"Szeretem, ha jó kedvvel dolgozik mindenki. Egy csapat vagyunk - pincétől a padlásig." 

* A beszélgetés Orehovszky Zsófiával a "Színházi emberek" menüpontban olvasható!

   Előadás előtt-után, szünetekben, az ember akaratlanul is lát és hall sok mindent. Azt is, amikor valamelyik nézőnek nem tetszik valami. Hogy igaza van-e? Vegyünk négy példát!
   „Miért ilyen hosszú az előadás?”
  Erről már kifejtettem részletesebben a véleményemet egy korábbi bejegyzésben , most csak annak konklúzióját idézem: „Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége.” No, de úgy látszik, nem mindenki. Egy hölgy az egyik este hosszasan, hangosan mondta a ruhatárban sorban állva a magáét, miszerint ez borzasztó, ha tudja (* a színház honlapján meg lehet találni az egyes produkciók időtartamát), akkor ő el sem jön és nagyon meri remélni, hogy a többi előadás a bérletében nem lesz ilyen, mert akkor ő inkább… Nem szokásom, de akkor nem tudtam megállni és udvariasan elmondtam, hogy én örülök, mert nagy élményt kaptam és azt éreztem, bár tartana még, pedig nekem most még másfél órát kell majd utaznom is, amíg hazaérek. Nem válaszolt, de ahogyan rám nézett, biztosan nagyon különcnek tarthatott.
   „Miért kell kikapcsolni a telefont?”
  Vannak, akiknek aztán mondhatják… nem és nem! Pedig egyértelmű tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben! Néha mulatságos esetek is születnek, írtam meg néhány telefonos életképet, de az bizony igenis bosszantó, amikor észreveszi az ember – a nézőtéren is bosszantó, hát még a színpadról –, hogy előadás közben, ha csak pár másodpercre is, de rá-ránéznek a telefon képernyőjére, ami ugye, addig kivilágosodik. Nem tudom megérteni – hopp! most én is zsörtölődő néző vagyok –, miért nem lehet kibírni legalább a szünetig nélküle, s nem tudom megérteni azt a gyakori jelenséget sem, hogy a kezdés előtt már bent ülve, kezükben a ki nem kapcsolt telefon, de rá sem néznek addig, amíg a fények le nem mennek. Na, abban a pillanatban viszont azonnal nézegetni, pörgetni kezdik.  Hadd világítson, nem baj, hisz’ még úgyis „csak” a nyitány szól?
   „Miért nem lehet enni-inni előadás közben?”
   Azt hihetnénk, hogy csak mozikhoz szokott, színházban még sosem volt ifjú nézők értetlenkednek ezen, de nem… látni bizony ügyesen a kézitáskába rejtett (így a nézőtérei dolgozók ugye nem láthatják, hogy bevitték) flakonokból előadás közben jót húzó, szomjas néniket is. Na és a cukorka papírosának zörgetése, az valahogy sosem a leghangosabb jeleneteknél zajlik, hanem amikor a többiek lélegzet visszafojtva figyelik a megható vagy nagyon drámai csöndet és akkor is lehetőleg jó hosszasan. Úgyszintén tiszteletlenség a többi nézővel, de főleg és elsősorban a művészekkel szemben!
   „Miért kell várni?”
   Bár a Nagyszínházban is előfordul ilyen hang előadás előtt, de lehet tudni, olyasvalaki kérdezi, aki nem szokott színházba járni, s igazság szerint ő nem is morgásnak szánja, csak érdeklődik. Ennek párja, amikor már bent ülünk a nézőtéren, a „Nem hétkor kezdődik? Már annyi van.” De ezek nem rosszindulatú megjegyzések. Vannak viszont, akik szerint oly mértékben őértük és csakis őértük van minden és mindenki körülöttük, hogy az csak természetes, hogy bármit és bárhogyan szeretnének, annak azonnal úgy is kell lennie. Nekik nem kell tekintettel lenni másokra, ők anélkül, hogy tudnák, mi miért van, mi az oka, felháborodhatnak, ezt nagy hangon azonnal szóvá tehetik, sőt intézkedést helyezhetnek kilátásba, majd ők megmutatják… s mindezt színházban is. Várni kellett a Játékszínben. Ez az eset ugyan évekkel ezelőtti emlék, de az való igaz, hogy a Játékszínben csak az „utolsó percekben” lehet elfoglalni helyünket, s nem kellemes ott ácsorogni. Lehet belül türelmetlenkedni, de a hölgy először is feltette jó hangosan az ajtónál állónak a kérdést,  hogy miért nem engedik már be a nézőket, ez megalázó (!), hogy neki itt kell ácsorogni és ilyen színházban ő még nem volt. A színház dolgozója próbálta udvariasan kezelni a helyzetet, de jött ám még a folytatás is, a hölgy közölte, hogy na, majd ő felhívja az igazgatót, intézkedjen, hogy ezután ne így legyen. Az előadás szünetében megkérték a nézőket, hogy arra az időre fáradjanak ki. Szünet után így újabb hangos megjegyzést „élvezhettünk”, miért kellett kimenni, amikor nem történt a kérdező szerint semmi olyan átrendezés a színpadon, ami ezt indokolta volna.
   Szóval morog néhány néző – de szerencsére ez a kisebbség. A nézőtéri dolgozók pedig, a Nagyszínházban Pusztai Rita, a Kamarában-Játékszínben pedig Tóth Gyuláné Vera nézőtéri felügyelők és munkatársaik végtelen türelemmel és kedvességgel kezelnek minden egyes problémát. Előadás előtt-után, szünetekben én ezt látom. Köszönet nekik.

