évadnyitó.


          

   Peter Shaffer darabját néztem meg Miskolcon. Milos Forman Amadeus filmjét jól ismerem, de az előadás javára legyen mondva, nem gondoltam rá, legfeljebb egy-két másodpercig – ami pedig óhatatlanul bekövetkezhet ilyen előzetes ismeretek esetén. A címszerepben Harsányi Attila, de a darab igazából inkább Salieri drámája - őt Cservenák Vilmos alakítja. Előbbiben leginkább Mozart esendőségének megmutatása tetszett, utóbbiban annak az ellentétnek és vívódásnak az ábrázolása, ami abban áll, hogy érti és érzi Mozart hatalmas szellemi nagyságát, fölényét, de nem hódolhat előtte, felülkerekedik a szakmai és emberi féltékenység. Van egy visszatérő gesztusa, amikor a darab folyamán Istennel perlekedik, akkor felnéz hozzá a magasba, de ezt a felnézést mindig egy – nem találok jobb szót – sunyi oldalpillantásból indítja. Nagyon kifejező. Az előadást egyébként Tordy Géza rendezte és nagyobb részt puritán díszletek jellemzik és nekem néha kicsit túltompított világítás.

 

   Ma este Schiller Ármány és szerelem című drámáját láttam Miskolcon, a Kamaraszínházban. Egy kivétellel minden szereplő játékát hitelesnek éreztem. Von Walter minisztert Szatmári György játszotta, akire régóta színházba járóként az egri színpadról is emlékezhetem, az önálló társulat megalakulása utáni időkből. 

* Kapcsolódó írás a darab korábbi, 1996-os miskolci bemutatójáról az előadások rovatban.
 

 

   Déryné, Széppataki Róza (1793-1872, az első magyar operaénekesnő, a vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője) két miskolci lakhelye.
   Amikor 1812-ben a német színészek új színházat kaptak Pesten, akkor az addig használt Rondellát a magyar színészek vehették birtokukba, de két év múlva, az épület lebontásakor a társulat szétszéledt. Déryné Egerben és Miskolcon játszott eleinte, majd különböző városokban, míg 1852-ben visszavonult és gazdatiszt férjével élt Diósgyőrben, majd annak halála után nővérénél Miskolcon. Sírja is itt van, a Szent Anna temetőben.
 

 

   Latabár Endre, a nagy múltú Latabár színészdinasztia első tagja (1811. nov. 16. - 1873. júl. 10), akinek nevét utca is viseli a városban, Miskolcon nyugszik. A nagytekintélyű direktornak jelentős érdemei voltak a zenés színház megteremtésében, akár az operett, akár az operajátszásban. Déryné mondta róla: „Ugyan, honnan termett volna elő az ismeret, zeneértelmesség, ha Latabár nincs?” Hogy a dinasztia hogyan kötődik Miskolchoz, vele kezdve egészen napjainkig, arról olvashatnak részletesebben a  Miskolci Nemzeti Színház honlapján. Ha Miskolcon járnak, keressék fel az Avasi temetőt, ahol sok nagyon szép kivitelű régi sírkövet találhatnak, s olvasni is érdemes őket! Idézem példának az egyik feliratát betű szerint: NE S MEZEY JÓSEF TESTÉT E SIR ZÁRJA HOL AZ ÉLETADÓ TROMBITASZÓT VÁRJA Holt meg éltnek(az első számjegy nem olvasható világosan)9.dik Eszt. 1817.(NE S=nemes) De azután sétáljanak el a temető túlsó végébe, ahol balra az utolsó a Latabár kripta!