* Egy másfajta - öltözködéssel elkövetett - tiszteletlenségről majd egy másik írásban...
 

   Nem állítom éppen, hogy minden este van ilyen, de sajnos nem is egyedi eset, előadás közben megszólal egy telefon. Egyeseknek a figyelmeztető kérés sem számít, nem kapcsolják ki, nem és nem!
   Néhány eset az évek emlékeiből...
   Két hölgy az Illatszertár előadáson.
  Egyikük a mellettem lévő páholyban kommentálta folyamatosan társaságának a látottakat, már ez is zavart, de még szebb volt, amikor rázendített a mobilja. Mit tetszenek gondolni, hogyan reagált? Zavartan gyorsan kikapcsolta, majd bocsánatkérően nézett körül? Ugyan kérem! Fogadta és beszélni kezdett. Előadás közben – hát ez csak természetes, ha egyszer hívták – nem?!  
   A másik hölgy a földszinten ült, negyedik sor közepe. A telefon jó hangosan zenélni kezdett. Mit tetszenek gondolni, hogyan reagált? Zavartan gyorsan kikapcsolta, majd bocsánatkérően nézett körül? Ugyan kérem! Igaz, ami igaz, ő beszélni nem kezdett, csak kinyomta – de kikapcsolni – lásd mint fent: nem és nem! Várható volt, hogy hamarosan újra próbálkozik a hívó. Így is történt.  A színpadon éppen egy intim hangulatú párbeszéd, Balázs kisasszony (Ullmann Mónika) éppen megvallja Asztalos úrnak (Rusznák András), hogy vonzalmat érez iránta. A hosszasan szóló telefonra – még meg is kellett keresni a táska mélyebb zugaiban, ahová az imént száműzetett (de ki – nem és nem! – nem kapcsoltatott) a két szereplő – egy lépcsőfokon ülve, egymás szemébe nézve állóképpé merevedve várta meg a csendet, majd Ullmann Mónika így szólalt meg újra: Szóval azt akartam elmondani, hogy... 
    Jogos volt az apró fricska!
   Egy hasonló egri eset jutott eszembe ott a helyszínen. Akkor is másodszor szólalt már meg ugyanaz a készülék,  a színpadon pedig Mészáros Sára éppen ekkor ért Claudel Selyemcipőjének előadásban ehhez a mondathoz: "Mi ez az ellenállhatatlan hívás?" A nézőtéren persze kitört a nevetés, ami az előadás azon pontján ugyan nagyon visszás volt, a történtekre viszont nagyon természetes reakció, mint ahogyan a közönség aznap este is nevetni kezdett, amikor elhangzott a „Szóval azt akartam elmondani...”.
 

Hunyadi Sándor Bakaruhában című novellája alapján (1957-es filmváltozata tette széles körben ismertté) született kortárs operát vittek színre a Miskolci Nemzeti Színházban, együttműködésben a Kolozsvári Magyar Operával. Beszámoló az Előadások menüpontban! (Fotó: Éder Vera)


 

Kérdezték már nem egyszer tőlem, hogy lettem én ilyen/ennyire színházrajongó. Nem tudtam mást felelni – most sem tudok – így születtem. Szüleim kicsi koromtól mindent igyekeztek megadni, hogy művelt és a művészetekre fogékony ember válhasson belőlem, noha saját neveltetésükből ez nem feltétlenül következett, mert mindketten olyan körülmények között nőttek fel, ahol mindenre inkább kellett a pénz mint erre. Mégis fontosnak tartották, megvolt bennük az igény és késztetés, hogy ha ők nem is kaphatták meg mindezt, nekem próbálják megadni. Én pedig – és ennek nagyon örülök – kezdettől fogva fogékony voltam rá, hogy mennyire, az talán meg is lepte eleinte őket.
   Színház azonban lakóhelyünkön nem volt, s akkor még nem volt olyan egyszerű és magától értetődő dolog elutazni ezért valahova.
   Szerencsére az elsők között volt televíziónk, a legendás Munkácsy. Igen, hozzánk is jártak a szomszédok tévézni, na nem színházat nézni, de mondjuk a műkorcsolya közvetítések (több órán át!) vagy a Ki Mit Tud? alatt tele volt a szoba. A Magyar Televízió akkor és még sokáig – ez európai kuriózum és elismerés tárgya volt – sok színházi közvetítést adott. És én lenyűgözve néztem. Akkor is, ha koromnál fogva még nem érthettem igazán a darabot. Nem tudom megmagyarázni, csak éreztem - és most, amikor írok róla, ugyanazt az érzést élem át, mint akkor gyermekkoromban -, hogy valami csodát látok, valami varázslatos dolgot. Mindig figyelmesen néztem-hallgattam Dr. Váradi György előadások előtti színházi jegyzeteit is, majd később a Színházi Naplót – ez magazinműsor volt a színház világáról, bemutatókról, színészekről. Látom magam előtt az arcát és hallom a hangját. Próbáltam ehhez az íráshoz keríteni egy fényképet róla, de sajnos nem sikerült.
   Emlékszem sok előadásra. Nem is gondoltam, mennyire megragadtak bennem, olyankor derül ki a legjobban, amikor valami retro műsorban előkerül egy akkori előadás-részlet és teljesen élesen emlékszem, sőt tudom előre mi következik, merre fog lépni a színész, hogy fogja emelni a kezét, milyen hanghordozással fog beszélni – emlékszem!
   Manapság alig fordul elő színházi közvetítés (az interneten streamelt előadásokról most nem beszélek) – nincs rá pénz, meg állítólag igény sem. Utóbbit nem hiszem. Miért van például Lengyelországban, ma is hetente színházi közvetítés? De mondhatnék más példát is. Ám legyen, mondjuk, hogy nincs igény. Miért? Mert elszoktak tőle, mert már nem is tudják mi az, milyen az. Vissza kellene hozni az igényt. Igaz, nem helyettesíti az igazi színházi estét, nem olyan, mint a helyszínen, de aki oda nem tud eljutni, annak mégis tud élményt adni – s mellesleg sok tehetséges színésznek országos teret is biztosítani. 

 

* A válaszok összesített eredménye a Lezárt szavazások oldalon található (bal oldali menüsor).

Tisztelt Olvasók! Az mnsz-blog korábban egy másik blog alrovataként működött, csak 2021 végén függetlenedett, önállósult, kapott önálló webcímet. A napi látogatási statisztikát folyamatosan figyelemmel kísérem, azonban kíváncsi volnék arra is, kik is a látogatók. Kérem, adjanak választ - néhány másodpercükbe és kattintásukba kerül mindössze - a Kérdőív képre kattintva elérhető két kérdésre! Mindkét esetben csak választani kell a megadott lehetőségek közül. Az első kérdés arra vonatkozik, milyen kapcsolat fűzi Önöket a Miskolci Nemzeti Színházhoz, a második arra, milyen gyakran látogatják a blogot. Örülök, hogy e néhány hét alatt is sokan rátaláltak, olvasóivá váltak. Kérem, ha érdemesnek találják, hívják fel rá az M.N.Sz. iránt feltételezhetően érdeklődő barátaik, ismerőseik, kollégáik figyelmét, adják meg nekik a blog címét, hogy minél többen lehessünk ebben a közösségben, ahol azt remélem, hogy az olvasás ugyanúgy örömet okoz Önöknek, mint nekem a szerkesztés. Köszönöm szépen! J.F.
 

A fotót a Miskolci Nemzeti Színház egykori - 60-as, 70-es évek - műszaki csapatának egy részéről Mikó Jenőtől kaptam, neki Valent Árpád bocsátotta rendelkezésére. Kék karikával jelölve Sárosi László, aki később színpadmester lett, zölddel Valent Otmár, ő zsinórmesterként működött (sajnos már egyikük sincs közöttünk), mellettük Takács István és Szilágyi Tibor. A bal felső sarokban Róna György. Ha van, aki információval tudna szolgálni a képek szereplőiről, írjon a Kapcsolat menüpont használatával!

Szilveszteri előadásra készülve, várja az ember a csak ezen az egy estén látható meglepetéseket. Ma (igazából tegnap, hiszen elmúlt éjfél egy másodperccel) a Producerek című musical volt műsoron. „Mi mással is búcsúztathatnánk az évet, mint az egyik legfékevesztettebb előadásunkkal?” – tette fel a kérdést a színház közösségi oldala. Kíváncsi voltam, mennyire lehet még további fékeket elveszteni. Lehetett! S úgy, hogy nem esett szét ettől az előadás, minden extra bolondozás belesimult, akkor is, amikor magukat a színpadon lévőket is váratlanul ért valami. Már a nyitóképben feltűnt, hogy a háttérben ott van Rózsa Krisztián, aki Leo Bloom megformálója. De ma Börcsök Olivér játszotta ezt a szerepet. Biztosra vettem tehát, hogy jelenléte az egyik meglepetéssel kapcsolatos. Úgy is történt, Bialystock-Bloom musical castingján egyszerre csak megjelent és próbát tett a Bál a Savoyban Musztafája is. De emellett még sok apró ötlet, bemondás tette a többitől különbözővé az előadást és a közönség, akár először látták a Producereket, akár többedszer (nem kevesen vagyunk ilyenek) hálásan fogadott minden vizuális és verbális poént.

A tapsrend lelkes, álló ovációját Szőcs Artur csendet kérő intése tudta csak megszakítani. „…Semmi értelme nincs Önök nélkül. A közönség, az a legfontosabb. ... Önök az erősebbek, ugyanis néha, amikor betegség miatt elmaradt egy előadásunk, Önök akkor is jöttek volna. Az ilyen gesztusok, együtt-lélegzések és az ilyen tapsok, mint ma este is, adják nekünk az erőt a folytatáshoz…”  Végül a fellépők és a nézők kölcsönösen, kórusban kívántak egymásnak boldog új évet. Ezt teszem én is - itt is. B.Ú.É.K., M.N.Sz.!

* Kapcsolódó írás (Hűha! A producerek Miskolcon):  .

Adventi délutánon találkoztunk a Miskolci Nemzeti Színház művésznőjével. Próbáról érkezett, később még fellépés várta az Adventi forgatag rendezvényén, este előadása volt, mégis szakított időt. Kedves volt és közvetlen, ahogyan vártam. Sőt, még egy külön ajándékot is kaptak tőle a blog olvasói. Hogy ez micsoda, megtudhatják az írás végén található ajándékdoboz ikonra kattintva. 

* Az interjú a Színészportrék, beszélgetések menüpontban olvasható!
 

Fotó: Éder Vera

Az Adventi forgatag keretében szombatonként, négy estén át varázsoltak ünnepi hangulatot egyórás műsorral, verssel, dallal, tánccal a társulat tagjai a Szent István téri színpadra. A blog pedig (az első alkalom kivételével) képekkel és videókkal számolt be a programról. Jó volt látni a kedves, humoros, megható és érezhetően szívvel készült-bemutatott produkciókon önfeledten szórakozó közönséget és a virtuális színfalak mögött a hasonlóan jókedvű, a színpadon lévőkkel együtt lélegző, éneklő, táncoló már szerepelt vagy még szereplésre váró fellépőket is. Minden estén láthattuk népszerű művészek mellett a színház énekkarát és a Miskolci Balettet, az utolsó alkalommal, december 18-án a színház zenekarának tagjait, valamint meglepetésként két - ezúttal szintén muzsikáló - rendezőjét. A nézők sorában ott volt a direktor, a művészeti tanács tagjai, a művészeti főtitkár és mások. A Miskolci Nemzeti Színházban nem csak üres szó az összetartozás, az egymásra figyelés, egymás munkájának megbecsülése. 

A program szervezője, Radnai Erika rendezőasszisztens



Rusznyák Gábor és Szabó Máté, rendezők, a Művészeti Tanács tagjai



A Miskolci Nemzeti Színház Énekkara



Zongorán kísér Pataki Gábor karvezető

Béres Bence, Tegyi Kornél, Börcsök Olivér és a Miskolci Balett



Kriston Milán



Seres Ildikó



Brass Quintet (A színház zenekarának tagjai)



Nádasy Erika



Kincses Károly



Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila

*  A december 4-i és 11-i fotókat és videókat lásd az adott napi bejegyzésnél!

 

   Mármint a miskolci előadások. Íme néhány példa a nagyszínpadról (természetesen vannak azért rövidebbek is, de elsősorban a Kamarában és a Játékszínben), a szünetek időtartamát is beleszámolva:
Feketeszárú cseresznye 195 perc
Hermelin 235 perc
Producerek 190 perc
SzentivánéjiÁ 170 perc
   Hosszúak. No, és baj ez? Először is szögezzük le, hogy egyetlen előadás művészi színvonala sem attól függ, mennyi az időtartama. Harminc perc alatt is lehet gondolatokat megragadó formában közölni, de, ha csaknem 4 órás az előadás, mint Szomory Dezső Hermelinjének itteni változata, az is lehet indokolt. Igazából ebben az esetben észre sem vesszük, hogy már a 4. órában járunk. Eszembe jut egy példa a Csizmadia Tibor direktorságnak utolsó évadát élő egri színházból is. Paul Claudel Zsótér Sándor által rendezett A selyemcipő című darabjából húztak, mert a vidéki közönség egyszerűen nem tudott már hazajutni, így 3 óra 35 perces volt, de a bemutatón még 4 óra 15 perc.     
   Ez talán az egyetlen indokoltan figyelembe vehető tényező, tudniillik a közlekedés, a néző hazajutása. Személyes példámat említve, nekem is könnyebb, ha elérem a 22:00 órás buszt, mert azután már csak egy késői vonat van, amitől az állomásról még jó félórát gyalogolva negyed egy-fél egy, mire otthon vagyok.
   De a kérdés az, megéri-e? Ha egy előadás lenyűgöz, mélyen elgondolkodtat, igazán szórakoztat, akkor nem az időt nézi az ember, ellenkezőleg, azt kívánja, bárcsak tartana még, bárcsak ne lenne már itt a vége. A várható katarzis élménye előre, bekövetkezte pedig utólag is feledteti a fáradtságot. 
 

Az Adventi forgatag keretében szombatonként egyórás műsorral, verssel, dallal, tánccal varázsolnak ünnepi hangulatot a társulat tagjai a Szent István téri színpadra. December 11-én őket láthattuk.

Radnai Erika, a program szervezője

Varga Andrea

Kriston Milán



Feczesin Kristóf



Molnár Anna



Rákai András



Nádasy Erika



Simon Zoltán



Czvikker Lilla és Mészöly Anna



Rózsa Krisztián



Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila
 

Beszélgetés Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával, rendezővel

"Az persze lehet szubjektív, hogy mit jelent az ország legjobb színháza, de az, hogy vannak igazán érvényes előadások, a társulatban van összetartás, strukturálisan és infrastrukturálisan is jól működik a színház - nagyon kevés pénzből -, az mindenképpen jelent valamit. Hogy rengeteg fiatal nézőnk is van, hogy jönnek kritikusok az előadásainkra, azt jelenti, valamit letettünk az asztalra, de legalábbis már van asztalunk, amire rá akarjuk tenni azt a valamit. Körbevesszük a Művészeti Tanáccsal és mindent elkövetünk, hogy valóban fel is kerüljön rá. Nincs olyan, hogy hátradől az ember. Ezek a Miskolcon eltöltött évek jelentik a szakmai életem tőkesúlyát. Jó érzés, hogy a miskolci színházról úgy beszélnek, ahogy."

* A beszélgetés teljes terjedelmében a Színházi emberek, beszélgetések menüpontban olvasható!
 

Rózsa Krisztián



Czvikker Lilla



Eperjesi Erika



Mészöly Anna



Béres Bence, Tegyi Kornél, Börcsök Olivér



Molnár Anna



Rákai András

Lajos András

Feczesin Kristóf

Farkas Sándor

Nádasy Erika

Salat Lehel

A Miskolci Balett - koreográfus Fűzi Attila

A Miskolci Nemzeti Színház Énekkara

   Meg lehet azt érezni, hogy egy adott helyen milyen a pszichés klíma…
   Érzi a közönség is, aki csak a nézőtéri dolgozókkal találkozik és mindenki kedves vele, a jegyszedők, ruhatárosok, büfések, adott esetben, ha valamiért szükséges hozzá fordulnia, a nézőtéri ügyelő.
   Magam a miskolci színház közönség számára elzárt részein, a belső hangulatot érzékelve is mindig azt tapasztaltam, hogy tudják, a siker mindenkin állhat vagy bukhat és a színpadon állók mellett minden egyes háttérmunkás nagyon fontos. Nyilván vannak esetenkénti súrlódások, mint minden emberi közösségben, de világosan érezhető egymás megbecsülése. Nyitott és intelligens a légkör, ami egyébiránt minden művészeti intézménynek (természetesen a mindennapoknak is az élet bármely területén, de ezeknek különösen) sajátja kellene, hogy legyen.
   Kezdve olyan „aprósággal”, hogy ha véletlenül késlekedtem egy-két másodpercet a köszönéssel, akkor biztosan előre köszöntek, mosolyogva üdvözöltek még azok is, akik addig sosem láttak. A nem nagyképű, nem „elszállt” de a közösen elért sikerekre ugyanakkor méltán büszke attitűd, párosulva az alá- és fölérendeltségi viszonyoktól független családias légkörrel nyilván segíti a művészi munkát is, amelynek eredményeit, a minőséget estéről estére visszaigazolja a közönség.  

 

Tegnap este, a Producerek című előadás (a blog beszámolója  olvasható) után kritikusok és alkotók beszélgettek a közönséggel. A színpadon Csáki Judit és Bóta Gábor kritikusok, Lajos András színművész, Béres Attila direktor, a produkció rendezője és Rózsa Krisztián színművész.
 

  2009-től rendezik az Európai Színházak Éjszakáját, november harmadik szombatján, amikor egyébként a közönség elől elzárt területek is megnyílnak és a művészek mellett a színház más dolgozóival is találkozni lehet. Magyarország 2013-ban csatlakozott először ehhez az eseményhez, amikor is Miskolcon november 16-án Éjszaka a színházban címmel 22.00 órától éjfélig tartó programot szerveztek. Részletes beszámoló  .